Isadora Duncan öröksége

Isadora Duncan Nemzetközi Emlékfesztivál

A modern tánc szülőanyjaként számon tartott Isadora Duncan életének első meghatározó állomása Budapest volt. Itt lépett először önállóan nagyközönség elé az akkori Uránia Színházban. A pesti fellépéseire ő maga így emlékezik vissza: „A temperamentumos magyar nézők minden este tombolva ünnepeltek és éljeneztek. Egyik este jeleztem a zenekarnak, hogy ráadásul játsszák el Strauss Kék Duna keringőjét, amelyre aztán rögtönözve táncoltam. A siker frenetikus volt. A közönség felugrálva ünnepelt szinte szünet nélkül, és a táncot többször meg kellett ismételnem.” (Budapesti viharos sikere az első beteljesült szerelmet is meghozta számára; Beregi Oszkár Rómeóként szerepel Isadora Duncan visszaemlékezéseiben, hiszen a táncosnő ebben a szerepben látta színész szerelmét először színpadon.)
Kaposi Viktória


Az önkifejezés útjai

Mint ismeretes, a modern tánc eme emblematikus figurájának nem adatott meg, hogy életének és művészetének emlékét gyermekei és unokái ápolhassák. A tragikus sorsú táncosnő gyermekeit korán elveszítette. Kislánya, a hétéves Deirdre, akinek az édesapja Gordon Craig, a zseniális színházi szakember, illetve kisfia, az ötéves Patrick, akinek az édesapja Eugene Singer, a híres varrógépgyáros egyik jómódú fia volt, halálos balesetet szenvedtek: az őket szállító autóval a Szajnába estek, és megfulladtak.
A tánc önkívületében élő és alkotó Isadora művészetében keresett magának vigaszt. Édes gyermekei helyett tanítványokkal vette körül magát, akiknek igyekezett átadni a tánc iránti szerelmét, ami egyben az önkifejezés útját is jelentette önmaga és tanítványai számára. Szellemi gyermekei közé tartozott Dr. Dienes Valéria, magyar filozófus, író, művésznő, táncelméleti szakember, az orkesztika mozdulatművészeti irányzat, azaz a Duncan-Dienes iskola megalapítója is, aki Párizsba ment, hogy ott a Duncan testvérekkel együtt tanulmányozza a görög kultúrát és művészetet.
A budapesti évfordulóhoz kapcsolódó rendezvénysorozatot Dienes Valéria fia, Dr. Dienes Gedeon, a Magyar Tánctudományi Társaság elnöke nyitotta meg Isadora Duncan első nyilvános fellépésének egykori helyszínén, a mai Uránia Filmszínházban. Dr. Dienes Gedeon – aki egykor Nizzában és Párizsban maga is tagja volt a Raymond Duncan-kolóniának – nyitó előadásában felidézte a világhírű táncosnő életének és művészetének legfontosabb állomásait, s rámutatott életművének tánctörténeti jelentőségére.
A mai, ún. „modern tánc” irányzatok mellett a klasszikus balett is sokat – igazi megújulást – köszönhet Isadora Duncannek. A táncosnő hatására vezette be Fokin, az orosz balett kiemelkedő alakja a balettban a hosszú, lágyabb esésű szoknyát, s finomította a balett szögletesebb karmozdulatait. Isadora hatását kell látnunk abban is, ahogy Fokin koreográfiáiban megjelentek a görög témák és a romantikus zenék, és egyre fontosabbá vált az érzelmek kifejezése.
A tánc Isadora számára a szabadságot, a tiszta érzelmek szabad és kötöttségektől mentes megmutatását jelentette. A visszaemlékezések gyakran említik kicsattanó egészségét, azt, hogy nem félt semmitől, nem akart semmiféle elvárásnak megfelelni, csak ment a maga feje után, bátran vállalva gyermeki ártatlanságát, az érzelmek erejébe és igazságába vetett hitét, amely hitelt adott és vonzerőt jelentett forradalmi elképzelései számára. Bármerre járt, pártfogókra talált, akik egyengették útját. Művészetét gyakran ihlették a legkülönfélébb alkotások. Táncolt Botticelli Primavera című képére éppúgy, mint különféle költeményekre és persze zenékre. Gluck, Beethoven, Chopin, Brahms, Schubert alkotta repertoárjának a gerincét. Németországi tartózkodása során szótárral a kezében a német kultúra nagyjait, filozófusait és íróit is tanulmányozta, többek között Kantot, Hegelt, Nietzschét, Goethét. Bayreuth-ban Cosima Wagner meghívására eltáncolta a Tannhäuserből a Bacchanáliát. Eldobta a fűzőt és a spicc-cipőt, el a merev balettszoknyát, a tütüt, jelmezeiben az állig begombolkozó női ruhák helyett a görög khitonokat utánozta, amelyek – akkor meglehetősen botrányt keltő módon – szabadon hagyták meztelen karját és combját.
