Az egyéniség ereje

Imre Zoltán gondolatai

A múlt öröksége volt az Ellenfény 33. számának címe. Ebben írtunk Vidnyánszky Attila Bánk bán-rendezéséről, az  Isadora Duncan Emlékfesztiválról, valamint egy felújítás kapcsán Inre Zoltánról. Ebből az összeállításból idézünk fel egy posztumusz-interjút.
Péter Márta

Még a régi, 1991-ben szétdúlt Táncművészet szerkesztőségében, abban a bizonyos „mosókonyhában” ültünk le beszélgetni Imre Zoltánnal, csak úgy, mindenféléről. Arra gondoltunk, talán majd készül belőle egy interjú, valami portréféle, egy pillanatkép, amelyben egy gazdag élet minden ideje, múltja és jelene is sűrűsödhet. Összekapcsolódhatnak benne német és angol tájak, korábbi életének színterei, meg magyar városok, Budapest és persze Szeged, ahová a táncalkotót két periódus is köti: az első 1968-ig, a másik 1987-től 1993-ig, amikor a társulat még Szegedi Balett néven működött. De valahogy másképp alakultak a dolgok, elsodródtunk egymástól, hosszú ideig nem is találkoztunk. Aztán véletlenül, talán az utcán, mégis egymásba botlottunk, s Zoltán hangjában bujkált egy árnyalatnyi számonkérés. Hát bocsánat, hogy ilyen sokára, de mégiscsak elkészült, bár nem interjú formában: kis monológok ezek. Azért nem adok mindent közre, ahogy kérted is; aki ismert, úgy is érzi, tudja borongásod színeit, s tudja azt is, hol kacagtál. Mesélj hát! Mesélj arról, ami Neked fontos volt  akkor, 1990-ben is, aminek örültél, vagy ami fájt.

Amikor a Balett Intézetben Nádasi mester átvette hatodéves osztályunkat, akkor tulajdonképpen a Nádasi család vette át. A mesternek ez volt az utolsó évfolyama, pár évvel később meg is halt. Egyébként eléggé zűrös helyzet volt akkoriban, Harangozó is harcolt Nádasival, meg mindenki mindenkivel… Szóval a mester az utolsó fél évben már olyan beteg volt, hogy felesége, Marcella tartotta a klasszikus gyakorlatot; nagyon szerettük őt, nagy hatással volt ránk. Az ő szellemében élt itt egy nyugati katalizátor, valaki, aki magába engedte a magyar tehetségeket, átengedte magán, oldotta-kötötte őket, aki majdhogynem, így mondanám, alkimistája volt a magyar balettéletnek. Ha valaki beszélgetett vele, éreznie kellett, hogy a szelek arról fújnak. Vágyakat ébresztett, és reményt és kíváncsiságot.
-----------
Én soha sem terveztem az életemet. Talán a föl-földobott kő sorsa az enyém is. Immár képes vagyok arra, hogy félreálljak, és távolról figyeljem magam; próbálom megérteni, miért is alakult így, próbálom megérteni az életemet.
-------------
Mivel Magyarországon soha sem volt igazán tolerancia a különféle stílusok, együttesek, táncosok és koreográfusok között, ennek nincs is igazán tradíciója itt.  Sajnálatos módon a különféle fórumok nem kommunikálnak egymással, s ez még inkább kiélezi a féltékenységet. Persze nem az egészséges féltékenységre gondolok, hiszen a világon minden és mindenki állandóan rivalizál, hanem a rosszabbik fajtájára, amelyik a Szegedi Balettet is lehetetlen helyzetbe hozta. Például az Operaház vezetői, koreográfusai közül sem tisztel meg bennünket senki az előadásainkon. Miért? Mert ha nem látok valamit, az nem létezik. Légüres térben mozgunk.
