Őszi szerelem

Shakespeare: Rómeó és Júlia – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

A világirodalom klasszikus színdarabjaihoz – különösen Shakespeare ismert műveihez – a XX. század számos nagy rendezőjének neve tapad. Ezeket egyszerűen csak Brook Szentivánéji álmaként vagy Zefirelli Rómeó és Júliájaként emlegetjük. De minden színműnek akad még újabb olvasata is, a közönség pedig a másságot keresve, az eredeti látásmódra kíváncsian (vagy kedvenc színésze miatt) nézi meg újra és újra az ismert darabot. A jelenség egyik következménye, hogy erőteljes húzásokkal is érthető marad (mert közismert) a cselekmény. (A közönség más rétegében viszont az előítéletek működnek: Hamlet legyen mélabús, Rómeó és Júlia legyen szép és fiatal, stb. – ahogy egy klasszikus szerző klasszikus interpretációjától elvárjuk.)
Hegyi Réka

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Rómeó és Júlia előadása ismételten igazolja, hogy Shakespeare darabjai bármilyen húzást és hangsúlyeltolódást megbírnak, ha a rendező akaratát szolgálják. Bocsárdi László és Czegő Csongor szövegváltozatában a két fiatal története nagy rövidítésekkel halad az első képtől a végkifejletig, mindenkit sodornak az események. A helyszínváltozások is ezt érzékeltetik, mert nem a szereplők mennek ki a színpadról, hogy majd egy másik jelenetben visszatérjenek, hanem körülöttük változik a helyszín, és ők szinte észrevétlenül csúsznak át egyik helyzetből a másikba, vagy a színen hagynak valamit (pl. Tybalt a pezsgős poharát), és mintha csak azért jönnének vissza, de máris egy másik jelenet résztvevőivé lesznek. Az első térváltozásban például, az utcai verekedést követően, Montague (Debreczi Kálmán) az „utcán” marad, bejön két macája (a színlap szerint kedvesei), és nyílt színen átöltöztetik, közben ő fiáról érdeklődik Benvoliótól (Márton Lóránt), ilyen formán már bent is van a házában. A még mindig üres színpadon a tér másodszor egy erőteljesebb, látványosabb mozdulat eredményeként változik: Rómeó (Nagy Alfréd) feltépi a színpadot borító mocskos-fekete leplet, alatta őszi falevelekkel borított avarszőnyeg van. A falevelek alól később előkerül a nászágy, a bál helyszínét a zenészek (mindannyian bohócnak vannak öltöztetve) bevonulása teremti meg, az erkély-jelenetben és az első szerelmes éjszakán leereszkedik a vasfüggöny, majd Júlia körül lehullanak a pajzán jeleneteket ábrázoló festett kulisszák, amikor tetszhalottként távozik a hétköznapi valóságból.
Az első képben láthatatlan ellenséggel, és nem egymással küzdenek a Capulet és a Montague család emberei az üres színpadon. Egy szó sem hangzik el közöttük: egyenként bejönnek a színre, ledobják egyforma fekete köpönyegeiket, mindannyian fekete nadrágban, fehér ingben vannak. Egymás mellé sorakozva vívnak, szembefordulva a közönséggel. Szinte mindenki vérzik már a rejtélyes ellenség kezétől, amikor megjelenik egy könnyű nyári fehér öltönyös, leginkább maffiafőnökre emlékeztető férfi, a Herceg (Nemes Levente), és véget vet a harcnak. Kísérete két rokonából,  Mercutióból (Pálffy Tibor) és Párisból (Diószegi Attila) áll.
Mindketten el fognak pusztulni, de halálukat a buta véletlen okozza, nem a gyűlölködő harc. A szellemeskedő Mercutio és a piperkőc, állandóan kakaskodó Tybalt (Váta Lóránd) bekötött szemmel vív: stupid, orosz rulettre emlékeztető játék, melyben (ismét) láthatatlan az ellenség, és csak Mercutio számára végzetes kimenetelű. Rómeó (Nagy Alfréd) nem fogadta el a neki címzett kihívást, majd érthetetlenül nézi idősebb cimborája agóniáját. Nem bosszúból öli meg Tybaltot, küzdelmük egy másik értelmetlen játék vívótőrökkel, tánc, két hím lenyűgöző harca, melyben végül nem a gyöngébb veszít, hanem az erősebb téved, belesétál a reá szegezett kardokba.
