Bolero Pannon Táncszínház

Valójában úgy indul a darab, hogy nincs – hogy reménytelenül kiüresedett, még a jobb párkapcsolatok esetében is. Itt ugyanis egy ilyet láthatunk: összeszokott, sőt harmonizáló középkorú párost, gépies és/vagy fáradt gesztusokkal, a rutin diktálta halvány gyengédséggel, különálló egyéniségük dacos hangsúlyozásával.

Ebbe a szó szerinti szürkeségbe (a jelmezek is azok tudniillik) lép be egy különös női alak rövidszoknyás, világos barackszín ruhában. Mozdulatai egy másik világot hoznak: nem jobbat, nem rosszabbat, nem üdítőbbet vagy vadabbat, mint amilyet Krámer György koreográfus saját magának és a párját játszó Király Melindának készített, csak mást. Vámos Veronika ugyanis teljesen más szakmai háttérrel érkezik, s bár a nézőnek erről mit sem kell tudnia, szembeszökő az, milyen más minőségben mozdul meg, hozza azt a világot, ami hozzá áll közelebb, s innen szinte mindegy, milyen szerepet szánt neki a szinopszis, ő lágyan, de határozottan mozdul, gesztusai elvontak, ugyanakkor kiszámítottak, magabiztosak, áthasítják a szürke légkört.
Mikor azt gondolnánk, itt bontakozik majd ki a konfliktus, ennek az erős jelképnek a jelenlétével, akkor egy fiatal férfi is belép (hófehér testtrikóban), mozdulatai hasonlóan elvontak. Innen tétova kettősök láncolata következik: az idősebbek a fiatalabbakkal keresztbe és kasul: meg- és felismerés, útkeresés, emlékek ízlelgetése, csendes lázadozások.
Ekkor szólal meg először Ravel Bolerójának Vukán György által készült feldolgozása: a lány szólójától növekszik fel szólókon és kettősökön át egy olyan négyesig, amelyet furcsa csikorgás, valami kényelmetlenség érzete szakít meg: elindultak valami felé, ami nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Ismét atomjaira esik a társaság: a vágyak keresztezik egymást, de az idő- és térsíkok is. A Bolero-idézet ott folytatódik, ahol megszakadt, s végül győzedelmeskedik a vágy, az életigenlés, a két pár mozdulatai immár egymáséit idézik: a jövevények világa magával ragadja a már-már leszakadtakat.
Krámer óvatosan és sikerrel kerüli a vágy megfogalmazásának bevált kliséit, s ezzel persze megnehezíti saját dolgát, hiszen a Bolero zenéjére már annyian, annyifélét koreografáltak előtte, melyekből ő maga nem egy művet láthatott is előzőleg! Nyilván annak a nézőnek, aki ismeri Maurice Béjart vagy Markó Iván Boleróját, egyértelmű, hogyan küszködhetett az alkotó, hogy kerülje az előképek kínálta megoldásokat. Eleinte be is csúszott egy-kettő, aztán ahogy a munka haladt előre, ezek átlényegültek, átszűrődtek az anyagba. Amilyen kemény feladatnak bizonyulhatott Krámer számára a mozgásanyag összeállítása, annyira játszi könnyedséggel szerkeszt darabot: mára Krámer Györgyöt az ország egyes részein inkább rendezőként, mint táncosként ismerik.
Pedig ez a darab is bizonyítja: kell neki a tánc, mint egy falat kenyér: legbenső titkait rajta keresztül óhajtja (és tudja) kifejezni. Színpadi jelenléte erős, intenzív, tele feszültséggel. Király Melinda lágy, de szenvedélyes: valójában, ha nem nagyon akarjuk, egyiküknek sem hisszük el a láng kihunyását. Akkor már a fiatalok tűnnek hűvösebbnek, elvontabbnak. Nagyon erős és eredeti jelenség Vámos Veronika és igen rokonszenves Szakál Attila, de nem biztos, hogy szereposztási telitalálat bármelyikük is.
Krámer György darabja is azt bizonyítja, hogy van élet a táncszínpadon a negyedik X után. Csak örülhetünk annak, hogy koreográfusok egyre gyakrabban vélik így. Végre megjelennek a középkorú ember problémái is a táncszínpadon – mégpedig tisztán, érthetően és erőteljesen artikulálva.
Lőrinc Katalin
Bolero
A Nemzeti Táncszínház és a Pannon Táncszínház közös előadása

Zene: Ravel, Grencsó István, Quimby együttes
Koreográfus, látványtervező: Krámer György
Előadók: Király Melinda, Vámos Veronika, Krámer György, Szakál Attila

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 5. | Nyomtatás |