Széljegyzetek egy Molnár-adaptációhoz

H. U. D. I. – No. 16 473 – I. Magyarországi Posztdramatikus Kutatóintézet

1. Egy kis hezitálás a műfaj körül

Hudi László és társulata még azelőtt töprengésre ad okot, hogy a néző felvehetné nézői státuszát – azaz mielőtt elindulna a színházba. Megszoktuk, hogy Hudi László és a köré gyűlő csapat már meglévő, igen gyakran klasszikussá vált szövegeket dekonstruál, teljesen egyedi nézőpontból láttat – tulajdonképpen az alkotók kiindulópontként saját habitusukat tekintik, és így érintkeznek az éppen kiválasztott szöveggel.
Sebestyén Rita

Amikor Molnár Ferenc Liliomára esett a választásuk, nyilvánvaló volt, hogy az előadás létrehozói most is sajátos olvasatukat fogják bemutatni, amelyben elsődlegesen szubjektivitásuk, világlátásuk jelenik meg, és mindezen keresztül vezetik majd végig a külvárosi csavargót, azaz annak inkább szellemi-lelki állapotait, mintsem történetét. És mindez idáig teljesen rendben van: a majdani (és némileg informált) néző elvárása többnyire ráhangolódik a társulattól megszokott eljárásra. Ami indulás előtt elbizonytalanít, az éppenséggel ennek a módszernek a túlmagyarázása. Túlmagyarázás akkor is, ha a nézők közt van olyan, aki még nem látott „Hudi-előadást”, és még inkább az, ha már látott. A hirdetéseken és főleg a szórólapon megjelenő szövegnek csupán egy részét sikerült megfejtenem, de azt hiszem, sokan neki sem rugaszkodnak ennek a kétes kimenetelű exegézisnek, annyira riasztó a túlhalmozott alcím-sorozat. A színlap hátoldalán a No. 16 473 magyarázatát, miszerint ez Liliom másvilágbeli sorszáma, jó szívvel veszem (nem szerepel túl nyomatékosan az eredeti darabban, még az sem emlékezhet rá, aki a közelmúltban olvasta). Az alcímek viszont ködösen túlmagyarázzák az előadás és a feltett műfaj eredetét („Egy Závoczki Endre rekviem”, „Halálközeli élmény”, és végül, ami bőven elegendő lenne: „Molnár Ferenc Liliom című színműve alapján”). És mindenek felett ott áll: H. U. D. I. – azaz a rendező vezetékneve, csalókán lebontva és betűszóvá alakítva. Nem szándékom túlságosan elidőzni mindezek felett, csupán egyetlen, nagyon lényeges aspektusra szeretném felhívni a figyelmet: ha a próbafolyamat és az előadás célja a belső keresés az éppen aktuális szöveg kapcsán, kár mindezt címek sorozata mögé bújtatni, „túlagyalni”, éppenséggel ezáltal hűtlenné lenni az alkotási folyamathoz és eredményéhez. Nézzük a dolgok jobbik oldalát: a színlapot megfordítva szabatos, világos gondolatmenet olvasható; számomra legalábbis tökéletesen megfelel, és még hű is az előadáshoz, annak módszeréhez, elgondolásához.

