A jövő tánca a múltból

Isadora Duncan Nemzetközi Emlékfesztivál

Isadora Duncan százéves budapesti sikerére, világkarrierjének kezdetére emlékezve rendezték meg az Isadora Duncan Nemzetközi Emlékfesztivált, amelynek ünnepélyes megnyitója a hajdani fellépés színhelyén, a mai Uránia Nemzeti Filmszínházban volt 2002. november 8-án. Módszerének, vagy inkább elgondolásának követői Amerikából, Csehországból, Angliából, Oroszországból érkeztek. A táncelőadásokon túl két egymást követő napon, 9-én és 10-én a résztvevők konferenciát tartottak, részben Isadora Duncan emlékét megidézendő, részben pedig azért, hogy a táncos-koreográfus szellemiségének követői, módszerének továbbfejlesztői találkozhassanak.
Sebestyén Rita


Az életút

Angele Isadora Duncan Kaliforniában, San Franciscóban született 1877. május 26-án, szegény családban, negyedik gyermekként. A környezete által tehetségesnek tartott, ám megzabolázhatatlan lány három balett-óra után megállapítja, hogy a csúf és természetellenes tánc ellenére van, és nem hajlandó klasszikus táncot tanulni. Isadora alig tízévesen már táncórákat ad ismerős gyerekeknek; zongoratanárnő édesanyja hamarosan csatlakozik: zenét szolgáltat a rendhagyó táncleckékhez. Ugyanebben az időszakban jut arra a következtetésre, hogy felesleges iskolába járnia, inkább táncot tanít, amelybe nővére, Elisabeth is bekapcsolódik, és amely meglehetős népszerűséget hoz a két lánynak. A klasszikus hagyományokkal szakító, sőt, annak ellenében tanító tánciskolában Isadora főként irodalmi élményeire és fantáziájára támaszkodik; arra buzdítja tanítványait, hogy természetességre, harmóniára törekedjenek, szemben a túlságosan technikus, az emberi testtől idegen balettal.
San Franciscóból előbb Chicagóba utazik, majd a New York-i Broadway-n táncol rövid ideig, ám a revüszerű szórakoztatással nem tud kibékülni. Végül Európába hajózik. Londonban és Párizsban a British Museum és a Louvre görög vázafestményeit és szobrait tanulmányozza testvérével, Raymonddal együtt. A harmónia, arányosság, természetesség, a görög gondolkodásmód éppenséggel egybejátszik Isadora törekvéseivel, aki már tudatosan kutatja az ógörög kultúrát, táncot, drámát.
Európa arisztokrata szalonjaiban, művészkörökben lép fel, majd a kor ismert táncosnőjének, Loie Fullernek társulatához csatlakozva eljut Berlinbe, Lipcsébe, Bécsbe. Bécsben felfigyel rá egy magyar impresszárió, Alexander Gross, aki az anekdotává lett történet szerint világhírt ígér neki, amennyiben Magyarországon lép fel. 1902. április 19-én Isadora Duncan először életében táncol  nyilvánosan, közönség előtt, a budapesti Uránia Színházban. És valóban, ezek a szólók indítják el világkarrierjén; harminc, Budapesten és vidéki városokban megtartott előadás után Gross újabb szerződést köt a számára, most már Bécsben.
Isadora életútja ettől fogva szinte követhetetlen: tulajdon önéletírását és mintegy tizenkét életrajzírójának munkáit összevetve sem lehetséges szakmai- és életútjának pontos pályáját leírni. Európában: Bécsben, Münchenben, Firenzében, Párizsban jár. Berlinben és Bellevue-ben iskolát alapít, Amerikában turnézik, vissza-visszatér Oroszországba.
Még az első világháború előtt meghal mindkét gyermeke. Ő folytatja világ körüli vándorlását, tanítványai is egyre sikeresebbek, fivére, Raymond pedig iskolát nyit Párizsban.
Ötvenedik életévéhez közeledve Isadora memoárjait írja. Majd 1927 nyarán próbaútra indul egy Bugatti típusú sportautóval, amikor sálja rátekeredik a gépkocsi kerekére, és megfojtja.