Egyéniségének és táncának nagyságát azonban ezen külsőségek nem magyarázhatnák. Közelebb kerülhetünk Isadora táncának zsenialitásához, ha Sztanyiszlavszkij gondolatait idézzük, akivel oroszországi útjai során találkozott. Sztanyiszlavszkij így írt róla: „Egy belső kényszer késztetett arra, hogy találkozzam vele… Világossá vált előttem, hogy ugyanazt keressük a művészetek különböző területein.” Kettejük beszélgetése Isadorát is inspirálta. Ösztönösen értette Sztanyiszlavszkij technikájának lényegét, amely a színészi munkában szintén a belső átélésre épül. Isadora saját művészetének forrását testének egyetlen pontjára koncentrálva, a solar plexusban találta meg. „Kutattam, és végül rá is jöttem minden mozgás fő eredetére, a motorikus erő fészkére, a központra, melyből a különböző mozdulatok születnek… kerestem a kifejezés lelki forrását, ami a test csatornáiba kerülve vibráló fénnyel tölti meg azt.” – írja önéletrajzában, a My life-ban. Később a motorikus energia forrásáról Sztanyiszlavszkijnak így vall: „Mielőtt a színpadra lépek, egy motornak kell a lelkemben beindulnia. Amikor ez elkezd működni, a karom, a lábam, az egész testem akaratomtól függetlenül cselekszik. Ha nincs időm, hogy ezt a motort beindítsam, nem tudok táncolni.”
A berlini sajtóklubban egy ízben előadást tartott A jövő tánca címmel. Gondolatait később Lipcsében is publikálta. „A jövő táncosa olyan lesz, hogy teste és lelke harmonikusan ölelkezik, és a test mozgása lesz ennek a léleknek a természetes nyelve… A táncos nem egy nemzethez fog tartozni, hanem az egész emberiséghez. Nem nimfa, tündér vagy egy coquette formájában fog táncolni, hanem mint nő a maga legteljesebb és legtisztább formájában…”
A test tudatos ellazítására és felszabadítására, a fizikai és lelki energiák összekapcsolására irányuló kutatásait és felfedezéseit nem sikerült rendszerbe foglalnia. Ő maga sosem tanult táncolni – ha leszámítjuk azt a három balettórát, amelyet gyermekkorában vett. A balettot merev szabályaival nem tudta elfogadni, az ezen a téren szerzett tapasztalatai csak megerősítették őt saját, szabad táncának a létjogosultságában. Magányos forradalmárként küzdött az emberiség és a nők felszabadításáért a maga módján. Szabad táncával elképesztette és elbűvölte a közönséget – szónoklataival kevesebb hívet tudott toborozni magának. Azt sem sikerült világossá tennie, hogy vajon miért csak az általa elképzelt, mezítlábas „görög” tánc az igazán természetes, „szabad tánc”. A jövő tánca című tanulmányában utal rá: „Az emberek azt gondolják, hogy amíg az ember ritmusban táncol, a forma és a vonalak nem számítanak, de ez nem igaz, mert ezeknek harmóniában kell egymással lenniük. Ezt a görögök értették.” A görög klasszikus kultúra szerelmeseként elvetett minden, a vad ösztönökből táplálkozó, általa nem harmonikusnak talált mozdulatot, táncot. A dionüszoszi extázist csak bizonyos korlátok között fogadta el. Hazája, Amerika legújabb kori táncát és zenéjét, a jazzt, elutasította.
Életútját és a fennmaradt írásokat, fotókat tanulmányozva egy femme fatale, egy zseniális megszállott képe bontakozik ki előttünk, aki – akár mamája függönyeibe burkolózva, akár a görög színház kőmaradványai között járta táncát – nem a közönségnek, Istennek táncolt.
Tanításai sok esetben dogmaként, az általa táncolt és 100 évvel ezelőtt még frissnek és megbotránkoztatónak ható „szabad tánc” szolgai másolásával maradtak fenn. Pedig Isadora pontosan tudta, hogy a dolgok megismételhetetlenek. Szintén A jövő táncában írja: „Abból, amit eddig mondtam, azt hihetnék, hogy vissza akarok térni a régi görögök táncához, vagy mintha azt hinném, hogy a jövő tánca az ókori táncok vagy a természeti népek tánca lesz. Ez nem így van, mert a jövő tánca annak a fejlődésnek a következménye lesz, amelyen az emberiség végigmegy. Visszatérni a görögök táncaihoz éppen olyan lehetetlen volna, mint amilyen felesleges. Nem vagyunk görögök, tehát nem tudunk görögül táncolni.” Azok a társulatok, amelyek ezt a gondolatot felismerték és magukévá tették, nem akartak Isadorául táncolni. Inkább a harmonikus test és mozdulatok formálására helyezték a hangsúlyt, az ösztönös és tudatos mozgatórugók egybekapcsolásával az egyéni szabad tánc kialakítására törekedtek.

