A mítosz nyelve

Osiris tudósítások – Artus

Hová tűntek az istenek? Mi maradt az isteni tettekből, miféle modern Ananké mozgatja világunkat? Egy japán moderátor siratja az istenkirályt, emberi mozdulat-kórus üvölt a háttérben. Anubisz fényképez, de a pillanat megragadása egy puskacső végzetes dördülése. Az istenek körbe bolyonganak, egy régész találja meg Osiris tizennégy darabra vágott testét. A test összeáll, de újra halálra ítéltetik. Üres, üres, üres marad a szentély, az istenek elfedték arcukat.
Mestyán Ádám

A Budapesti Őszi Fesztivál nyitó eseménye az Artus társulat Osiris tudósítások című bemutatója volt. Az október közepén megtartott ősbemutatón még félkész állapotban láthatta a közönség a posztmodern mítosz-feldolgozást, amely azonban már így is ígéretesnek tűnt. Az előadás rengeteg egymástól független részletből épül fel, melyek valahogy mégis egymásra találnak. Nem táncelőadás, inkább performance vagy még inkább kortárs színdarab. A színpadon egy nyelv keresése zajlik, miközben a színpadi cselekmények a halállal és az idővel való foglalatosságnak tűnnek.
Goda Gábor társulata nem az Osiris-mítoszt dolgozta fel, legalábbis nem annak elbeszélésében merül ki az előadás. Nem történetmesélés a fő cél, bár több motívum mutatja, hogy tisztában vannak a plutarkhoszi theogoniával. Az Osiris tudósítások cím magában hordozza az előadás szándékát. A valamiről való tudósítás a valamiről híradással egyenértékű. Beszámoló, híradás, adatközlés, mesélés. A tudósítás valamiféle médiumot használ: újságot, televíziót, internetet. Az Artus egy mítoszt használ médiumként. Vagy a címbéli Osiris akár „cégnévként” is felfogható, mintha az mondanánk: CNN-tudósítások. Az előadás címe azért különös, mert nincsen benne birtokos személyrag, tehát nem: Osiris tudósításai, de nem is tudósítások Osirisról, esetleg: Osirisi tudósítások. Így a cím két szava között csupán annyi a viszony, hogy egymás mellett állnak. Konnotációjuk még elütőbb: Osiris egy egyiptomi istennév, a tudósítások pedig korunk divatos műfaja. Ilyen jelöletlen egymás mellett állás a magyar nyelvben csak jelzős szerkezetekben fordul elő: piros cipő. Tehát az Osiris szót most  melléknévként kell tekintenünk. Mondhatnánk: ma Osiris (értsd: kék) az ég. Tehát Osiris a címben valaminek a tulajdonságaként jelenik meg. A tudósításoknak tehát tulajdonsága Osiris. Mintha azt mondanánk: gyors tudósítások.
A címben feszülő ellentét elemzése azért fontos, mert megvilágítja az előadáson belül érzékelhető kettősséget. Valamint e kettőség egymással szembeni viszonyát: egymásban rejlésüket. Két elem van tehát: régi és új. De eme banalitás ezúttal nem pusztán korkritika vagy nosztalgikus sóhajtás, hanem az időről való lényegi beszéd. A „régi” maga a mítosz vagy a mítoszok, míg az „új” az a médium, amin keresztül a mítoszokról kapunk híradást. Tehát Osiris és tudósítások. Számtalan formában manifesztálódik mindkét elem, az egészen ősi képzeteken keresztül a mai médiaművészet kedvenc képeiig.