A Duncan-módszer

Néhány fennmaradt filmfelvételből, de inkább leírásokból rekonstruálható Isadora Duncan repertoárjának jónéhány darabja. Dr. Dienes Gedeon (a Magyar Tánctudományi Társaság elnöke) az emlékfesztivál megnyitóján felhívta a közönség figyelmét arra, hogy történeti kontextusában tekintse a Lori Belilove (New York) által eltáncolt Duncan-koreográfiákat. Kétségtelen, hogy abban a korban, amikor Isadora Duncan szakított a formális és inkább csak gyönyörködtetésre szolgáló balett hagyományaival, meglehetősen döbbenetes (egyes recenzensek szerint megbotránkozató) lehetett a spicc-cipő helyett mezítláb vagy szandálban táncoló nő, aki a merev tütüt is inkább tunikára cserélte. Mint ahogy maga Lori Belilove másnap megfogalmazta: az a nagyon általános, közhelybe vesző kijelentés, hogy Isadora Duncan a modern tánc megalkotója, értelmet nyer, ha nem csak a formai változást tekintjük, hanem azt is, hogy az eladdig szórakoztatásra ítélt tánc ekkortól kezdve öntörvényűen működik. A tánc mint önkifejezés és mint a történetmesélésben szabaddá vált művészeti ág nem kikapcsolódásra, hanem éppenséggel szellemi aktivitásra szólítja fel nézőit.
A tunika és a meztelen lábfej, a nyaktekert technikával ellentétben mesterkéletlen mozdulatok, a természetre való hangoltság (lehetne akár az őselemeket is említeni, hiszen Isadora gyakran emlegette a föld, víz, tűz, ég érzékelését) gyökereiben szakít a klasszikus tánccal. A mozdulatoktól folyamatosságot, harmóniát vár el, szemben a pózokkal, törésekkel tűzdelt balett-gyakorlatokkal. Amit Isadora Duncan a táncművészetben létrehozott, nem csupán technikai, hanem inkább gondolkodásmódbeli váltást jelent. Korabeli és jelenkori követői is úgy tartják, a Duncan-módszer a táncosnak önmagára és környezetére való egyedi reakciója; olyan kapcsolat, amely látványában, zeneiségében és szellemében egyaránt felfogja és közvetíti a világot.
Tanítványait gyermekkoruktól szellemi nyitottságra nevelte: Németországban, Franciaországban és Oroszországban tartott kurzusain verseket olvasott fel, gondolatokat igyekezett ébreszteni, zenével inspirálta önmagát és diákjait. De nemcsak a színpadon és nemcsak tánciskolák által terjesztette nézeteit, hanem tanulmányokat is írt, amelyek közül a leginkább figyelemreméltó az1902 körül keletkezett The Dance of the Future (A jövő tánca) című esszéje, melyben összefoglalja, rendszerezi gondolatait. Az esszé szembeállítja a természetes mozgásból született táncot a balettel: „Egy deformált csontváz táncol előttünk. Ez a deformáció, amely helytelen ruhán és helytelen mozgáson alapul, a baletthoz szükséges gyakorlatok végeredménye.” (125.o.) A klasszikus technikával ellentétben a tulajdon, gyermekkori ellenérzéséből született mozgást, a test természetszerű mozgását nevezi meg a jövőbeni tánc alapjának: „Mindig lesznek olyan mozdulatok, amelyek tökéletesen kifejezik az egyedi testet és egyedi lelket; ezért nem szabad magunkra kényszerítenünk olyan mozdulatokat, amelyek nem természetesek, hanem valamely iskola előírásai.”(127.-128.o.) Szabályszerű gyakorlatok sora helyett gondolati nyomvonalat hagyott korabeli és mai tanítványaira, követőire. Így a „Duncan-módszer” már kortárs tanítványai által szerteágazott, ma pedig elgondolásának nyomán a világ különböző pontjain alakultak ki iskolák, társulatok, fejlesztő programok.