Az emlékfesztivál

Kétségkívül fontos és jó, hogy Budapesten megrendezésre került az emlékfesztivál, és büszkék lehetünk rá, hogy Budapest jelentős részt vállalt egykor és most is a Duncan-kultusz ápolásában. A szervezők óriási erőfeszítéseket tettek Isadora Duncan hagyományainak életben tartására, a méltó ünneplésre és az emlékezésre.
A világszerte működő Duncan-műhelyekkel a kapcsolatot már vagy tíz éve ápolja Dr. Dienes Gedeon. Az ő kezdeményezésére született és valósult meg az ötlet: legyen Budapest a házigazdája egy Duncan-fesztiválnak. A meghívott társulatok három estén át léptek fel a Nemzeti Táncszínházban. A társulatok vezető művészei a fesztivál ideje alatt workshopokat is tartottak napközben, amelyen minden érdeklődő részt vehetett, táncos előképzettség nélkül is. A workshopokat az esti előadás előtt egy órával demonstrációk követték a Nemzeti Táncszínház kis színpadán, a refektóriumban. Az emlékfesztiválon résztvevő hazai és külföldi társulatok tagjai két ízben a Nemzeti Táncszínház kávéházában, az asztalok mellett is összejöttek, és „szakmai konferencián”, azaz irányított beszélgetés keretében vitattak meg egy-egy fontosabb témát Isadora Duncan művészetével kapcsolatban.
Az emlékfesztivál gerincét alkotó „Duncan-előadások” hűen őrzik Isadora emlékét. A szórólapok tanúsága szerint elméletileg és szakmailag igen felkészült, sok esetben egyetemen oktató, Duncan módszerét a pszichológia felől megközelítő táncpedagógusokat és tanítványaikat láthattunk az estek folyamán. A nyolc külföldi együttes közül három New Yorkból, egy San Fransiscóból, Isadora Duncan szülővárosából, kettő Moszkvából, egy Londonból, egy pedig Prágából, a Duncan-hagyományokat talán a legmodernebb és legélőbb szellemben őrző és folytató Duncan Központ Konzervatóriumból érkezett.
A meghívott társulatok többsége nagyrészt eredeti Isadora Duncan-koreográfiákat mutatott be, és a reprízek mellett műsorra tűzött új művekben is Isadora Duncan stílusának követése lebegett az alkotók szeme előtt. Mivel azonban Isadora Duncan nem hagyott maga után erős formavilágot, a szellemiségét ápoló műhelyek egy cseppet sincsenek könnyű helyzetben. A – jó esetben – többé-kevésbé felszabadított lelkű táncosok nagyon redukált táncnyelven szólaltak meg. A nők és lányok szinte kivétel nélkül tunikákat és fátylakat viseltek, melyek legfeljebb csak színükben tértek el egymástól. A zenei anyag sem ígérkezett túl változatosnak – ebben is Isadorát követték az együttesek –, Chopin volt a sláger. Ez a megközelítés bár bizonyos szempontból lehetett indokolt, a nézők figyelmét tartósan aligha tudta lekötni. Három nap alatt igencsak meg lehetett unni az ismétlődő mozdulatokból álló „repertoárt”: a szökelléseket, sétát, a néhány forgást, hajladozást, a mégoly kecses karmozdulatokat és a kedves és jellegzetes, indiánszökdellésre hasonlító ugrásokat – még akkor is, ha az egyes táncok előadói között voltak jelentős, a test és lélek szabadságát valóban megidéző felvillanások is, mint amilyen például Lori Belilove-é.
Hogy a többségükben amatőr táncosokból és tanáraikból álló társulatok lelkes, ám Isadora energiáit és zsenialitását szükségképpen nélkülöző előadásairól ne fogyatkozzanak el teljesen a nézők, a szervezők minden estére meghívtak legalább egy profi táncosokból álló együttest is, akiknek a tevékenysége összefüggésbe hozható Isadora Duncan munkásságával. Így az első estét a Fenyves Márk és Pálosi István által vezetett Még 1 Mozdulatszínház, a másodikat Bozsik Yvette társulata, valamint a fiatal táncosokból álló és újító szellemben alkotó prágai Duncan Központ Konzervatórium együttese, a harmadikat Tatai Mária Orkesztika Mozdulatszínháza „vitte el”.
