Ionesco: A lecke

Temesvári Csiky Gergely Színház

Gutaütött hőség a tanteremnek berendezett szűk kis színpadon. Iskolapadokból nézzük a velünk együtt érkező tanítványt (Tokai Andrea), majd megérkezik a tanár is (Balázs Attila) hajhálója alatt csapzott tincsekkel, bokáig érő barna műszőrmebundában. Ez abszurd. A figura nyilvánvalóan beteg. Gépiesen válaszolgat a lánynak, de mondatait, ezeket a társasági színjátékokból ismerős paneleket valahogy nem tudja a valósághoz passzítani, sőt inkább szétkeni velük azt: „Szép időnk van ma… Illetve nem is olyan szép… Azazhogy mégis!…Pontosabban: nincs rossz idő, s ez a legfontosabb…ugyebár… Nem esik, és nem is havazik.” Az akaratos arcú lány harsányan válaszolgat, meg akar felelni, de mi már sejtjük, pusztulnia kell, nincs mese. A tanár negyven tanítványt fogyaszt naponta, beszorult mániájába, kataton módon ismétli ugyanazt a szituációt: a biztosnak hitt konvenciók talajáról elrugaszkodva, a már szent evidenciákba rendezett tudást akarja átadni tanítványainak olyan kérdések mentén, amelyekre csak egy válasz adható, de az egész világ ellene dolgozik, és sehova sem vezető, semmire nem vonatkozó vagy éppen abszurd valóságot létrehozó mondatokba sodródik. „Ha két orra van, és az egyiket levágnám, hány maradna?” – kérdezi a tanár a dezintegrálni, kivonni nem tudó lányt. Ennek a képességnek a hiánya végzetes hibának minősül, a pedagógus lecsúszik az értelem keskeny pallójáról, egyre vérgőzösebb okfejtésekbe bocsátkozik immár az összehasonlító filológiáról, és a duett megindul a pusztítás-pusztulás felé.

„Nemcsak integrálni kell, hanem dezintegrálni is. Ez az élet.” Ez a mondat felér egy ars poeticával. Ionesco maga is egy diadalmas, eksztatikus dezintegráció felé gravitálja darabját. A már az első pillanatban, expozícióban kész jellemek lejtőn elgurított golyókként csapódnak bele a darab végén az előrelátható gyilkosságba/aktusba. Ionesco ugyanis gyűlöli a készen kapott, ismétlődő mondatokat és formákat, azontúl pedig minden nyelvi-színházi-emberi korlátot, és darabjaiban rombolja szét azokat, amelyeket életellenesnek, rugalmatlannak ítél. Romantikus lázadó – volt. Mert a hajdani düh, rebellis indulat (az volt?) mára, úgy tűnik, kiveszett a darabból. A szerző még brutális példázatot írt, amiben a ráció és a civilizáció rinocéroszbőr vastagságú páncélja alól egy hatalomvágytól és szexualitástól rángatott ember foszlik ki. Az előadás azonban nem allegorizál: tárggyá, cselekvéssé, látvánnyá lényegíti a példázatot. Az egyik központi elem a már említett vaskos, a mozgást, lélegzetvételt, egyáltalán a létezést akadályozó bunda: az ettől való megszabadulás egyben fel- és elszabadulás is. Az eksztatikus fortissimo, a konyhakéssel elkövetett gyilkosság és nemi erőszak az előadás legszebb, filmszerűen megkomponált jelenete. A bunda alól és a tanítványról apró darabokban foszlik le a ruha, reccsennek a tépőzárak, csapódik az izzadt hajfürt, szól a hegedű, az erőszaktevő lemeztelenedik és megszépül.
A szűk tér központi részén egy kredenc áll. Ajtóit időről időre az elszabadult mondatok nyitják fel, és mint egy szövegmalomban, az abszurditások itt őrlődnek szürreális látvánnyá. A fojtóan szűk, túlzsúfolt tanterem mögött a szekrény hátsó üvegfalán keresztül tágas nagy tér nyílik, amelyben színes szavak úszkálnak vagy éppenséggel maga a város; innen kíséri egy hegedűs és egy zongorista a tanár nonszensz-áriáit, amelyek Ionesco forró vallomását tartalmazzák az értelmüktől megfosztott szavak iránt. A beszéd orkán, szimfónia, áradat, szappanbuborék és ökörnyál, de ha a világot jelöljük vele: zuhanó kő. És végül ebbe a kredenc mögötti térbe kerül a szinte megnyúzott lány, és a rá záporozó esőben (hidegzuhany?) kaparássza velünk szemben az ablakot, de hiába: akkor már egy szerencsétlen első padban ülő néző minősül át tanítvánnyá, hozzá beszélve kezdi el a tanár elölről a törvényszerűen széthulláshoz vezető szituációt.
Balázs Attila (aki az idén a legjobb férfialakítás díját kapta Kisvárdán) a tanárt az első pillanattól kezdve nyilvánvalóan borult elmének játssza, de ha nem tenné is, jelmeze alapján ennek kellene tartanunk. Bizonytalanul matat a felhalmozott kellékek között, a szerző által darabba komponált gyorsulást és a kredenc által számára nyújtott mankót használva pörög szét azután az először irritálóan karakán, harsány, aztán egyre jobban elbizonytalanodó Tokai Andrea, a tanítvány mellett.
Brutalitás helyett erotika és eksztázis, düh helyett líra, színházi formabontás (az már nagyon régen volt) helyett a szűk tér által teremtett közelképek, premier plánok, egy sínen guruló párbeszéd helyett a szöveg abszurd bakugrásait kiemelő és aláhúzó attraktív kredenc, szöveg helyett látvány. Ezek a válaszai Victor Ioan Frunzának, a rendezőnek egy régen játszott Ionesco-darabra.
Helmeczi Hedvig

Ionesco: A lecke
Temesvári Csiky Gergely Színház

Fordította: Vinkó József
Díszlet, jelmez: Adriana Grand
Zene: Cári Tibor
Rendező: Victor Ioan Frunza
Szereplők: Balázs Attila, Tokai Andrea, Magyari Etelka
Zenészek: Cári Tibor, Porumb Romana
08. 08. 5. | Nyomtatás |