Deszka-variációk

Metzger/Zimmermann/dePerrot (Zürich): Hoi

A Metzger/Zimmermann/dePerrot trió tagjai meglehetősen különböző művészi életrajzokkal rendelkeznek: Gregor Metzger elvégezte a zürichi Svájci Balettakadémiát és a holland La Haye Királyi Konzervatóriumot, majd a Béjart Ballet és a barcelonai La Fura dels Baus társulatában dolgozott; Martin Zimmermann a párizsi Centre national des arts du cirque-ben sajátította el a cirkuszi akrobatikát, később Nagy Józseffel dolgozott együtt, és létrehozta az Anomalie Társulatot; Dimitri dePerrot pedig különböző svájci és olasz együttesekben (Sendak, Piombo a tempo) dolgozott dj-ként. A három művész – mivel úgy gondolták, hogy „egy nyelvet beszélnek, különböző kiejtéssel” –1998-ban létrehozta a nevüket viselő társulatot. Két előadásuk született: az 1999-es Gopf, valamint a Hoi 2001-ben. A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy produkcióik alapját három művészi nyelv: a balett, az akrobatika és a zene alkotja, s ezen összetevőket egészíti ki, pontosabban fogja keretbe sajátos térhasználatuk. A díszlet mindkét előadásukban önálló léttel és jelentőséggel bíró „szereplő” – Martin Zimmermann egyébként díszlettervezői tanulmányokat is végzett, ami némi magyarázattal szolgálhat a díszlet fontosságára.
Nánay Fanni