----------------
Ha nem Szinetár Miklós rendezi Tannhäusert, és történetesen nem ő az igazgató, akkor bizonyára más kapja a koreográfusi megbízást. Abszolút ellenem volt mindenki. Szinetár azonban ragaszkodott hozzám, olyannyira, hogy ezért fél évig harcolt. Ő például megnézte a balettjeimet, a musicaleket, amelyekhez koreografáltam, és a többi munkám is érdekelte. De hát nem volt igazán szerencsém ezzel a Wagner-operával. Nem is lett volna szabad elvállalnom, hiszen jószerével alig kaptam érett táncművészeket a produkcióhoz; sokan csupán hatodik évfolyamosok, 15-16 éves gyerekek voltak, és itt mégiscsak érett dolgokról van szó. Nem értek ugyan vele egyet, hogy a darabnak föltétlenül szexorgiaként kell megvalósulnia, hiszen a zene sokkal inkább egyfajta szellemi szexualitást idéz, mint testit, de nyilvánvaló, hogy valamiképp a testiségnek is jelen kell lennie, ha már Vénusz is ott van. A mű keletkezésének idején persze a szexualitás is mást jelentett, mint most, amikor a pornófilmek világát éljük. A Tannhäuserben azonban nem pornográfiáról van szó. Tehát bizonyos esztétikai igénnyel és érett művészekkel szerettem volna megvalósítani az elképzeléseimet. Hát nem jött össze, és ilyen körülmények között – ezt mások is tudták, tudniuk kellett – nem is születhetett meg az, aminek meg kellett volna születnie. Úgy érzem, hogy koreográfusként mélységesen méltatlan helyzetben kellett bemutatkoznom az Operaházban. Amit eddig végigcsináltam, amilyen együttesekben voltam, s ahogy végül is a magyar táncművészetet képviseltem az egész világon, talán meghívhattak volna itt is, hogy színpadra állítsak egy balettet.
----------------
Mindössze a Kamara Balett megalakulásakor kaptam egy lehetőséget Fodor Antaltól, de azt a darabomat, a Hullámhosszok utasát is csak kétszer játszották, holott szakmai és közönségsikere is volt. Ráadásul azt is lehetetlenné tették, hogy egy jó film készüljön belőle! Az MTV rendezője akarta filmre vinni, csak hát az Opera nem engedte el a táncosokat, a táncosok meg harcoltak a pénzükért, a vége az lett, hogy két délutánunk maradt ennek a 33 perces (!) balettnak a felvételére… Rohammunka volt benn a stúdióban, díszletek nélkül. Utólag láttam, hogy ebbe sem lett volna szabad belemennem, de akkor még nagyon ritkán jártam haza Magyarországra, s úgy éreztem, hogy a tévézés mégis csak egy sansz. – Kényszerszituációkat teremtenek az embernek, és egy idő után rádöbbensz, hogy így nem lett volna szabad, így nem érdemes csinálni. Na de akkor milyen választás ez? Mint teszel? Duzzogsz valahol?
--------------
A filmet különben műsorra tűzte a televízió, s egyszer lement Veszprémben is, valamilyen tévés szemlén, többek között Krámer György, Markó Iván és Pártay Lilla filmjei között. Érdekes módon, akik látták a balettet színpadon, azoknak nem tetszett a film, akik viszont nem látták az előadást, például a tévés kollégák, fantasztikusan lelkesedtek érte. Mint ahogy e téren különös emlékem A fából faragott királyfi, a Seregi László balettjéből készült film is: amikor a művet a színpadon láttam, nem igazán tetszett,  filmen pedig – a kiváló Róna Viktorral – nagyszerűnek találtam. És milyen rendezés volt ez! Rendkívül gondos munka folyt, vagy három hétig dolgoztak a táncosokkal. Hát az én filmem nem sikerült úgy, ahogy sikerülhetett volna. Nem volt idő rá, hogy filmszerűvé alakítsuk a színpadi művet. Ráadásul az operai táncosok, néhány kivétellel, nem igazán értették, érezték ezt a stílust, s e hiányosság a képernyőn nagyon kijött, hiszen a filmen közel hozzák a figurákat. Más a színpad, ott szimultán történések vannak, mint ahogy általában az én balettjeimben is, amelyek erősen polifonok; a nézők ilyenkor el vannak foglalva azzal, hogy a tér különböző pontjait összerakják. Egy televíziós adásnál azonban ezt nem lehet megcsinálni, muszáj eldönteni, hogy mit akarok megmutatni. Ebben a pillanatban viszont megnő a részlet, és nincs ellenpont, nincs meg a többi dolog, amit nézni kellene, lehetne. Egy színpadra készült mű tulajdonképpen nem is alkalmas televízióra, csak bizonyos kompozíciós változtatások után. – Ez az egész tapasztalat azért is volt keserves számomra, mert nagyon jól tudtam, hogyan kellene filmre vinni a Hullámhosszok utasát.
