Ebédszünet, Félfogadási idő

A szomszéd szaga (L’odeur de voisin) – Alias Compagnie

Bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarország nemzetközi kortárs táncművekkel való „ellátottsága” páratlan a térségben, mégis nagy szó, hogy egy olyan világhírű társulat, mint a svájci Alias Compagnie 1996 novembere óta már negyedszer hozta el Budapestre legújabb produkcióját. A sajátos, páratlanul izgalmas stílust, a „lírai-fizikai” táncszínházat képviselő Alias 1993-as megalakulása óta összesen nyolc előadást hozott létre, és ezek felét (keletkezési sorrendben: Contrecoup, On ne peut pas toujours…, Mr. Winter, L’odeur du voisin) nálunk is játszotta.
Halász Tamás

A társulat vezetője, az idén negyven éves Guilherme Botelho viszonylag későn, tizenhat éves korában kezdett táncolni, majd két év elteltével a genfi Grand Théâtre szerződtette. 1980-tól tíz éven át táncolt a társulatban, közben találkozott a DV8-et vezető táncos-pszichológus Lloyd Newsonnal, aki maradandó hatást gyakorolt alkotói szemléletére. Első önálló munkáját Botelho még a Grand Théâtre számára készítette 1987-ben. 1992-ben elhagyta a társulatot, egy évvel később pedig Didy Veldmannal közösen létrehozza a sajátját.
Botelho alkotói munkájának legfőbb jellegzetessége az improvizáció, a személyes megéltség középpontba helyezése. A társulat munkamódszeréről Joseph Trefeli, az Alias magyar táncosa így beszélt nekem egy három évvel ezelőtt adott interjúban: „Nagyon sok minden emelődik át a próbákon bemutatott improvizációinkból. Ezeket mindig rögzítjük videón, a rögzített részeket pedig szalagról tanuljuk vissza. (…) A tereket ugyanolyan szabadon használjuk és variáljuk a próbákon, mint a cselekményt, a mozdulatokat. A stúdiónknak nem csak a táncpadlóval borított részében születnek a később felhasznált elemek. Dolgozunk a külső térben, de akár a szűk lépcsőházban is, ha például egy klausztrofóbiás hangulatú jelenetet próbálunk, azt onnan emeljük be az előadásba.” (A magyar tag, Balkon, 1999/1-2.) Botelho soknemzetiségű társulatának intenzív beleszólása van az alkotó folyamatba – szinte minden színlapjukon ez áll: „koreográfia: Guilherme Botelho és a táncosok” (gyakran Botelho állandó munkatársa, Caroline de Corniére neve is feltűnik az alkotóké között). Az Alias előadásai rögzített, feltárt és elemzett valós élményszilánkokból épülnek. Darabjainak lényegében nem is táncosai, hanem szereplői vannak: beszélő, éneklő, meghökkentően tehetséges művészek. Az ügyesen, izgalmasan pszichologizáló Alias másik jellegzetessége a filmszerűség. Előadásaik nem pusztán narratívak, de egész képi világuk egy filmszerű tempóban zajló, kifinomultan felépített, soknézetű konstrukció, melynek természetesen tánc, igényes, világszínvonalú táncanyag a váza. Botelho táncosai emellett színészként is felejthetetlent alakítanak, hangjukkal, gesztusaikkal, mimikájukkal mesterien bánva hozzák létre a kifejezés teljes egységét. (Hasonló komplexitást mutat a Lloyd Newson vezette DV8 – ma már klasszikusnak számító, játékfilmmé alakított – előadásaiban látott, tökéletes táncosi-színészi munka.)
Botelho szándékosan választja témáit, helyszíneit, helyzeteit a tánc szempontjából peremvidéknek számító területekről. A Countrecoup (Visszahatás) a partnerkapcsolaton belüli agressziót ábrázolja, helyszínei külvárosi sikátorok, lepusztult kocsmák, szegényes, lompos garzonok. A különleges szcenikával megbolondított, nyomasztó térben (a hirtelen lenyíló, magas falak tetején kialakított életterekben álló bútorok a helyükön maradnak, de hirtelen mindnek öt méter hosszú lába lesz) drámaian feszült történetek sorjáznak, sebészi pontossággal megjelenítve. Az On ne peut pas toujours être en apnée (Nem lehet mindig lélegzetvisszafojtva élni) terében egy hatalmas, nyomasztó fal áll, majd mozdul meg. Felülete jelenetenként közelít, majd távolodik a közönségtől. Tátott száján: ajtóin, nyílásain „ottmaradó” tárgyak bukkannak elő, ahogy a fal visszaközelítve elnyeli a játékteret, mögötte újabb és újabb térkonstrukciók születnek, majd mutatkoznak meg. A táncosok rácsokon függeszkedve és (rejtett állványzaton közlekedve) a fal magasában is játszanak. Talányos hősei közt félszeg, uszonyos sellő, ordenáré vamp, félszeg lakli, elegáns partyvendégek, két lábon járó öltöny sorakozik. Botelho ebben a darabjában ismét reális és álomszerű egybemosásának izgalmas kísérletével nyűgöz le. Az Alias legutóbb nálunk játszott előadása, a Mr. Winter helyszíne egy bizarr diszkont-kegytárgybolt. Hősei a cég alkalmazottai és a „törzsvevők”, szomszédok, tolvajok, vallási tébolyodottak. A színpad magasában embermagasságú feszületek erdeje függ.