Az előadás színpadképe is furfangos, kétpólusú. Az egyik sarokban egy japán szobabelső van berendezve, amely mintha egy japán televízió-stúdió is lenne. Kicsi, földközeli asztal, fölötte mikrofon. A falon plazmaképernyő. A japán elem folytatásaként áttetsző papír-válaszfalak sorakoznak végig a háttérben. Mint később kiderül, ezek elhúzhatóak, akár az igazi távol-keleti házakban. A színpad másik oldalán egy különös építmény található. Lapjával féloldalasan döntött emelvény, rajta századeleji hangulatot idéző asztal, szék. A talaj azonban nem szilárd: homok borítja az emelt teret. Már a színpad kezdeti berendezéséből kitűnik – anélkül, hogy a szereplők megjelennének a színen –, hogy olyan ekletikusságra törekszik a rendező, melyben az elemek nemcsak diszharmóniában állnak egymással, hanem borzongató távlatot is teremtenek. Bár bőven vannak kellékek, és maga a színpadi alapépítmény is tekintélyes méretű, mégis sivárság uralkodik a térben. Ennek egyik oka az, hogy nincsenek igazán színek. Az alapszín a fekete-fehér, illetve a homokszín. A másik ok pedig az, hogy minden díszlet a színpad hátsó negyedében található, az előttük elhelyezkedő játéktér üres. Így primer szinten a látvány nem ad lehetőséget a beleérzésre, a színpadi otthonosságra. Elidegenített tájat vázolnak a díszletek, melyek sivárságát még az emberi alakok sem képesek megtörni. Ez alól egyetlen kivétel van: a japán kommentátor szoba, mivel ott érdekes jelenség figyelhető meg: a zene. Élőben elhangzó dalok és CD-ről bejátszott számok egyvelege kíséri végig az előadást, Kiss Erzsi saját dalaira énekel. Az előadás egyik legnagyobb erőssége ő, a japán kommentátort játszó énekesnő. Színt visz a színtelenbe, vibráló személyisége betölti a színpadot.
Az előadást ő kezdi, és ő is fejezi be. Folyamatosan a színen van, egy helyben ül, az egyetlen alak, aki őrzi állandóságát. Nem változik, és nem változtat. Kívülálló diszpécser: tudósító. Statikus, nem vesz részt a mitikus, ritualizált játékban. Mégse ő az, aki elbeszél. A japán gésa figurája olyan jel, mely egy egész kulturális rendszert hoz mozgásba. Vele szemben (mellette) egy óegyiptomi (hellenizált) szimbólumkészlet kerül megmutatásra. Ugyanakkor a darab folyamán több „modern” elem is megjelenik (fénykép, puska, porceláncsésze, kórházi, hordágy stb.). Nyilvánvalóan a japán gésa a legmodernebb szereplő, mégis e kaotikus kultúrmasszával szemben az egyetlen, aki valamiféle ősi egységet és tisztaságot hordoz. Rá nem hat a „szétporladás elve”, mely az egész előadást áthatja. Az egyetlen lény, akinek otthona a tér, aki egyáltalában helyet foglal. Különös alakja egyben ironikus és kedves is. Néha ugyanis beszélni kezd, érthetetlen hangutánzó szavakkal, más nyelvre hasonlító kifejezésekkel, de mimikájával, gesztusaival mindezt érthetővé teszi. Ő volna az előadás címében jelzett tudósító. Színpadi jelenléte és szerepe azonban a tudósításnak csak jele. Kétféle, háromféle jelöltet jelez: a távol-keleti hagyományt, a modern technikát („technikai civilizációt”) és a tudósítást, mint az ismétlés módját. Ha végiggondoljuk, e fogalmak nem is esnek annyira távol egymástól. Kívülálló, de olyan kívülálló, mint egy film nézője, aki tudja, mi lesz a vége, ki a gyilkos. Szívében nem ég szenvedély, lénye áthatolhatatlan. A mában él, de sárkányok állnak mögötte, szelíd, de kedveli a véres játékokat. Nem él benne részvét az istenek iránt.
Aki valójában részt vesz Osiris keresésében, az nem Isis, hanem egy meghatározhatatlan nemű, korú alak. A darab kezdetétől a jobb oldali emelvényen van és ott is marad, így a japán gésa figurájának dramaturgiai ellentéte. Valójában nem ellentét, annyira külön síkon mozog. Rothadó múmia teste port szitál az orrlyukakba, áporodott levegő veszi körül. Valahonnan visszamaradt tetem, elfelejtett árnyéklakó. Mozgásában és későbbi történetében (mert neki története van) állati jelleg dominál. Mint ahogy a kutya szimatol az elkapart csont után, úgy kutatja és fedezi fel Osiris tetemét. Ekkor már régész, szemüveges filológus, aki lassan tárja fel a szétszabdalt darabokat. Majd a részek összeállnak, a szétporladás elve – mivé lesz a halál? – visszájára fordul. Az isten teste húsosodik. Közben egy másik Osirist is látunk, egy élő ifjút, a még győzedelmes királyt vagy inkább emberi lényt. A test egységesülése után a darab mintegy újra játssza a halált. Most ölik meg az istent, most borítanak szarkofágon nyugvó tetemére síkos, megszilárduló anyagot. Előbb láttuk a feltámadást, mint a halált, előbb az újraéledést, mint magát a véget. A mítosz szerint többször hal meg Osiris, és többször éled újjá. Ezen többszörösségnek elbeszélése az Osiris tudósítások.