-------------------
Az egyik legjobb angol iskolát, a London közelében működő National Film School-t végeztem el. Három filmet is rendeztem ott, sajnos utána nem úgy alakult az életem, hogy bármelyik ötletemet meg tudtam volna valósítani. A filmipar Angliában is rettenetes helyzetben van, még híres rendezőknek is öt évig tart összeszedni a pénzt. Ez elég nyomasztó, pedig arra nagyon alkalmas lennék, hogy rendezőként filmre vigyem saját balettemet, arról nem is beszélve, hogy milyen szívesen megtenném ezt egy másik koreográfus művével. Utóbbi még jobb is lenne, mert akkor lenne egyfajta distancia. Ha nem is rendezőként, azért létezik bizonyos kapcsolatom a magyar filmmel, olykor például épp a színpadon találkozom össze egy filmessel: Szegeden Zilahy Tamás rendezte meg az Oliver című musicalt, míg jómagam a koreográfiát készítettem a darabhoz. Óriási siker lett, valami 84 előadást ért meg a darab, bérletszünetben, telt házakkal – erre nemigen akadt még példa. Tamás különben nagyon hűségesen, minden premierünkre eljön, és vannak közös filmterveink is. Esztergályos Károly is megkeresett egy leendő film kapcsán, amelyben valószínűleg a mozgás is szerephez jut.
--------------------
A Szegedi Balett mellett rengeteget dolgozom színészekkel, s ezzel országos visszhangot értem el, mégpedig sokkal nagyobbat, mint magával a Szegedi Balettel. Óriási felfedezés ez számomra, holott már Kölnben is csináltam hasonlót, sőt, Angliában is nagyon sokat foglalkoztam amatőr csoportokkal. Ugyanis társulatom, a Ballet Rambert feladatai közé tartozott, hogy turnéink folyamán különböző egyetemi csoportokhoz járjunk, és ezeken az egyetemeken előadásokat tartsunk. Az amatőr táncosokkal a társulat koreográfusai foglalkoztak, hetente egyszer vagy kétszer. Ez a tevékenység különben a munkánk mellett – az egyetemek által – fizetett állásnak számított, ugyanakkor hallatlanul érdekes is volt. Már akkor észrevettem, hogy amatőrökkel fantasztikus dolgokat lehet csinálni. Közben kialakítottam egy rendszert, egy olyan mozgásstruktúrát, amelyről úgy éreztem, hogy általa azok is aránylag hamar elsajátíthatnak bizonyos kvalitásokat, akik nem szerezhetnek igazán komoly bázist, azaz sem a klasszikus balettben, sem másféle technikában nem mélyedhetnek el teljességgel. Ez egy egészen másféle világ. Mikor visszakerültem Magyarországra, tulajdonképpen már minden tapasztalatom megvolt ahhoz, hogy színészekkel foglalkozzam.
-----------------
Ezt a tréninget itthon először Szolnokon próbáltam ki; Schwajda György musicalesített darabját, a Rákóczi teret csináltuk, s én  úgy éreztem, nem tudok majd a színészekkel dolgozni, ha előbb nem próbálom meg őket egy nevezőre hozni. Hat héten át minden próba előtt foglalkoztam velük egy órát, amíg nagyjából kialakult az a mozgásvilág, amelyben otthon érezték magukat. Ez végül is egy eléggé expresszív forma volt; elmentem a contraction bevezetéséig, amit jól-rosszul, de sokan megcsináltak, ötvözve más, könnyebb mozgásfajtákkal, és persze a tudatos légzéstechnikával. Az effajta munkában mélységesen praktikusnak kell lenni, egyszerű, használható módszereket kell alkalmazni, csak aztán jöhet a filozófia. – Kaposváron is többször dolgoztam, és nagyon jó eredményeket értünk el. Legutóbb Ascher Tamás rendezésében az Állatfarmot csináltuk. Pesten a Rock Színháznál koreografáltam, például a Bestiát, meg a Vígszínházban, ahová rengeteg főiskolás jár; az Ahogy tesszük című musicalben is színinövendékek táncolnak. A hallgatók többnyire a bemutatók után is megkeresnek, mert úgy érzik, nagyon komoly eredményeket értek el a rövid közös munka során. Úgy tűnik hát, hogy hatott a tréning, s ez nem egyedi eset, hiszen az elmúlt két évben Pesten és vidéken együttvéve vagy 25 darabban dolgoztam. Musicalek, operák, operettek, non stop… Fantasztikusan hálás dolog színészekkel foglalkozni!