Rómeó Párist sem öli meg a kriptajelenetben, ebben az előadásban tiszta marad, kezéhez nem tapadhat vér. Páris túlsúlyos, állandóan jegyzetelő titkosrendőr, akit mindenki kinevet, és aki azért van a sírboltban, mert nekrofil hajlamainak hódol, fényképezi magát Júlia friss hullája mellett. Összerezzen attól, hogy leleplezték beteges szenvedélyét, menekülés közben megbotlik, és estében megszúrja magát a kezében levő tőrrel. A szerencsétlen Páris a leggyávább fickó ebben a ferde világban, aki Júlia kezét is csak zsarolással szerezhetné meg: Capulet (Szabó Tibor) zűrös ügyletekbe keveredik, az ifjú gróf kezében levő bizonyítékokat szeretné megszerezni, mikor neki ígéri lányát.
A sepsiszetgyörgyi előadásban minden szereplőt titkos szenvedély tart hatalmában. Capulet skrupulusok nélküli idegen (származása egy lehetséges magyarázat arra, hogy a veronai „maffia” miért nem fogadja be). Kicsit idegbetegnek tüntetik fel az előadásban, és bizonyára érdekből vette el feleségét (Szabó Enikő), akit elhanyagol. Júlia anyja súlyos alkoholistává válik mellette, mert nem tudja elviselni, hogy egyetlen emberi gesztust sem érdemel urától. Házasságuk mélypontján vannak, Capulet pedig nem átallja felesége és leánya szeme láttára a sarokba gyömöszölni a Dajkát (D. Albu Annamária). A Dajka sem jóságos, anyáskodó néni, hanem Júliából hasznot húzó házi cseléd, akinek szolgáltatásai igen széles skálán mozognak (cselédnek van öltöztetve, nevelőnő és a házigazda ágyasa). Montague közönséges kurvapecér: két egyforma, feketébe öltöztetett „kedvese” feltűnik Capuleték estélyén is, egy későbbi jelenetben pedig a Herceget követik egy intésre. Elveit tekintve Montague nem sokban különbözik ellenségétől. Fiát szeretné méltó utódjává nevelni, aki az érdekek irányította maffiában tovább öregbíti majd a család tekintélyét. Körülbelül úgy viszonyul Rómeóhoz, mint Claudius az ifjú Hamlethez: világuk összeegyeztethetetlen, kommunikálni nem tudnak, és fia barátját rá lehet venni a kémkedésre (akárcsak Rosencrantzot és Guildernsternt). A megfélemlített Benvolio csak azért van mindig Rómeó mellett, hogy Montague-papának beszámolhasson fia különcségeiről. Rómeó semmiben sem vesz részt, ami körülötte történik. Egyetlen kedvtelése a zene, és csak a bohóc-sminkes, keménykalapos zongoristához fűzi barátságnak nevezhető szál (ez is a Hamlet-párhuzamra rímel: a dán királyfi a sírásó-jelenetben elérzékenyülve emlegeti Yorickot, az udvari bolondot).
Álarcok mögé rejtőzve az összes szereplő megjelenik Capuleték mulatságán. Kirakati bábuk egymásba karolva, arcukra fagyott mosollyal, nem tudnak szórakozni, és azt sem tudják, miért járják groteszk táncukat. A táncosok áttörhetetlen falat alkotnak az elsőbálos Júlia (Péter Hilda) és a mamlasz Páris között, így azok ketten nem találkozhatnak. Páris mindegyre megpróbál átjutni Júlia oldalára, de a lány nem érti ezt a játékot, ezért nem vesz részt benne. Percekkel azelőtt még kisgyermek módjára durcáskodott dajkájának és anyjának, kispárnájához bújva. Magzat-pózba kucorodva a „felnőttek” kisbabája, játékszere volt, és csak a mesébe illő csoda bírja rá, hogy megjelenjen a vendégek előtt: gyönyörű fehér ruha ereszkedik alá számára a színpad közepén – akár Hamupipőke jótündére is küldhette –, belebújva a fiús gyerek (Péter Hildának nagyon rövid a haja) pillanatok alatt nővé válik.