A zene

A budapesti konferencia résztvevői főként a zenén, a zeneiségen keresztül tartották megragadhatónak Isadora Duncan táncát, táncelméletét. Isadora előszeretettel választott olyan, hallgatásra szánt klasszikusokat, akiknek muzsikájára korábban nem készült koreográfia – különösen nem ebben a szabad stílusban. Táncát nem aláfestésnek, hanem a mozdulatok által a zenével legalább egyenrangú, egyéni kifejezésmódnak tekintette. Így Mendelssohn, Chopin és Gluck mellett gyakran megjelentek repertoárján Wagner és Beethoven  művei. A közönség és a kritika hellyel-közzel ódzkodott a merész választás elfogadásától, ám 1905-ben Cosima Wagner, aki meghívta őt, hogy a Tannhauserben táncoljon, visszavonhatatlanul kiállt Isadora mellett.
Ami a zene teljesen egyedi recepcióját és ebből következően a tánc, a koreográfia újszerűségét illeti, a konferencián két álláspont hangzott el; mindkettő Isadora Duncan módszeréhez hűen. Jeanne Bresciani (Isadora Duncan International Institute – New York) a test saját ritmusára helyezte a hangsúlyt; arra, hogy külső zene híján a táncos tulajdon lélegzetéből, testének reakcióiból alakul ki egy sajátos, jellegzetes mozgássor. A létezés ritmusának, ezzel való játéknak nevezte a Duncan-féle táncot a felszólaló, amelyben a belső zeneiség és a mozdulatvilág teljesen új művé válik. Isadora Duncan, ha közönség előtt nem is, de próbái alatt igen gyakran táncolt zene nélkül, csupán belső ritmusára hallgatva. Aida Ailamazyan (Heptachor – Moszkva) első hallásra ellentétes érveléssel élt; szerinte Isadora Duncan tánca arról szólt, hogy tudta, hogyan percipiálja a zenét. A pszichológus-táncos-koreográfus Aida Ailamazyan a zene által keltett érzékelést, értést, reakciót vizsgálja. A zenét mint mozgásra buzdító jelet értelmezi, amely gyakran sztereotipikus mozdulatokat eredményez. Azonban ha a táncos értéssel fordul a zene felé, ha hagyja gondolatait és érzelmeit is kibontakozni a dallam hatására, a hosszas keresés eredményeként meg fogja találni azt a mozdulatsort, amely saját, a zene által generált állapotát jelzi. Az így létrejött táncot nem is mozdulatok egymásutánjának nevezi, hanem érzékelésnek és megélésnek a zene által. A két, látszólag ellentétes irányból induló értelmezés a Duncan-módszer azonos végeredményt célzó különböző megközelítési módjait jelenti; ráadásul Isadora Duncan mindkettőt használta, attól függően, hogy éppen a zenéből, szobrászatból vagy tulajdon testéből merített-e ihletet.