-------------------
A színészeket, színinövendékeket összehasonlítva a fiatal balett-táncosokkal, elképesztő különbségeket találni a stílusérzék, az energia, a vitalitás terén… Mi is gátlásosak voltunk, amikor elvégeztük a Balett Intézetet, mert a klasszikus balett egyfajta bezártságot is eredményez: valamiféle különös, absztrakt struktúra mögé bújik, s általa maga az ember is, vagyis eltűnik a személyiség. Tulajdonképpen csak az apollói marad meg, a dionüszoszi teljesen el van nyomva. Már a Tannhäuserben is emiatt küszködtem annyit a fiatal táncosokkal; ott is a dionüszoszi világnak kellett volna érvényesülnie, és ezt képtelen voltam elérni. Persze, azért mi a gátlásainkkal együtt is meghaltunk a színpadon húsz éves korunkban, és meghaltunk 35 évesen is, mert meg kellett halni. Most még a színészi mesterség tudása sincs olyan fokon, hogy akár csak valami egyszerű imitáció születhessen. Megint Nádasi Marcella jut az eszembe. Egyszer eljátszotta nekünk, tizennégy éves gyerekeknek, a Párizs lángjaiból a zászlóvivő alakját; beszaladt a próbaterembe a zászlóval, lezuhant a padlóra, s még ott is maradt egy darabig… Azt hittük, szétloccsant az agyveleje, meghalt, vagy legalább is elájult. De nem, csak megmutatta, hogy kell „beleélni”. Nem volt ez szisztéma vagy módszer, ez egyszerűen csak arról szólt, hogy a dolgokért olykor az életedet kell adni. Ma valahogy hiányoznak az egyéniségek, pedig az egyéniségnek talán nagyobb ereje van minden módszernél.
------------------
Nagyon érdekes, ami e pillanatban a Szegedi Balettet jellemzi; a társulat törzstagjai, vagy tizen, a Balett Intézet néptánc tagozatán végeztek, tehát nem balett-művész diplomával érkeztek hozzánk. Náluk ugyan még mindig érződnek bizonyos technikai hiányosságok, bár e téren is rengeteget fejlődtek, ami azonban a legfontosabb, hogy az első perctől kezdve rendkívül érdekes figurák voltak a színpadon. Most pedig, hogy megadatott nekik a szerep, sőt főszerep is, izgalmas táncos egyéniségekké váltak. Talán nem mindegyikük formálódik olyanná, mint Zarnóczai Gizella vagy Prepeliczay Annamária, akik sok dolgot megszenvedtek már, s minden szempontból nagyszerű előadóművészekké értek, de vannak meglepetések, mint például Juronics Tamás, Pataki Attila, Fekete Hedvig, Péntek Kata…
-------------------
Ha most választanom kellene, a Stabat Matert és az Alvilági játékokat vinném külföldre. Óriási mérce egy idegenbeli vendégjáték, hiszen már a magyar kritikusok is meglehetősen különbözően vélekednek darabjaimról. Például az Alvilági játékokat némelyek az első, némelyek az utolsó felvonásától fosztanák meg, holott én fontosnak tartom a hármas egységet, s az egész előadásnak azt a szimbolikus, képzőművészeti vonulatát, amely talán sokak számára már túl intellektuális. Egy rendezőnél ez a fajta intellektualizmus persze soha sem számít negatívumnak. Ezért is gondolom úgy, hogy az intellektuálisabb táncszínház inkább a színházhoz tartozik, mint a baletthez. Marton László például, akinek nagyon tetszett az Alvilági játékok előadása, úgy vélekedett, hogy a tőlem látott produkciók inkább színházi előadások, mint balettek. Egy igazi kritikus a gondolatiságot és struktúrát próbálja megkeresni a műben.