A mű részletes, analitikus elemzésének nincs túl sok értelme, hiszen rengeteg stilizáció, szimbólum, kép keveredik benne, melyek voltaképpen nem egymással állnak kapcsolatban, hanem azzal az általános koncepcióval, melyet (a szórólap tanúsága szerint) a „szétporladás elvének” neveznek az előadók. A „szétporladás elve” a folyamatos átmenet, az állandó változás elve. Állítása szerint (mely egyébiránt rokonságot mutat néhány preszókratikus filozófus tanításaival) az Egység a megszámlálhatatlan rész (vagy: „fragmentum”) által épül fel. A mítosz ezen elv által válik újra- és újraélhetővé. Baj akkor van, ha a rész megmakacsolja magát, és az Egy jogaira tör, így elszigetelődik, elkorcsosul. Az Artus rövid magán-kozmogóniája persze nem törekszik kizárólagosságra, már az előadáson belül sem. Számtalan egyéb elv, hitrendszer jelenik meg benne, ugyanakkor e folyamatos változásban-lét dominál a darabban. Ez a szétporladás az, ami felmutatásra kerül a mítosz modernitáson keresztüli el-beszélésével, át-beszélésével. Régi közhely, hogy minden mítosz név. Orisis neve nem is akármilyen név, nem is mindennapi mítoszt takar. A szétporladás elve Osirist minduntalan megöli és újra feltámasztja. Mindenki Osiris, de senki sem Osiris.
Szelíd fájdalommal néz Isis, a nagy kereső istenasszony. Osiris felesége voltaképpen egész életét (már amennyiben egy istennőre használható ez a kifejezés) egy halottnak, azaz a férjének a keresésével tölti. A színpadon ez a keresés különös szimbólumot kap. A királynő meztelen, az istennő meztelenül teázik. De lehet, hogy ez az állapot már egy folyamat végeredménye. Mindegyik szereplő valamiféle átalakuláson esik át. Nem fejlődéstörténeteket látunk, hanem egyszerű metamorfózisokat. Más alakot öltenek, más személlyé lesznek. Mindenkinek több alakja van, több arca. Nyilvánvalóan ez is mitikus elem, hiszen a próteuszi metamorfózis csak a mitikus létben értelmezhető. A halál ezen kicsúfolása, tehát a halott és az élő több formában való megjelenítése az időt testté változtatja. Osiris tizennégy darabra vágott teste az idő szétszabdalt darabjai, melyek, ha összeállnak, az idő testévé egyesülnek. Nem a mitikus időről van szó, nem a mítosz ideje támad fel Osirisszal (már ha feltámadna). Hanem egy bevégzett idő, egy már elbeszélt és csak újra ismételhető idő. Ezen ismétlés módját nevezzük tudósításoknak (ami osiris).
Ezért néz Isis oly isteni szomorúsággal. Ezért keveredik a darabban a rítus a drámával, de pusztán csak a rítus formája, nincs benne személyes töltet. Nincs benne költészet. Az Osiris tudósítások egy prózai darab – épp ezért olyan kegyetlen. Az istenek halála jelenik meg, és az istenek halálával a magunk végzete. Őrültek rohangálnak a térben, a félelem igazgat, az istenek hűlt helyét bámuljuk. Osiris az alvilág urává válik, Isis pedig egyedül marad. Az istenek visszavonulnak az idő elől, s vele az emberi por makacs követelése elől. A színpadi megjelenítés nem tesz érthetővé semmit. Mi több, még inkább összezavar, „szétporlaszt”. Szétmállanak a színpadi figurák is, a folyamatos szétmállás állapotában vannak. E mulandóságban-lét ontikus okokra vezethető vissza. Azonban az idő megalapozottsága: a halál nem változik, egész idő alatt ott dereng a színpadon. Mindennek fényében belátható, hogy az előadás Osiris többrétegű alakján keresztül a halál elbeszélésével próbálkozik, a halál mítoszának nyelvét keresi.