Görögök és hatásuk

„A görögök festményeiken, szobraikon, építményeiken, irodalmukban, táncukban és tragédiáikban a természet mozdulataiból bontakoztatták ki saját mozdulataikat, mint ahogy ezt nyilvánvalóan kifejezik a görög istenek ábrázolásai; ők pedig nem egyebek, mint a természeti erők megszemélyesítői, és ábrázolásuk során ezen erők koncentrációját és fejlődését juttatták kifejezésre. Ezért a görögök művészete nem csak egy nemzeti, jellegzetes művészet, hanem az egész emberiség örökkévaló művészete minden korban.”
Amit Isadora korábban ösztönösen, érzékeire hallgatva táncával megalapozott, azt néhány évvel később olvasmányai, zenei és képzőművészeti élményei által megerősítette. Mialatt testvére, Raymond görög vázafestményeket és szobrokat tanulmányozott a Louvre-ban és a British Museumban, Isadora felfigyelt az általuk ábrázolt mozdulatok harmóniájára, a zene, aritmetika, mozdulat harmonikus összefüggésére a görög gondolkodásban. Már budapesti repertoárján is szerepelnek görög tárgyú koreográfiák: Pán és Echo (Ferroni zenéjére), részletek Gluck Orpheus című művéből, valamint Bacchus és Ariadne (Giovanni Picchi zenéjére).  Később a görög drámák inspirálták néhány koreográfiáját, mint például Euripidész Alkésztisze, amelyből Isadora a férjéért életét áldozó Alkésztisz búcsúját koreografálta meg. Ami leginkább megragadta az ógörög színházból, az a tragédiák kartánca, ebből is főként még a kart hangsúlyosan kezelő Aiszkhülosz drámái. Sem rekonstruálni, sem imitálni nem igyekezett a szobrokat, festményeket, kartáncokat, inkább az összművészeti hatásból inspirálva, saját elképzelései szerint átemelte azokat a XX. század eleji művészetbe.
A görög szobrászat iránti vonzalmának szinte egyenes következménye Rodin barátsága. Ezen kívül valószínűleg nagy hatással lehettek rá Nietzsche görög tárgyú írásai is, feltehetően főként A tragédia születése, amely Aiszkhülosz felé terelte őt, és amelynek apollói-dionüszoszi dichotómiájából Isadora dionüszoszi táncosként értelmezhette magát , hiszen a doktrínánál előbbre valónak tekintette az inspirációt, a rációnál lényegesebbnek tartotta az ösztönösséget. Lényeges megjegyezni, hogy mindössze hatásról, nem követésről vagy értelmezésről lehet szó Nietzsche írásaival kapcsolatban. Ő maga egy alkalommal Beethovent, Nietzschét és Wagnert nevezte meg a huszadik század táncművészetének előfutáraként.

Követők

A Duncan-módszer tehát nem leírható, kanonizált rendszerbe nem foglalt új felfogása a táncművészetnek. Részben a test és a szellem együttes kifejezőerejére apellálva, a társművészetek egybefonódására törekedve (és itt felhozható Wagner Gesamtkunstwerk-eszménye) Isadora Duncan valóban a modern tánc első művelője.
Mivel a táncos egyéniségét előtérbe helyezte, a táncról alkotott elképzelését leginkább oktatás révén tudta átadni (bizonyára nem véletlen, hogy gyermek- és fiatalkorában is táncoktatóként igyekezett felfedezéseit továbbadni). Első saját tánciskoláját Berlin egyik külkerületében kezdte működtetni 1904 őszén. A növendékek (később „Isadorable”-oknak nevezték el őket) nyolc év múltán a Franciaországban, Bellevueben újból megnyílt Duncan-iskolában már társoktatók voltak. Később azonban az emberileg és művészileg felcseperedő tanítványok és mesterük közt egyre nőtt a távolság, és az önállósodó diákok közül egyedül Irma kísérte el Isadorát oroszországi kurzusaira. Mivel Isadora semmilyen szabályszerűséget, formai kikötést nem tett oktatásai során, a Duncan-tanítványok szerte a világon – különösen Amerikában – sikerrel vitték tovább már saját értelmezésükben a „módszertant”. Isadora nevét csoportjuk soha nem vehette fel, mivel a Párizsban élő, ott iskolát alapító Raymond ezt nem engedélyezte.
Éppen a Raymond-féle Duncan-kolónia egyik tagja volt két fiával Dr. Dienes Valéria, körülbelül két éven át. Dr. Dienes Gedeon, Valéria fia a konferencia második napján külön felhívta a figyelmet arra, hogy édesanyja nem kifejezetten Isadora követője, hanem inkább ihletet merített táncából. Dienes Valéria, a matematikai és filozófiai tudományok doktora, megnyitotta Budapesten az első Orkesztika-iskolát (már a név is az ókori görög tánc-térre, az okhésztrára utal), amelyben inkább Raymond szögletes, profil, sík jellegű táncmozdulatait vitte tovább. Az orkesztika- és egyéb jellegű, a balettal szakító tánciskolák rendkívüli gyorsasággal szaporodtak Budapesten. Azonban a második világháború kényszerszünete után 1948-ban ezeket a néptáncot megfertőző, dekadens nézeteket terjesztő iskoláknak titulálták, és betiltották. A hetvenes évek második felében, egy Tihanyban megrendezett szemiotikai konferencián újra felfigyeltek Dienes Valériára, ám iskolájának tulajdonképpeni folytatását csak az 1993-ban megalakult Még 1 Mozdulatszínház jelenti, Fenyves Márk vezetésével – aki szintén nemcsak táncos, hanem iparművész végzettségű is.
Hasonlóképpen mint nálunk, Oroszországban is politikai alapon tiltották be Isadora Duncan iskoláját – pedig Isadora, szociális érzékenysége révén éppen oroszországi élményei nyomán vallotta magát kommunistának. Egyik jelentős követőjének, Olga K. Popovának tanítványa, Aida Ailamazyan, a pszichológia doktora ma a Heptachor mozgásszínház vezetője; Isadora közvetlen tanítványa, Ludmilla Alexejeva pedig a „A művészi mozgásstúdió” elnevezésű intézetet hozta létre, amelynek jelenlegi vezetője Inessa Kulagina. Mindkét intézmény csak a kilencvenes évektől kezdődően vállalhatta fel Isadora Duncant elődként és mesterként.
Amerikában a már említett Lori Belilove és együttese, valamint az Isadora Duncan Nemzetközi Intézet New Yorkban tevékenykedik, San Franciscóban pedig a Mary Sano and her Duncan Dancers elnevezésű társulat. A konferencián és fesztiválon résztvevő utódcsoportok listája korántsem teljes. Továbbá az is elgondolkodtató, hogy míg Magyarországon, Csehországban és Oroszországban évtizedeken át „szamizdat” módon terjedt a módszer, addig például Londonban Isadora Duncan szellemiségébe nagyon is beleillően gyógyító jelleggel létrehozták a Dance-ability programot, amelynek keretén belül kisgyerekek, kezdő táncosok, de „civilek” is, sőt mozgás- és szellemi sérültek számára tartanak foglalkozásokat, nem is beszélve a professzionális táncosok számára létrehozott számos kurzusról.
A mindössze három nap leforgása alatt látható bemutatók, szakmai megbeszélések mindenképpen figyelmeztetnek, hogy számos olyan aspektusa van a táncművészetnek, amelynek legalább történeti érintettségünk okán is érdemes lenne több figyelmet szentelnünk.