2. Újrafogalmazás

A társulat tehát Molnárral foglalkozik. Méghozzá az életmű legkacifántosabb darabjával. Azzal, amely mindannyiunkat kibillent a Molnár-olvasás kánonából. Nincs itt meg az amerikás sikerrecept bája, a zseniálisan működő (sokszor szándékos) szerepcserék, helyzetkomikumok elegáns csomagolása a szinte önműködő drámaszerkezetbe. Éppen ellenkezőleg: van egy „külvárosi legenda”, egy gyakran elhallgatásokból, buta közhelyekből és a szavak, fogalmak félreértéseiből született iróniáján-humorán túl megrázó dialógustechnika, amely szabatosan fogalmazza meg a reménytelenség, tudatlanság tragédiáját; azt, amely még a megváltást sem éri fel.  És van itt egy olyan jelenet, amely gyökeresen felfordítja az eladdig egyenes cselekményidőt, és kibillenti a látszólagos realizmust: Liliom (polgári nevén Závoczki Endre), a „ringli” hajdani „művésze”, kikiáltófiúja öngyilkossága után az égi őrszobára kerül, kizökkenve a földi élet menetéből. Ez az a pont, ahol a Liliom-előadások hajlamosak elvérezni, hiszen visszamenőleg is újra kell gondolni a teljes történetet, annak színre állítását, majd a mennyei őrszoba jelenetét valahogy úgy kell megoldani, hogy érzelmileg és szellemében is hiteles legyen. Végül pedig játékidőben rögvest vissza kell vinni Liliomot a földre, méghozzá úgy, hogy a történetben tizenhat év telt el, és oly módon, hogy benne legyen a végső bukás ereje, fájdalmassága – és a felmentésre adódó résnyi hely is megnyílhasson.
Az előadás pontosan erre a köztes-létre, élet és halál egyaránt függőben hagyott állapotára fókuszál – jó érzékkel. A szín igen széles, azt lehetne mondani, hogy szimultán mikro-helyszínek egybefogója. Véges-végig fatörzsek függeszkednek a játéktéren – talán nyírfák, amelyek talán valami csehovi állóvíz-cselekményt idéznek (és nem Dante sűrű, sötét erdejét). A helyszín külső és belső teret egyaránt jelez: baloldalon ágy, mellette asztal, székekkel, jobboldalon kerti pad, középen pedig a keskeny emelvényen álló íróasztal és szék kiemeli és eltávolítja a szereplőktől a fogalmazó figuráját.
A téridő láthatóan-érezhetően nem a hétköznapi valóságunkra utal: múlt, jelen és jövő együtt-levése, korok, cselekmények, sorsok szimultán megtörténnek, talán minduntalan újra ismétlődnek. Az eddigi, lineáris, többé-kevésbé ok-okozati viszonyokra épülő életükből ide csöppenő szereplők értetlenül ődöngenek a színen, maguk sem értik, életüket vagy halálukat élik itt meg. Láthatóan az eddigi kiszolgáltatott létük után általuk még kevésbé kontrollálható közegbe jutottak.
A fogalmazó hatalmasat csap magasított asztalára: ő utasítja itt rendre a megjelenteket. Moralizáló monológba fog – mintha ebben a közegben valamit is jelenthetne még a morál. Fotókat nyújt át a szereplőknek: Liliomnak, Julinak, Hugónak, Marikának, Hollundernének, mintha azt várná, hogy itt és most reflektáljanak életükre, esetleg átlássák azt. A fogalmazó mintegy újrafogalmaztatná velük létezésüket: meg-megállít egy jelenetet, gesztust, és közbeszól, reakcióra próbálja kényszeríteni a cselekvőket. Azok elfogadják a fogalmazó egzisztenciájának magasabb fokát – bár maguk sem értik, miért van ez így. Az biztos, hogy nézői szemszögből is bizarr ez a figura: valamiféle alkotói önreflexió (akár szándékos, akár nem) érződik ki belőle; olyan, mintha ő lenne az, aki a mű belsejéből szeretné újrafogalmazni, átértékelni a történteket, vagy legalábbis erre késztetni a szereplőket. A történeten kívüli és belüli szereplő: egyidőben szubjektuma és (részben) objektuma a dekonstrukciónak. Miközben Liliomot szapulja öngyilkosságáért, sorra kezébe nyom egy bárdot, majd fejszét, végül pisztolyt is – mintha a kísértő és az ítélő is az ő személyében lakozna.
Az előadás helyzetek felfűzése benső érzések szerint. Helyenként a szereplők az eredeti szövegből teljes jeleneteket játszanak el, máskor elmondják azt, ami a darabban megtörténik – például Muskátné meséli, hogyan hívta vissza Liliomot a vurstlijába.
Másutt a szereplők saját szavaikkal saját helyzeteket kreálnak, gondolnak tovább a darab kapcsán – mint a példás házaspár, Hugó és Marika, ahogyan szépen egymás mellett, éjjeli edényekre kuporodva adja meg magát a szükségszerűség törvényeinek. Ezenközben limonádét szürcsölnek. Később ugyancsak az éjjeliedényből kerülnek ki a pénzkötegek, amelyeket szintén teljes egyetértésben számolgatnak. Majd jóval később, amint közös jövőjüket ecsetelgetik a fogalmazónak, kiszakítva mindennapi megszokott és kellemetes teendőikből, kénytelenek tulajdon életükre reflektálni. Ekkor megszakad a harmónia, hiszen Marika egyre feljebb tuszkolja jóslataiban a jámbor Hugót az anyagi egzisztencia hierarchiáján. Az adaptáció legsikerültebb szálának érzem ezt a merész színpadi nyelvezetben, mégis a szereplőkhöz, helyzetekhez hűen továbbgondolt jelenetsort.
Van olyan transzformáció is, amelyben elhangzik ugyan az eredeti szöveg egy részlete, de azt egyáltalán nem vagy nem teljesen az a szereplő mondja el, akinek Molnár írta. Így például Juli és lánya beszélgetését, amely Liliom visszatérése után hangzik el, a Julit játszó Pereszlényi Erika mondja el úgy, hogy kezében tartja a csecsemő-bábot, és maga kölcsönzi hangját szerep szerinti lányának is. Több szempontból is lényeges ez az előadás első harmadában elhangzó, különös dialóg-monológ. Először is, mert egyértelművé teszi az előadásnak – illetve ennek a megidézett köztes lét-állapotnak – az időtlenítését; azt, hogy Liliom és az őt körülvevők története szempontjából teljesen mindegy, az idő mely szeletét vesszük alapul: Liliom megint csak szeretetteljesen, de el fog bukni. Azután benne van az is, hogy Juli lánya tulajdonképpen Juli sorsának meghosszabbítását jelenti: ugyanaz a szelíd, kiszolgáltatott, naiv lány, aki feltétel nélküli ragaszkodást érez Liliom iránt. És a két nő – azonos egzisztencia – Liliom kapaszkodója a megváltásba, amelynek „ügye” elbukik, hiszen neki jót kellene cselekedni a földre visszatérve, és ez nem sikerül. Viszont a megváltás egy formája az, amit a hajdani kikiáltó Juli és a lány által elnyer: benne van abban a rövid és falvédőfelirat-szerűen bugyuta félmondatban, ami helyi értéke által emelkedik líraivá: „megütik az embert, és mégsem fáj”. A mondatrészlet többször is megismétlődik, és azt hiszem, ez rendkívül lényeges: az elkárhozás és az üdvösség nem poláris fogalmak: mindkettő itt van, jelen van – és még egymásba is játszanak. Kevésbé tűnik szerencsésnek az, hogy a jelenet hasonló eszközökkel folytatódik, azaz a szereplő most már Liliom szerepét is átveszi, az ő szövegét is mondja. Értjük ugyan, hogy áldozat és elkövető is egy, illetve ezek közt sem lehet pontos különbséget tenni, mégis, kicsit túlzottan rátromfol az eredeti ötletre, túl sokat szeretne ugyanabból a helyzetből kicsikarni.
Az előadás vége felé a fogalmazó közli Julival, hogy Liliom megszúrta magát. Persze ebben a közegben nem életnek és halálnak van értelme, hanem együvé tartozásnak és elválásnak. És, minthogy Liliom pénzt akart volna rabolni, Muskátné most a kisujjára gyűrűt húz, mintha végérvényesen megkaparintotta volna magának a vurstlik vagányát. Persze Liliom tovább létezik – a fogalmazó grabancánál fogva kihúzza ágyából – mert ebben a közegben, ha félárbocra eresztve is, de csak létezni lehet, nem élni, és nem halni. Ezáltal mintha újra visszatérnénk a kezdeti állapothoz, amelyből, úgy tűnik, nem remélhető szabadulás: ebbe a különös purgatóriumba minduntalan visszatérnek a bolygó lelkek; Liliom története akár újra is kezdődhetne, anélkül, hogy a végkimenetel megváltoztatására akár a legcsekélyebb esélye lehetne.