A játékteret már a Gopfban is mozgatható elemekből álló, számtalan variációra, átváltozásra lehetőséget nyújtó színpad képezte, s ezt az elgondolást fejlesztették tovább az alkotók a Hoiban. Második előadásuk egy körülbelül méternyi magas deszkapódiumon játszódik, amelynek különböző hosszúságú, megközelítőleg 25 cm szélessségű fenyőfa lécei egyenként, páronként vagy egész elemenként mozgathatók: egyrészt teljesen kivehetők s kellékként használhatók, másrészt pedig függőlegesbe vagy más szögbe állíthatók, s így díszletelemként funkcionálnak. Csapóajtót nyithatnak a színpad alá, falakat, létrákat alkothatnak, ház épülhet belőlük. Ugyanakkor a színpad három pontján egy-egy függőlegesbe állított elemre szerelt lemezjátszón, élőben keveri a zenét dePerrot. A szereplők a pódium alatti teret szintén maximálisan kihasználják, eltűnnek-felbukkannak a deszkák között, a dj pedig kizárólag ezt az útvonalat veszi igénybe a lemezjátszók közötti közlekedéséhez.
Mialatt a nézők helyet foglalnak a nézőtéren, az egyik szereplő a színpadon „dolgozik”, mintha még az utolsó pillanatban erősítene a helyére pár deszkát. Hirtelen két léc között „beesik” a pódium alá (tulajdonképpen ezzel veszi kezdetét az előadás), de egy másik helyen rögtön fel is bukkan a társa a színpad alól felnyitott csapóajtón keresztül. Mintegy egymást kergetve hol megjelennek, hol eltűnnek a mindig máshol felnyíló deszkák között. Időnként sikerül elkapniuk a másikat, egyikük cipője társa kezében marad, s máshol azonnal felbukkan egy zoknis láb a pódium alól. Időközben a dj is elindítja a lemezjátszókat, cserélgeti a lemezeket, szkreccsel, dobol a deszkaszínpadon. A pódiumból két, körülbelül négy négyzetméteres lapot hajtanak fel függőleges helyzetbe, amelyeknek egyes lécei vízszintesen vagy függőlegesen elcsúsztathatók, sőt kivehetők, s a kergetőzés immár a színpadon, e „barikádokon” és közöttük folytatódik. A hihetetlen pontosságot és összhangot követelő mozgássorozatok mellett pár klasszikus burleszk-jelenet is felbukkan, például a vállon egyensúlyozott léccel a másik fejbevágásának gegje. Az egyik nagy panel a szemünk láttára alpesi házzá alakul át, tornáccal, ablakkal, kéménnyel, a másik pedig sípályává változik. Az egyik szereplő lábára erősített lécekkel feloldalazik a „domboldalra”, majd le is csúszik rajta. Az elénk varázsolt képet a szereplők fokozatosan lebontják, ugyanakkor egymástól bizonyos távolságra tucatnyi lécet függőleges helyzetbe állítanak, s így sűrű erdő jelenik meg előttünk. Egyikük eltéved, s ahogy keresi a kiutat, egy „megafonfejű szörny” kezdi üldözni a fák között, ekkor a hangszórók helyett a szörnyeteg megafonfejéből bömböl a továbbra is élőben kevert zene. Az üldözött végül egyszerűen kitépi a szörny „farkát”, vagyis a megafon csatlakozását, s a beállt csendben a szereplők lassan visszarendezik a léceket. Az immár üres színpadon tucatnyi kőgolyó gurul szét, amellyel Metzger és Zimmermann hosszan zsonglőrködik, s zene helyett immár csak az előadás záróakkordjaként egyenként a deszkákra ejtett kövek koppanása hallatszik.
Az előadásban harmonikus egészet alkot a tánc, az akrobatika és a zene. Metzger egy interjúban a következőképpen jellemezte munkamódszerüket: „Mesteremberek vagyunk. Mindhárman saját mesterségbeli tudásunkat használjuk fel, majd elfelejtjük azt. Én nem táncolok valójában, Martin nem zsonglőrködik, Dimitri pedig nagyon keveset szkreccsel.” Az előadás folytonosan fejlődik, az alkotók csak az „alapdallamot” határozzák meg előre, minden más változhat. „Bármi ürügyet szolgáltathat egy újabb történethez” – vallják. Végsősoron a Hoi úgy született, hogy a Gopf előadásai során felmerülő ötletek, újítások, változtatási lehetőségek egy új előadás körvonalait jelölték ki.
A Hoi érezhetően két részre oszlik: egy vidámabb és egy szomorúbb szekvenciára – bár az előbbit is átszövik borongósabb szálak (pl. Metzger hosszú tánca egy késsel), s az utóbbiból sem hiányoznak a nevettető jelenetek (mint a megafonfejű szörny legyőzése). Az alkotók deklaráltan vonzódnak a tragikomikumhoz és az abszurdhoz, bár elutasítanak mindenfajta konkrét párhuzamot más szerzőkkel, előadókkal. Előadásaik forrásának kizárólag saját életüket, saját élményeiket, tapasztalataikat, érzelmeiket tekintik.
Nehéz lenne megragadni, miről „szól” a Hoi. Az előadásban egy szó sem hangzik el, s valójában a cím se nyújt támpontot. Ugyanúgy, mint előző produkciójuknál, a cím itt is egy svájci német indulatszóból származik: a „gopf” a meglepetés kifejezésére szolgáló „gopfertammi” rövidített alakja, a „hoi” pedig az egyik svájci dialektusban azt jelenti, szia, ugyanakkor bátorító szócska.
„Nem akarunk a nézőkre rákényszeríteni egy tanulsággal végződő, kerek történetet. Meg akarjuk adni nekik a lehetőséget, hogy alkotásainkban megtalálják saját történetüket. Magunkról beszélünk, de az üzenet univerzális. Nem akarunk semmit se sugallni, csupán az embereket saját érzelmeikre bízni.” A színpadon látottakból minden néző kerekíthet egy privát történetet – alpesi házról, sípályáról és az erdőben való eltévedésről –, ám az el nem mondott történet egyetlen kiindulópontját, a néző képzeletének katalizátorát kizárólag maga a megváltoztatható és változó tér jelenti. Az előadás igazi erejét mégis abban látom, hogy enged minket gondolkodás nélkül nevetni a színpad alatti kergetőzésen, s – anélkül, hogy szükségét éreznénk bármilyen különlegesebb értelmezésnek, magyarázatnak – lélegzetvisszafojtva figyelni a zárójelenet végső zsonglőrködését.
08. 08. 5. | Nyomtatás |