Bozsik Yvette In memoriam Isadora Duncan és Honour to Martha Graham című koreográfiája messze túlmutatott az elődökön, akiknek művét ajánlotta. Az emlékezés és a tisztelet jegyében fogant előadások az egyenrangú művész táncnyelvén fogalmazódtak meg. Ezek a darabok jellegzetesen posztmodern koreográfiák, melyek nem az átélés, hanem a stilizálás erejével hatnak. Bozsik Yvette, aki a kortárs magyar táncművészet kiemelkedő alakja, s aki számos hazai és külföldi elismerést is kapott már újító szellemű munkáiért, mára már igencsak távoli rokonságot mutat Isadora Duncan táncművészetével – ha tetszik, a legmesszebbre jutott az általa megkezdett úton –, s mint ilyen, kissé talán idegenül is hatottak munkái a többi együttes produkciói között.
Színpadi teljesítményüket illetően a Duncan-hagyományok „hívebb” őrzői között egyértelműen a modernebb szellemiséget képviselő és profi táncosokkal dolgozó együttesek emelkedtek ki. Ezek bátrabban rugaszkodtak el az eredeti, 100 évvel korábban ható mozgásvilágtól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományőrzést, illetve a személyiségfejlesztést és a lélek felszabadítását középpontba helyező mozgás-pszichológiai és pedagógiai irányzatok képviselőinek munkássága kevésbé volna fontos. De az mindenképpen megfontolandó, hogy ez utóbbi vonulathoz tartozó társulatok koreográfiái milyen körülmények között oszthatók meg a közönséggel.
Mindazonáltal úgy tűnik, Isadora szellemét a múzeumi kellékeken túllépve is érdemes és szükséges is megőrizni. A modern és alternatív tánc sokszínű világának művelői ezt akarva-akaratlanul mindennapi munkájuk során meg is teszik. Ha a szürke hétköznapokban el is homályosul, attól még igaz marad, hogy gyökereik Isadoráig nyúlnak vissza. Isadora Duncan volt az, aki a görög hagyományt megértve a táncot újra élő és önálló művészetté tudta tenni, és a balett „udvari” és a varieté „éjszakai” műfajain túlmutatva a táncot ismét bevezette a művészet templomába. Nem véletlenül mondhatta neki első próbálkozásai idején az egyik san fransiscói menedzser, akinek bemutatta táncát, hogy „kisasszony, ez a tánc inkább való templomba, mint színházba”. Isadora Duncan számára a színház volt a templom. Művészetével új perspektívákat nyitott a táncművészet előtt.
A szabad tánc gyökereihez való visszatérést, a múlt örökségének rendszerezett tanítását és tisztázását világviszonylatban számos társulat vallja feladatának. Prágában állami támogatással működik a Duncan Központ Konzervatórium, amely egyfajta modern táncművészeti főiskolaként működik, s a táncosokon kívül más színházi szakembereket is képez.
Hazai viszonylatok között Fenyves Márk és Pálosi István folytatja a Duncan-Dienes hagyomány őrzését és tanítását. Munkájuk során az Isadora Duncan által megalapozott testtudatot és a Dr. Dienes Valéria által alkotott orkesztika kereteit tartják szem előtt. Dienes Valéria éppen azokat a kereteket alkotta meg, amelyeket Isadora Duncan csak ösztönösen sejtett, de rendszerbe sosem foglalt. Az orkesztika rendszere az emberi test természetes helyzeteinek és mozdulatainak az elemzésére épül. A mozdulat törvényszerűségeit írja le a plasztika, a ritmika, a dinamika. Ezekhez társul a szimbolika (vagy mimika), amely a mozdulat indítékát és célját, és ezekkel összefüggésben megvalósuló jelentését tárja fel. Hogy ez a tanítás napjainkban egyre nagyobb elismerést kap, annak egyik jele, hogy a táncos szakma egyöntetűen javasolta, hogy Dr. Dienes Valéria poszthumusz állami elismerésben részesüljön.
A Duncan-Dienes vonal tanítványai – Dr. Dienes Gedeon, Mirkovszky Mária,  Osztrogonácz Ágnes, Tatai Mária és a legfiatalabbak, Fenyves Márk és Pálosi István – révén ez a rendszer élő hagyományként van jelen a mai magyar táncéletben – még ha nem is reflektorfényben. Hogy Isadora Duncan és Dr. Dienes Valéria tanításai nyomán ez a fajta „klasszikus modern” tánc megmaradhat-e a magyar táncpalettán, az minden bizonnyal a külső támogatás függvénye is.
A fesztivál minden egyenetlensége és apróbb fogyatékosságai ellenére is nagymértékben hozzájárult a nemzetközi párbeszédhez a táncos szakmán belül, s mind a szakma, mind a közönség figyelmét Isadora Duncan egyedülálló egyéniségére és művészi hitvallásának fontosságára irányította.
08. 08. 6. | Nyomtatás |