A másik világ valósága a világ másik valósága

Verziók – Kompmánia

„Úgy vagyunk a világon, mint egy színpadon. A színpadhoz való viszonyunk változhat a dráma zajlásának folyamán, a színpadot betöltő tárgyak milyenségétől függően más és más formát ölthet. De a lényeg nem változik. Mi a lényeg? A lényeg a tárgyiasítás nyitott lehetősége. Tárgyiasítani, részenként, az egész világot lehet. Fontos, hogy pontosan megértsük e fogalom jelentését. Azt mondva, hogy egy dolgot „tárgyiasítunk”, nem azt állítjuk, hogy a dolog ezzel valami olyasmit nyert, amivel eddig nem rendelkezett. Inkább azt állítjuk, hogy a tárgyiasítás fölfedte azt, ami kezdettől fogva az alapja volt.”
(Józef Tischner)

Sebestyén Rita


A KOMPmÁNIA – Csabai Attila társulatának decemberi bemutatója a Trafóban /Verziók címen kidolgozottan, precízen, látvány- és hangvilágában erőteljesre hangszerelten olyan színházi nyelven szólal meg, amely önmagában is elég érdekfeszítő egy est betöltésére. A színen lévő nagyszámú szereplőgárda, a belőlük alakuló-felbomló-újraalakuló „tömeg”-jelenetek, triók, duettek (ha jól emlékszem, talán tisztán szólónak nevezhető etűd nem is akad benne) egy bizonyos jelenetsort alkotnak, amelyben jellegzetes figurák, kapcsolatok, helyzetek időnként felismerhetően visszaköszönnek, majd rögvest alakulnak is tovább, hogy a felszínre csapódó újabb jelenetnek helyet adjanak, az előadás szövedékét továbbvigyék.
Ha nagyon akarjuk, akár kitalálhatnánk egy történetet, amely ráfogható lenne a visszatérő figurák, kapcsolatok konstellációjára, de ez esetben éppen a búvópatakszerű elágazásokat, a szimultán események rendszerét és komplexitását és az ebből adódó nyitottságot – azaz tulajdonképpen az előadás legnagyobb erényét tagadnánk meg. Éppen ezért lényeges az a precizitás, amellyel látható módon a részeket egymással szervesülő összképpé hangolták az alkotók. Mire elfogadnánk, hogy konvenció szerint folyamatos átalakulás, átvedlés stb. nézői vagyunk, rá kell döbbennünk, hogy szinte sorsszerűen bukkannak fel újra és újra az előadás jellegzetes figurái és mozzanatai. A nyelvezet távol esik hétköznapi valóságunktól, ezzel szemben viszont az előadás „működési elve” (pont ez a technokrata szóösszetétel áll tőle távol) nagyon is szervesnek, életszerűnek mutatkozik. A merészen expresszív, talán leginkább a szürreális megjelenítéshez hasonlító érzékelhetőn túl bonyolult hálózatot alkotnak a szereplők és viszonyaik, olyanszerűen, mint mondjuk az idegpályák. Ettől a kapcsolatrendszertől mindaz, amit a színpadon látunk, önmagában is működő, autentikus világgá áll össze. És ettől hátborzongató az előadás: a mi nézői valóságunktól megemelt világ erőteljesen, olykor agresszíven közli, hogy márpedig ő van; nem csupán indulatos költői kép, nem egyszerűen egy hirtelen életre kelt fantazmagória, hanem a létező világ egyik lehetséges megnyilatkozása, megjelenítése.
Amit kezdetben látunk, az űr adta lehetőség: emberi jelenlét nélküli sötét tér, benne apró, imbolygó zöld fényecskék – a sötétséghez alkalmazkodó szem lassanként meglátja a levegőben lógó vállfákat, amelyek kampói foszforeszkálnak. A létre hívott szereplők hátsó ajtón lépnek a térbe; az ajtónyíláson át háttérfényül szolgáló beszüremlő világítást tompítja a füstgomolyag. Azt hiszem, másodpercenként hallatszanak a hangos, fémes kalapácsütések. A szórt fényben némely vállfán kivehető egy-egy bunda körvonala.
Már itt, az első pillanatokban kénytelen vagyok elhagyni az előadás meséjének fonalát, mivel az egymásba fonódó cselekedetek, a figurák bizonyos motívumokat visznek végig, azokat időnként felvillantják, mindig az előzőtől eltérő kontextusban, hol a színtér és a jelenet hangsúlyos helyén, hol azok hátterében, miközben tulajdon szerepüket és jelentésüket egy-egy újabb árnyalattal gazdagítják.