3. Epilóg

Az előadás azon helyeit emeltem ki, ahol érvényes módon újrafogalmazódott Molnár darabja. A hiányérzetet olyan jelenetek keltették, amelyben a néző azt érzékeli, hogy az eredeti szöveg mintegy önnön tehetetlenségétől vezérelve folyik-áramlik, és egyáltalán nem talál érvényes helyet magának ebben az interpretációban – valószínűleg azért, mert az illető helyzetre nem sikerült ebbe a mű-világba való re-produkciót létrehozni. Ezekben az esetekben Molnár szövege egyszerűen legyűri a körötte viaskodókat. És voltak olyan jelenetek, amelyek az előadás saját, „Molnáron túli” szövegei és helyzetei, és amelyek nem tudtak szervesülni az egészbe. A költői, külvárosi romantikától ironikusan átitatott eredeti szöveg környezetében elhangzó esetlen moralizálásokra gondolok, amelyek stílusban, kifejezőerőben elütőek, „civilek” voltak. Tulajdonképpen ezen a két póluson csorbult leginkább az előadás: a túlzott Molnár-szöveg közeliség és a túlzott eltartás, kívülről jövő magyarázgatás ártott legjobban. Mintha maguk az alkotók is olykor meginogtak volna: jó lenne a darabot úgy, ahogy van, színre vinni, vagy jó lenne tejesen átírni, nemcsak helyzeteit, de nyelvezetét is átforgatni. Így az előadás autentikus nyelvén túl időnként e két utóbbi is jelen van – mint amikor a rádión három állomás egymásra csúszik. Pedig a fentebb említett, inventíven végigvitt jelenetek nagyobb figyelmet érdemelnek.

H. U. D. I. – No. 16 473
I. Magyarországi Posztdramatikus Kutatóintézet
(Mozgó Ház Ex)

Zene: Barna Balázs
Rendező: Hudi László
Szereplők: Bor Adrienn, Gévai Réka, Gőz István, Pereszlényi Erika, Pintér Gábor, Vajna Balázs, Varjú Lívia
08. 08. 5. | Nyomtatás |