A szomszéd szaga című, legutóbb látott estjük tulajdonképpen két önálló, (az eddig tőlük megszokottnál) rövidebb darab, a De Beaux restes (Gyönyörű maradék), illetve azt est címadó produkciója. Az első koreográfia helyszíne egy étterem. Elgondolkodtató, bölcs mottója szerint: „Aki egyedül eszik egy étteremben, többet vesz magához, mint csupán az ételt.” Az előadás terében három szabályos sorba rendezve abrosszal leterített éttermi asztalok, a háttérben magas, egyszerre recepciós- és bárpult. A tér rendkívüli módon emlékeztet William Forsythe-nak, még a Ballet Frankfurt számára készített Workwithinwork című nagyszerű koreográfiájának terére. Ott ugyancsak háromszor négy, asztalnyi idom közt játszottak a táncosok, akik Forsythe-nál inkább tűntek szakasznyi, toronyházak közé szabadult, költői lelkű óriásnak, mint vacsoravendégnek. A Gyönyörű maradék (lehetne ez akár az étterem neve is…) házigazdája az Ausztráliában született magyar Joseph Trefeli megformálta talányos pincér. Talányos, mert egészen különös módon elegyíti a szolgálatkészséget a blazírtsággal, a virtuozitást az esetlenséggel, szinte önmagában ellenpontozva saját jelenlétét. Trefeli magyarul beszél (az Alias darabjaiban minden táncos a saját anyanyelvét használja, vagy ritkán valamelyik társáét „veszi kölcsön”), a lobogó, latin muzsikából néha eljut a fülünkig egy-egy „tessék parancsolni”, vagy „jó estét, mit hozhatok?”. Az étterem, ez a profán helyszín remek terep Botelho számára: mottójának szellemében az étkezés közben létező embert figyelhetjük meg néhány, mesterien kimunkált, a hipernaturalizmus eszközeivel megjelenített, majd mellbevágóan bizarr irányokba csavart jelenetben. Az ember furcsa álomban érzi magát: olyasmi érzése van, mint amikor hajnalban, elcsigázva hazafelé tart egy buliról. Látja maga körül az ébredő várost, frissen kelt, valós figurákat, prózai helyzeteket, de fáradtsága folytán „hozzá hallucinálja” a valósághoz a maga belső képeit. A gyönyörű maradék szkeccsei valósan kezdődnek: betér a maffiózó meg a babája, vagy egy fiatalasszony babakocsival, férfi vendég udvarol csinos asztaltársnőjének, hölgyvendég kacéran pakolássza bájait. Ebédelni érkezik az elfoglalt üzletember, valaki sokáig vár a pincérre, és egyre dühödtebben integet neki. Az érkezőkkel aztán hirtelen nagyon különös dolgok esnek meg: a valóság finoman döccenve látomásba fordul, a fények leszűkülnek, a realista fényár homályos, misztikus derengéssé apad. Botelho darabja némiképp Woody Allen varázslatos nagyvárosi meséinek modorában fogant. Mikroszkopikus ember-csendéleteket látunk, részletgazdag karakterábrázolással, finom ecsetkezeléssel, majd őrülési jelenetek gyors egymásutánját. A gengszter és kedvese egy jókora nyers hallal verekszik, az egyik vendég az abroszt tömi a szájába, az elfoglalt fontos embert villára szúrt falatokkal eteti a pincér, majd infúzió segítségével, intravénásan adja be neki a kávéját, a sötétbe boruló térben egy foszforeszkáló tányér repked. Az Alias előadása humoros, jó értelemben véve népszerű munka: finoman játszik az emberi érzelmekkel, hősei sziporkáznak, és nem mennek le zavarba ejtő mélységekig.
A címadó darab, A szomszéd szaga című iroda-dráma súlyos, szívszorítóan szép sorsjáték, hősei egy nagyvállalat összezárt munkatársai. Immár hozzánk is egyre gyorsabban gyűrűzik befelé a loft-irodaházak „szép hagyománya”. Ez az amerikai ihletettségű, emberellenes belsőépítészeti megoldás egyetlen térben képzel el egy irodai egységet. Csarnoknyi teremben dolgozó százak szagolják szó szerint egymást, az emberek munkaterét paravánként is felfogható polcrendszerek vagy legfeljebb vállmagasságig érő falak választják el egymástól. Azt az „irreális” lehetőséget, roppant privilégiumot, hogy saját személyes terükbe vonulva magukra zárhassák az ajtót, csak a főnököknek adja meg a rendszer logikája. Mindenki más egyetlen alapmorajjá összeálló hangszennyeződésben dolgozik, apró fakkokban, személyes tere legfeljebb odújába tolt, egy négyzetméteres íróasztalának felülete lehet. Látom magam előtt a romantikus-cinikus Botelhót, akit balsorsa egy ilyen büróba vezényelt, és ahol dermedten körülpillantva megfogant fejében a darab alapötlete.