Jól szolgál mindehhez a tér, amelyben megsejthetők nemcsak a fizikai, de a metafizikai lentek és fentek is, játékos és súlyos momentumok, továbbá valamiféle időtlenítés, amely mégis a mi nagyon is mai vizuális nyelvünkön jut kifejezésre. Mindenekelőtt sok fekete: viszonytól függően energiákat elnyelő vagy kibocsátó színtelen sötétség, és benne kevés fehér, no meg a fém hideg csillogása. Bal hátulról jobb előre különös lejtő hasítja ketté a teret. Iránya dinamizmust, feszültséget kelt; hármas tagoltsága tovább ragozza, finomítja a lejtő játékos-fenyegető, alágördülő látványát: a két oldalt egyszerűen feketén szegélyezett ereszkedőn a szegélyekkel azonos szélességben fehérrel vízszintesen szabdalt áttetsző sáv, amely megvilágítástól és használattól függően lehet egyszerűen lejtő, lépcső vagy az alatta lévő világ látványát áteresztő közeg. Ez utóbbira példa az előadás egyik meghökkentő pillanata, amelyben a mindeddig „rendeltetésszerűen”, lépcsőként vagy lejtőként használt sáv alatt egyéníthetetlen emberi testek, egymás mellé nyomakodó végtagok jelennek meg az áttetsző sávban – igyekezetük a kifacsart testrészek borzongató látványáig, humánumtól elszakadó, tárgy-szerű húscafatokig degradálja őket, a felszínre nem jutókat.
A lejtő fent is, lent is egy-egy sor bárszékkel zárul le. Bárszékekkel, amelyek a sötétbe merülő színen frivolan, kecsesen kanyarognak, fémesen, szinte arisztokratikusan csillognak. Soha nem használják őket bárszékként. Táncpartnerek, kapaszkodók, jelzésértékük teljében jelenlévő, mégis, soha nem egyszerűen székként működő tárgyak ezek, inkább kegyetlenül moccanatlan testet öltött határok. Hangeffektusban pandanjuk a ritmikus, érces kalapácsütés: a megszorító és fogódzót nyújtó objektív idő.
A hidegfényű, „high-tech” jelenlét ellentettje a bunda. Illetve részben az, hiszen elsődleges jelentésében a látványvilág minden részeleme ugyanazt a jelzést szolgálja: a létezés komfortjának illúzióját. Első ránézésre csupa rideg dúskálás az, ami látható. Időnk múlatása a bárban, szőrmékbe burkolózás, magas sarkú cipők lejtése. Mondom: első ránézésre, vagy inkább csak az első pillanatban, egy lélegzetvételnyi benyomás idejére. Nem törekszem semmiféle moralizáló szándék után kutatni. Lényegesebb, hogy erre az első, a high society-ra emlékeztető benyomásra azután sorra újabb jelentések kerülnek, mígnem messze visznek a kezdetben kialakult képtől – főként azért, mert a tér, a tárgyak, az emberi test minduntalan váltogatja funkcióját. Ahogy a bárszékek, úgy a bundák is hol ilyen, hol amolyan jelentéstartalom megtestesítői, olykor függetlenedve, olykor szembeszegülve az emberi szereplőkkel. Mindjárt az első jelenetben a szereplők úgy oszlanak el a színen, hogy egy-egy felaggatott bundával szemben akaratosan, dacosan megállnak. Majd hosszasan perlekedésbe fognak a „partnerrel”, amely már csak rezzenetlensége és hallgatása révén is magasztosabb jelenség a rikoltó emberi lényeknél. És később, a fenti bárszékeken szeretkező valódi párok lenti mása lesz a bundákkal szeretkező nők hisztérikus, hús-vér társra nem lelő rángása. Azután lesz még bundákat, azaz jólétet áruló kufár. Az ő jelenete egyike azoknak, amelyek során első hallásra artikuláltnak tűnő szöveg hangzik el, melyet meggyőző gesztikuláció kísér, ám amely valójában semmilyen emberi nyelven nem szólal meg, csupán a magatartás által értelmezett hangok elegye.