--------------------
Követtem az egész Pina Bausch-történetet; még ott voltam Németországban, amikor kezdte  kialakítani meglehetősen sajátos táncszínházi stílusát – mert először nem ilyesmit csinált –, s H. Koegler meg a vezető kritikusok szinte őrjöngtek. Azt mondták, hogy ez „a nem normálisok színháza, mi köze egyáltalán a tánchoz, hogy lehet egyáltalán annak nevezni…” – még megvannak nekem valahol ezek az eredeti anyagok. Szóval gyűlölték Bausch-t, és két pártra szakadt a német kritikusi tábor, mert ez akkor még német ügy volt, nem internacionális kérdés. Ám Bausch-nak szerencsére olyan intendánsa volt, aki kitartott mellette annak ellenére, hogy Wuppertalban a színház nézőterén évekig hárman ültek. Neki sem volt rögtön közönségsikere. Először Angliában is megbukott, ám 8-10 év múlva, amikor már Amerikában is nagy sikert aratott, az angolok is elfogadták. Mi, akik szintén modern táncot akartunk csinálni, szerettük és pártoltuk Bausch-t, mert izgalmas volt, érdekelt bennünket, mert olyat hozott létre, ami egyedi és különleges volt. Kit érdekel akkor a műfaji differencia?
---------------------
Követtem jó pár kritikus indulását és karrierjének alakulását. Külföldön az a divat, hogy először szúrnak, rombolnak, hogy fölhívják magukra figyelmet, tehát óriási karcsapások jelzik a rajtot. Hogy aztán ki az áldozat, az sajnos majdnem mindegy, csak attól függ, hogy kit halászik ki az újdonsült kritikus, akinek meg kell indulnia. És bizony úgy kell megindulnia, hogy ez az indulás zengzetes legyen. Ezt a jelenséget nem lehet összehasonlítani Kosztolányi vagy Babits kritikai stílusával: ők fantasztikus kultúrával közeledtek a tárgyhoz, s minden egyes kritikájuk egy önálló mestermű lett. Külföldön is vannak ilyen esszéírók, nem sokan. Valójában csak kevés kritikus akad, különösen a tánc világában, aki meg tudna mérkőzni a kritizált művel.
---------------------
Megint szükség lesz egy alapos gárdára, és majd kiderül, hogy valamilyen platformról kell kritizálni, nem lehet handabandázni a levegőbe. Persze, még e mostani állapot is jobb, mint amikor egy bizonyos diktatúra nyomására pontosan tudtad, hogy mit szabad, és mit nem, s amelynek jegyében olykor a legdöbbenetesebb károkat okozták a magyar balettművészetnek. Hozzásegítették a műfajt, hogy egy puritán bécsi giccses világot majmoljon, beoltva a szovjet balett vulgarizmusával, szellemtelenségével és ugyancsak giccsességével, amelyből aztán lett egy meglehetősen üres formalizmus. S mindehhez jön még a „kritikai többes szám” használata: „Mi úgy érezzük, hogy sajnos fiaskó… Úgy gondoljuk, hogy…” Ki az a mi? Miféle királyi többség ez!? – Lehet, hogy kissé igazságtalan vagyok, hiszen abban a korban nem igazán voltam ilyen helyzetben, ilyen szituációban. Akkoriban én nem beszéltem, csak táncoltam. Igaz, volt egy balettem, ahol a zöldek legyőzték a vörösöket, és ahogy az idő szerint szokásos volt, a pártból beült valaki a nézőtérre… Hát a színekből az lett, hogy a zöldek azért mégse győzzék le a vörösöket, legyenek inkább barna trikósok. Ez volt az egyetlen konfliktusom a párttal. (És itt Imre Zoltán nagyot kacagott.)
08. 08. 6. | Nyomtatás |