Isadora Duncannek sem önéletírását, sem életrajzát nem fordították le magyar nyelvre. Az egyik magyarul megjelent kiadvány, amely részben a fentebbi rövid életrajz forrásául szolgált Dienes Maya: Életrajzi pillanatok c. cikke. Megjelent: Remembering – Isadora Duncan – Emlékkönyv. Szerk: Fenyvesi Márk, Pálosi István. Budapest, 2002.  A kötetet a fesztivál alkalmából adták ki. Emellett Joseph H. Mazo: A modern amerikai tánc története c. könyvének (Planétás Kiadó, 1997) egyik fejezetében olvasható áttekintés magyarul Isadora Duncan életéről és pályájáról.
2 A cikk többek közt megjelent: Dance as a Theatre Art. Source Readings in Dance History from 1581 to the Present. Edited with commentary by Selma Jeanne Cohen. Harper & Row Publishers, New York, Hagerstown, San Fransisco, London, 1974. Az esszé idézetei ebből a kiadványból valók.
3 Isadora Duncan zenei választásairól ír többek között Walter Terry: Isadora Duncan – Her Life, Her Art, Her Legacy c. könyvében, Dodd, Mead & Company, New York, 1963. , különösen: 105-115.o.
4 Isadora Duncan: The Dance od the Future, i.k., 127.o.
5 Az adatokat, továbbá Isadora magyarországi tartózkodásának teljes történetét Dr. Dienes Gedeon dolgozta fel Isadora Magyarországon c. tanulmányában a Remembering – Isadora Duncan – Emlékkönyv kötetben, i.k., 45-62.o.
6 Roger Garandy: Danser sa vie. Éditions du Seuil, 1973. A könyvben Isadora Duncanről közölt tanulmány: Isadora Duncan, danseuse dionysiacque (59-75.o.) Nietzse és Wagner hatását elemzi.
7 Isadora tánciskoláiról, tanítványairól Dienes Maya már fentebb idézett cikkében ír, i.m., 26-38.o.
08. 08. 6. | Nyomtatás |