A posztmodern után (vagy talán még benne?) miféle módja van valamely mítosz színpadi elbeszélésének, mely hangsúlyozottan nem ironikus és hangsúlyozottan nem újra ritualizált? Miféle nyelven szólalhat meg az állandó szétporladásban levő, miféle szavakat találhat meg újra, és miféle szavakat kell elfelejtenie? Számomra az Artus előadása kapcsán az a legérdekesebb kérdés, hogy egy mitikus nyelv mennyiben lehet érvényes a mában. Azaz az alakok, a játék, a díszlet, az egymásba tűnő szimbólumok mit adhatnak nekem, a befogadónak, aki „egyszerre lát”? Hogyan adhatja át magát a mítosz bőrébe bújtatott szándékot? S végső soron: miért gondoljuk mi azt, hogy a színpadi alkotások leírhatók nyelvként?
Radikális irányváltásra van szükség ahhoz, hogy egy művészi formát ne közlésként fogjunk fel. Vagy legalábbis közlő formáit ne a nyelv kifejezéseivel írjuk le. Ami a színpadon van, másként van, mint ahogy a nyelv van. Az Osiris részekből áll, szétszakadt valóságot mutat, nem mutat valóságot. Mit jelent az, hogy mindenki Osiris? Mit jelent az, hogy ez az előadás állandóan horizontján tartja a halált (és tegyük hozzá: a transzfigurációt)? Valamiképpen belerejtett a halál, de ez egy üres halál. Nincs ugyanis közünk hozzá. Az Osiris tudósítások egy olyan műalkotás, mely szétszaggatja a mítoszt, és éppen ezáltal mutatja meg a színpadi mítosz nyelvének nem nyelvként való valóságát. A mítosz nyelve, tehát az a dolog, ami által megérteti magát: a halál. Mégpedig az isten halála. A mítosz halálul beszél, így nyitja ki magát. Az Artus előadása azzal, hogy mindenkit Osirisként mutat meg, elveszi ezt a nyitottságot, felszabdalja, darabokra töri a mítoszt. Posztmodern gesztus, hogy ezeket a darabokat egymás mellé rakja, összekeveri más mítoszokból, esetleg modern nevekből származó darabokkal, és elénk rakja. Ugyanakkor a fegyvere (vagy inkább: a hatása) mégsem az irónia vagy a fenség.
Sivár, kietlen táj. Ez marad a színpadon. Megtudtunk-e valójában bármit is Osirisról? Nem, semmit. Kétségek, gyötrő kétségek elé állított az előadás. Csak egyetlen dolog biztos: a mítosz nyelve nem beszélhető, mert a mítosz nyelve a játékban nem nyelv. Érzések, moccanások, nyelvtelen közlések: képek sora. Ha felteszem, hogy egy műalkotásban több is van, mint forma, akkor ennek elmondásában ugyan szavakat használok, de amit elmondok: az a többlet, az nem a nyelvé. A mai kor állandó információéhségben szenved, és vica versa: mindenki kétségbeesetten közölni akar. Az emberi (vagy inkább: isteni) tartam, ami a mítosz sajátja, egyáltalán nem közölhető nyelvként, mert nem nyelv. Az Osiris tudósítások erről tudósított minket: a halál nem beszélhető.


Osiris tudósítások
Artus

Díszlet: Sebestény Ferenc
Díszlet kivitelező: Oldal István
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Fény: Kocsis Gábor
Zene: Kiss Erzsi, Temesvári Balázs
Videó: Ernst Süss
Speciális kellékek: Sipos Orsolya, Kocsis Gábor, Oldal István
Munkatárs: Varanyi Ágnes
Rendező-koreográfus: Goda Gábor
Alkotók-előadók: Bakó Tamás, Czétényi László, Dombi Kati, Gold Bea, Kiss Erzsi, Lipka Péter, Nagy Andrea, Oldal István, Sipos Orsolya, Tolnai Lea, Umniakov Nina, Tr. Szabó György

Helyszín: Trafó
08. 08. 5. | Nyomtatás |