A színpadon széltében elrendezett hat elemből álló asztalsor húzódik. Mögötte a bürokraták. Már az első pillanatban mellbevágóan pontosnak látszó ábrázolatok: ott a munkamániás, frusztrált bolond, a lokális hatalmával visszaélő kisfőnök-kiskakas, a talpnyaló, a balek, a kapitál-sztahanovista mártír, a címlapmosolyú házi bombázó. Őrült tempóban zajlik a semmi, kifogástalan ruhákba csomagolt kiborgok szorgoskodnak az asztalnál, szinte látjuk (nincsenek kellékek!) a szapora gépeléstől már-már fölgyúló klaviatúrát, a monitor vibrálását, a csattogó tűzőgépet, a toll alatt sercegő papirost. Ennél profánabb, szárazabb helyszínt táncszínpad még nem hordott a hátán. Botelho aztán, mint afféle Woland, elhinti a felszabadító téboly csíráit a színpadára idézett hivatalban. A szomszéd szagának ismét Trefeli a külső megfigyelő-főhőse. A szín jobb szélén üldögél. Az előbb még temperamentumos, agyafúrt pincérként brillírozó táncos most a kishivatalnoki lét esszenciába sűrítésével igézi meg a nézői figyelmet. Zsírosan lenyalt a haja, szemüvege sokdioptriás, fehér ingén kinyúlt, nagypapás kardigán, rosszul szabott nadrágja trottyosan harmonikázik lábszárán. Munkatársai, ezek a korszerű, elegáns, hideg, üres lények észre sem veszik, míg ő maga ajtót nem nyit a kopogtató tébolynak. A hiperreális jelenet pillanatokon belül a feje tetejére áll. Mintha egyszerre mindenki lenyelte volna a mesebeli igazságszérumot. Az irodistagépek kifordulnak önmagukból, ruháikból is. Viharként süvít át terükön az irracionalitás, közben felcsendül egy igencsak ide kívánkozó zene: a Brazil – Terry Gilliam azonos című, 1985-ös kultuszfilmjéből.  Jonathan Price Sam Lowryja itt és most furcsa, rejtelmes, suta kisember. Az a fajta rejtőzködő kulcsfigura, akiből minden nagyobb közösségbe, irodába, osztályba, turistacsoportba jut egy. A mágikus balek. Végig nem lehetünk biztosak benne: a gyerekké, őrültté, tündérré változó figurák nem csak a kisember fejében lényegülnek-e át? Nem csak az ő fantáziajátéka zajlik-e a színpadon? Munkatársaival görgős irodaszéken suhan át a téren, dögös munkatársnője hisztérikusan tépi le magáról a ruhákat, közben egyik kezében telefont tart, másikkal gépel, lábával pedig egy papírlapra jegyzetel. Botelho ijesztően vicces, megrendítően együttérző képeket alkot. Tragikomédiájának végletekig sűrített matériájában alig követhető tempóban zajló események provokálják ki hangulataink alig követhető tempójú változásait. Egyik pillanatban könnybe lábad az ember szeme, a másikban hanyatt esik a nevetéstől, vagy dermedten mered a színpadra.
Trefeli az asztalán heverő papírlapokat apró négyzetekre tépi szét, majd unottan a földre szórja őket. A magasból egyszerre írógéplapok kezdenek potyogni. A kisember úgy bámul a magasba, mint az első hóeséskor a gyerekek. A hófehér lapok ezrével hullanak a magasból. A zene elhalkul, csak a zizegő lapok gyönyörű szimfóniáját hallani. A papírok lassan betakarják az egész színt: fehér a padló, az asztalok, a földön fekvő testek. Percekig hull néma csendben a felszabadító papíreső. Az asztallapok kifutóján sétáló főnök peckesen lépkedi át a hézagokat; nyomába eredő, ügyefogyott mágusa minden asztalról lekászálódik, majd a következőre újból felmászik, hogy a nyomában maradjon. A séta végén a kishivatalnok asztalán megáll a két férfi. A délceg, elegáns főnök barátilag fogja át addig észre sem vett, szürke kis beosztottja vállát. Sam Lowryt felfalták a papírok. Trefeli és a főnök jelenete a Játszd újra Sam!-et, Humphrey Bogart és Woody Allen (már megint…) virtuális kettősét idézi.
08. 08. 5. | Nyomtatás |