Júlia először kíváncsian nézi a falazó táncot, majd mikor az átvált kígyózó koreográfiába, már jóízűen nevet a furcsa embereken. Egy másik sarokból ugyanolyan jóízűen nevetve egy fiú nézi a mulatságot. Rómeó az, aki a zongora mögé menekült a harsány társaság elől. Egymásra találásuk a cinkos kívülállásban fogant. Első pillanattól kezdve fölfedezik, milyen jó együtt nevetni, és a zenekarrá bővült bohócokkal tartanak, önfeledten zenélnek a kezükbe akadó ritmushangszereken. Észre sem veszik, hogy magukra maradtak, és ez már az erkély-jelenet: a leereszkedő vasfüggöny kizárja kettőjük mellől a külvilágot. A függöny is játszik, nem ér le a földre, megáll derékmagasságban, átbújhatnak alatta, eltűnhetnek a kedves szeme elől – a bújócska közben döbbennek rá, hogy végzetesen egymásba szerettek.
Rómeó és Júlia nagyon fiatalok, tiszták és ártatlanok, ebben áll szerelmük ereje. A szívükkel látják meg egymást, a szív pedig azt mondja mindkettőjüknek, hogy senki sem fontos az őket körülvevő világból, csak az, akinek a szemében ott a válasz: igen, együtt fogok játszani veled az idők végezetéig.
Az események felgyorsulnak az első találkozás pillanatát követően, nagyobb részeket ugrik át a szöveg, és gyorsabbak a helyszínváltozások. A fiatalok tisztaságát az erős látványelemekben megnyilvánuló gesztusok erősítik meg újra és újra, következetesen igazodva az előadás ritmusához: először kevesebb jelzéssel, majd egyre több támponttal erősítve meg az előadás alapgondolatát: Verona és minden benne élő ember romlott, egyedül Rómeó és Júlia tiszta, őszinte, ezért csak számukra létezik a csoda, a szerelem. Kívülállók a zenebohócok is, mert ők csak szemlélői a világ meghibásodásának; művészetük, zenéjük nem lehet része a rossznak. Az egyetlen, aki megérdemli, hogy hozzájuk csatlakozzon Rómeó és Júlia után, Lőrinc barát (Mátray László), aki segítette a fiatalokat: amikor az előadás utolsó jelenetében ledobja reverendáját, alatta már ott a bohócok jelmeze (piros garbó, fekete, pántos nadrág), keménykalapot is kap, és zeneszerszámot, két cintányért. A bohócok szomorúsága az ő arcán is tükröződik: a zene, a játék, a művészet nem erre a világra való, mert senki sem érti, csak aki műveli. Mégis kell zenélni, kell játszani, hogy szebb legyen a világ, és hogy tovább éljen a tisztaság. Bocsárdi László előadásában ugyanis föltámadnak a szerelmesek, és elmenekülnek egy, az emberi gyarlóságoktól mentes szférába.
A szerelemről, elmúlásról és művészetről szóló, fájdalmasan szép vallomásnak epilógusa is van. Az előadás hangulatát uraló sötét tónust erősíti föl a halálról szóló, mégis fölemelő Monteverdi-ária, melyet az utolsó képben Szilágyi Zsolt operaénekes ad elő. Nincs is bohócmaszkban, ami enyhe törést okoz, de a zenebohócokhoz tartozik ő is: az ének hangjai kísérik Rómeót és Júliát, a szerelem fölemelkedését.

Shakespeare: Rómeó és Júlia
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Díszlet: Bartha József
Jelmez: Dobre-Kóthay Judit
Zene: Könczei Árpád
Színpadi mozgás: Liviu Matei
Dramaturg: Czegő Csongor
Rendező: Bocsárdi László
Szereplők: Nemes Levente, Pálffy Tibor, Diószegi Attila, Szabó Tibor, Szabó Enikő, Váta Lóránd, Péter Hilda, D. Albu Annamária, Debreczi Kálmán, Benő Kinga, Ferenczi Gyöngyi, Nagy Alfréd, Márton Lóránt, Mátray László, Fazakas Misi, Nagy József, Nagy Kopeczky Kálmán, Szilágyi Ottó, Zeno Apostolache (zongorista), Filip Ignác (fuvolás), Kerezsi Csongor (nagybőgős), Ailene Florin (trombitás), Sămean Adrian (harsonás), Szilágyi Zsolt (énekes)
08. 08. 6. | Nyomtatás |