Ellenfény Offline - Archívum - 2003 - 2003/1. - Visszfény - Hozott Anyag

Hozott anyag

Bodó Viktor: Attack

Meddig szarakodnak még? Cipő  kopog a lépcsőházban, villog valami kék fény be az ablakon, zene  szól, majd elhalkul, cipőkopogás abbamarad, azt hiszem végre történik valami, elkezdődik az előadás, de már ötödször ismétlődik a cipőkopogás a lépcsőházban, és mégse lép be senki. Aztán érkezik végre valaki. Persze a toporgás, tökölés most kezdődik csak igazán: Ginter Géza egyetemista problémás  privát szférájában ki-be  mászkálnak a haverjai, a nője meg az apja.
Helmeczi Hedvig

Bodó Viktor és társulata hozott anyagot tesz a színpadra: belvárosi figurákat és sztorikat, Tilos  Rádió-zenéket. Meghagyja forgácsnak, ami eredetileg is az, a formátlan dadogást, nem alkot nagyívű monológokat, csak sztorizik, mint Töci, a haver, és ez alatt dereng fel a nagy történet, vagyis az, hogyan árnyékolnak be az apák és anyák, egyetemi tanárok az egyivásúak fölé, akiknek nem megy a papás-mamás, de valahogy más se. Bodóék saját generációjukból szálazzák ki a tipikusnak vélt közös többszöröst, magukat mutatják a színházban, milyenek is, amikor egymás között vannak. Csupa huszonéves a színpadon, idősebbek (apa, anya) csak mutatóban. Ginter Gézáék magukra maradtak, mert az előző generáció eltűnt a temetőbe vagy egy közértbe, ahonnan többet nem jöttek ki, mint Géza anyja, ugyanakkor „konzerválódtak” is a szülők mellett, megmaradtak örök kisfiúnak, aki felmondja a leckét még egyetemista korában is apának, összepároztatja a zoknit anyának, és egy párbeszédet se képes önállóan létrehozni, csak a kínálkozó minták alapján: „És édesanyád általában mit csinál?” – kísérleteznek az előző generáció attitűdjeinek reprodukálásával a fiatalok, és tudat alatt egymástól is ezt várják. Géza szinte egyetlen közvetlen kérdése barátnőjéhez: „Vivi, te miért nem főzöl?”
Bodó Viktor főiskolás vizsgarendezése az örök posztkamaszokat mutatja meg, akik soha nem érik utol saját életkorukat, akik valahogy nem bírják birtokba venni a felnőtt pozíciót. Bodóék nem mutatnak egy győztest se, csak töketlenkedőket, akik félrenyelték a felnőtté válás nehéz falatját, bénáznak, elhasalnak minden vizsgán, nemcsak a jogtörténeten.
Az epizódok sarokgarnitúra-párbeszédei többhónapos próbafolyamat során improvizált szövegek, amelyek mintha egy az egyben kerültek volna színpadra. Ezek a tétova, sehova nem vezető mondatcsonkok mégis meglepően erősen tudják  közvetíteni azt a feszültséget, hogy a szereplők, mondjuk  Géza (Hajduk Károly e.h.) és Vivi (Danis Lídia e.h.) még csak távoli utalások formájában sem tudnak közelebb jutni ahhoz a hiányhoz, amiről pedig szeretnének megfogalmazni egymásnak valamit. Csak tehetetlenül néznek egymásra, Vivi zsebredugott kezű dacgóc, Ginter Géza tiszta ideg. Dührohamai után összeesik, mint egy vizes rongy, és döglötten hever. Mi van? – kérdezgetik egymást. Semmi – válaszolja valamelyikük, és tényleg nincs semmi. Nekirugaszkodnak a párbeszédeknek, formát akarnának adni a viszonynak, de csak a hideg feszültség szikrázik szét köztük, idegesen elkenik csak a helyzeteket, amelyekben soha semmi nem tisztul ki. Szétesik minden, mégis ugyanúgy egzisztál tovább a kapcsolat, a tisztázást (valójában gyors csörtét) túlélve. Összeolvadás soha nincs, csak merev ingerültség, száraz reszelés az ágyban.