Minthogy a szereplőgárda szinte állandóan ruhát, szerepet, helyzetet vált, majd visszavált, alighanem lehetetlen volna minden újjászerveződő helyzetet nyomon követni. Van viszont néhány rendkívül lényeges színeváltozása a szereplőknek, amelyek jó része természetesen újra csak a ruhához, a látványos átvedléshez kötődik. A levetett ruha, új ruha, meztelenség hiposztázisai persze már rég nem egyszerű átöltözésről, netalán szerepcseréről szólnak; jórészt egzisztenciális váltás történik ez esetekben. Erőteljes példája ennek – valószínűleg paradigmája, amely az előadás felütésében megtörténve utat nyit az összes többi átváltozás lehetőségének – az, ahogyan a színen álló tömegből egyszerre kiviláglik Csabai Attila termete, a hozzá tartozó lénnyel együtt. Valósággal kiviláglik, hiszen a lejtő alján lévő apró, körbeforgatható körporondon áll magas, karizmatikus alakja, cilinderrel, frakkal tovább emelve; mágusnak, hétköznapi ember felettinek tűnik. A hozzá tartozó lény pedig egy meztelen emberi test (Gergye Krisztián játssza ezt a különös figurát), amely viszont kutyaként, hernyóként, csúszó-mászóként nyilvánul meg – nyakán vastag örv, a hozzá csatolt póráz a „mágus” kezében van. Az alantas (egyszerűen csak ösztönös) lény vonaglása, tekergőzése riasztó dichotómiát teremt az agyunkban az emberi léthez kapcsolt testtel. A figura fel, a fény felé fordítja fejét, és hangtalanul üvölt. Szinte csak az érzékelésre képes. Majd, amint a többiek egy sorban előre, a közönséggel párhuzamosan rendeződnek, a kutya-csúszómászó közéjük húzza átlényegített testét, lassanként felemelkedik, majd öltözni kezd. A velünk farkasszemet néző szereplők – akik eddig vigasztalón legalább emberi képet nyújtottak – most lassanként vetkőzni kezdenek. De nem vetkőznek le teljesen, csupán kivillan itt-ott a meztelen bőrfelület, hogy rímeljen a már teljesen felöltözött lény előző megjelenésére. Állnak, mintha mindannyian azt kérdeznék: „Hát nem ugyanaz?”. És soha nem nyugodhatunk bele, nem hagyhatjuk magunk mögött a transzformációt, hiszen a meztelen figura időnként újra és újra megjelenik, kísért a színpadon, ugyanúgy, ahogy első megdöbbenésünkben láttuk őt. Minden valószínűség szerint ez a legnagyobb léptékű átlényegülés, ugyanakkor a legnagyobb kérdés is: vajon az átalakulás csak az érzékek szintjén történt meg, ezért a könnyű visszasiklás a figura „eredeti” megjelenésébe, vagy pedig eredendően ennyire sarkosan kettős valódi lénye, amelynek csupán felszíni jelzése a ruha vagy a ruhátlanság jelmeze? Ugyanennek látom megjelenítését a szintén a körbeforgó korongon megjelenő barna öltönyös férfiú személyében, aki női ruhát ölt, hozzá női magatartást, talán identitást is.
Mint mondtam, az előadás ellenáll az akkurátus, kronológiát is figyelembe vevő leírásnak – legalábbis nem gondolom, hogy a színpadi cselekvések időrendi előszámolása és jelentésének lehetséges felfejtése méltó lenne az előadáshoz, amely látszatra elhagyja a történetet, elhagyja a mesét. Valójában rendelkezik mindkettővel, csakhogy ez esetben nem egy adott történet, mese folyik le szemünk előtt, bizonyos színpadi nyelvezetben, hanem maga a választott színpadi nyelvezet; a látszati és létbeli módosulások színpadi nyelve adja meg a mese (még ha töredékesnek is tűnik) alapját. Az előadás tárgya nem egyszerűen egy történet, hanem az a színpadon létezést nyerő, a mienkkel párhuzamosan – és döbbenetesen leleplezően – működő világ, amely belső törvényeinek megfelelően szabadabb pályákon hagyja futni hétköznapi valóságunk eseményeit.


/Verziók
Kompmánia

Látvány: Csabai Attila
Díszlet: Bedőcs Imre
Jelmez: Xabay Team, Völgyes Vali
Koreográfus: Csabai Attila
Előadók: Báder Nikolett, Csabai Attila, Domokos Flóra, Duda Éva, Gresó Nikoletta, Gergye Krisztián, Kulcsár Vajda Enikő, Miriam Friedrich, Szabó Csongor, Szenczi Fruzsina, Scheer Magda, Szász Dániel, Petyi János, Pintér Gábor

Helyszín: Trafó
08. 08. 6. | Nyomtatás |