Minimál-akciókkal, egy-két jelzésből erős figurák épülnek fel az első felvonásban. A hiperpasszív kuka Zsombit (Máthé Zsolt e.h.) például már a megjelenése is jellemez: füles sapka fogasra fel, cipő kifűz, odaballag a sarokgarnitúrához, leül, és beleragad, mint a csokis nápolyi. Miklós, a kétméteres nyomi (Czapkó Antal e.h.), akit anyuka küld át, mekegő kérdéseivel teremti meg a  megrekedt jellemet. Töcinek (Géczi Zoltán e.h.) állandóan a fülében van a fülhallgató, de amikor kidobja onnan, sztorizik. Történeteiben is az apáknak, anyáknak való megfelelés kényszerétől infantilissá lett figurák jelennek meg: a betépett havert azzal csalogatja anyja házimunkát végezni, hogy apa él, de ugyanennek az apának az örökségével (Trabant, tanya) már nem lehet mit kezdeni; váratlan fordulattal kiugrik a sokadik emeletről a buliból felhúzott kutyus, amely addig semmire nem reagált; hiperkompenzálásként valaki a rábízott tenyésznyúl helyett egy már rég döglöttet töm ki.
A második felvonásban ez a szikkadt törmelékdialógusokból kibontakozó dokumentumjáték egy szürreálisabb világba vált át: Ginter Géza széteső idegrendszerében teszünk vizuális túrákat, elkenődik a határ a valóság és a róla lecsúszó tudat között. A fal mögül színészkórus bukkan elő, hogy végigskálázza a létező összes idegesítő dolgot a főhős életéből, miközben Géza meredten bámul a fürdőszoba tükrébe. A kórusmű összefoglaló igényű tetőpontja az előadásnak, benne a világ mint permanens irritációforrás összegződik, hogy Gézát a tébolyba kergesse. Vizuális poénok közvetítik a beszólásokat („mindjárt atomjaimra robbanok szét”, „fejre állok”), majd elszabadul az őrület. Zilált szőke parókában, kezében baltával mászkál Géza, ezzel csap az asztalra, amikor Vivivel tiszta vizet akar önteni a pohárba, aztán betép a haverrel. A beállt fiúk egy izzó neonhasábban megtáltosodnak a szörptől, ninja-harcosok lesznek, pörögnek valami tuti zenére, hol lassított, hol gyorsított felvételben jön a látvány, Géza kívülről fújja a jogtörténet tartalomjegyzékét, egy törpe Dsida Jenőt idézne: „arany és kék szavakkal”, de szétverik egy baseballütővel, itt nincs helye a lírának, ők most épp kőkemény munkával bontják ki magukat a betonkeménységűvé összeállt feszültségből. Aztán megjelenik az anya (Szirtes Ági), a hűtőből zöldalmatenger ömlik ki (Vivi nem kapott belőle), Géza fantáziálásainak szokott útjára csúszva csókolózni kezd vele. Az apát (Csuja Imre) vörös szőnyeg fogadja, Géza megkoszorúzza és szétlövi, leborul előtte és megsemmisíti. Nemcsak ez, hanem a többi reláció is terhelt a feltorlódott kommunikálhatatlan zavaroktól, amik persze ettől még mindig továbbdöccennek, ahogy az epilógusból kiderül, csak nem a szereplők mozgatják őket, hanem egyszerűen csak minden halad tovább a kisebb ellenállás felé. Vivinek új pasi kerül, Géza elmegy az apjával sörözni.
Kretén haverok, egy szakítás, egy elveszett anya és egy elesetten bumfordi apa – rég röhögtem ennyit. Poénra hegyezett kínlódások a sarokgarnitúrán, eddig színpadképtelennek hitt makogással, az első(?) vizuálisan jól megoldott színpadi betépés, telitalálat minden figuránál, valószínűleg  a rendező színészvezetésének köszönhetően. Huszonéveseknek kötelezően ajánlott, garantált dejá vu.

Bodó Viktor: Attack

Díszlet: Mózsik Imre
Jelmez: Demők Eszter
Zene: Portishead,  Fatboy Slim, Kunert Péter, Telepop Music, Mono,  Café del Mar
Atmoszférák, effektek, basszusgitár: Kunert Péter
Dalszöveg: Máthé Zsolt, Bodó Viktor, Czukor Balázs
Dramaturg: Rácz Attila e.h.
Rendező: Bodó Viktor
Szereplők: Hajduk Károly, Danis Lídia, Csuja Imre, Géczi Zoltán, Szirtes Ági, Czapkó Antal, Máthé Zsolt, Pető Katalin, Schönberger Ádám
08. 08. 6. | Nyomtatás |