Közös térben

Vrai tout comme faux – Compagnie Ixkizit Joel Borges

Ritkán láthatunk példát Magyarországon arra a térkezelésre, amelyet a brazil származású, Franciaországban dolgozó Joel Borges Igaz, mégis hamis (Vrai tout comme faux) című táncjátékában alkalmaz. Borges, aki immár második alkalommal látogat Budapestre, a Trafó – Kortárs Művészetek Házába, sétáltatja közönségét, nem engedi (de legalábbis nem javasolja), hogy leüljön. Előző, pont két évvel ezelőtt nálunk bemutatott Eposz a semmihez, avagy az Elveszett paradicsom (Epopée pour jamais ou le Paradis perdu) című játékának tere még túl is nyújtózott a színház termén, nézői ugyancsak múzeumi látogatókként követhették cselekményét.
Halász Tamás

Borges pályája bővelkedik az érdekes fordulatokban: csupa olyasmiben, ami, ha a megfelelő emberrel történik, sajátos fejlődés elindítója, másként gondolkodásának motorja lehet. A brazil táncos-koreográfus (egy világszerte ismert profihoz képest) nagyon későn, tizenkilenc évesen ismerkedett meg a táncművészettel még mint műegyetemi villamosmérnök-hallgató. Ekkoriban a várostervezés, a közvilágítás kérdései izgatták. Tizenhét évvel ezelőtt Redha Benteifour hívta párizsi társulatába, és Borges nem sokat habozott. Eleinte klasszikus kurzusokat látogatott, majd rátalált a kortárs technikákra. 1991-től öt éven át a nemrég hazánkban járt Angelin Preljocaj világhírű társulatának volt táncosa, majd koreográfusa, saját együttesét, az Ixkizitet 1995-ben alapította.
Az Igaz, mégis hamis reprezentálta „sétáló táncszínház” Magyarországon kevés példával mutatkozott meg eddig. Hazai társulataink közül az Artus Einstein álmok és Csillagőrlő című előadásaiban követhettük (szó szerint) a megnövelt térben játszó, tágas terepet színpadként használó, vagy kiállítási tárgyként körbejárható táncosokat. Az Off Társulatnak A városi levegő szabaddá tesz című szabadtéri sorozatában is körbeállható, sétálva követendő koreográfiákkal találkozhattunk. Ez utóbbiak esetében azonban a tánc maga is elhagyta hagyományos megmutatkozási helyét, és civil terepen volt látható. Arra viszont, hogy a néző a színpad felületére lépjen, és az előadás teljes egészét ott, sétálva töltse el, valóban alig akad példa. A Frenák Pál Társulat legutóbbi, KáOsz című előadásának során a nézők egy része a színpad szélein, kávéházi térben foglalt helyet egy boxringet körbe ülve, míg három évvel korábban keletkezett Out of the Cage (korábban: Zöld és savanyú) címet viselő előadásukat a színpad „biztonsági sávval” leválasztott szűk keretében tartózkodva nézhette végig a közönség.
Néhány távolabbi példát is lehet és érdemes idéznünk, mondjuk Árvai György drámai, 62 nap című installáció-színházát, ahol már-már valóban múzeumlátogatókként járkálhattunk a színpadon, ám eleven előadókkal nem, csak film-, illetve hangbejátszásokkal találkozhattunk. Színházi példaként pedig leghamarabb a Szentkirályi-pincében Monori Lili és Székely B. Miklós előadásai vagy éppen a Stúdió „K” régebbi (Woyzeck) és újabb (Zách Klára) alkotásai juthatnak az eszünkbe. A sétáló-színház különös kaland, hiszen nemcsak előadói, hanem nézői is „játszanak”. Nagy (néha magánál az előadásnál is nagyobb) élményt jelent figyelni néző és színész/táncos interakcióit vagy csupáncsak magának a közönségnek a reakcióit, mozgását, érzelmi megnyilvánulásait. Ám ez a fajta „stílus”, modor gyakran alkalmat adhat a dolgok könnyebben való megúszására is. A néhány centiméterről megfigyelhető előadó, akinek még a szívverését is hallani, verejtékcseppjeit is látni, hatásos: nehéz ellenállni efféle látványosságnak. Mégis, ritkán érezni, hogy e „stílussal” visszaélnének: a nézőkhöz ilyen közelségben játszani kifinomult szakmai tudást, érzékenységet, hallatlan összpontosítást, igazi szakmai mindentudást igényel. Ebben a felállásban (most már maradjunk a mozgásművészetnél) minden játékos szólótáncossá válik, egyesével megfigyelhetővé, hiszen a nézőnek nincs, de legalábbis igen csekély a lehetősége, hogy az egész kompozícióra ráláthasson, a koreográfiát egyben szemlélhesse.
Joel Borges kiüríttette a Trafó egész színháztermét, csak fent, a „kakasülőn” hagyott bent pár sor széket. Aki onnan nézte darabját, talán egységet láthatott, de az Igaz, mégis hamis komplex szerkezete, elrendezettsége ellenére közelről, az „egyben látás” lehetősége nélkül nézendő előadásnak lett kitalálva. A színpaddá tágult teljes teret hosszában derékig érő, cikkcakkos emelvény, keskeny, ezüstös, villám-formájú kifutó osztja ketté. Teljesen azért mégse: végein szabad az átjárás a nézőknek, a táncosok pedig könnyedén veszik, átugorják, megmásszák az akadályt. A két oldalon felfújható medencék, tudományos-fantasztikus filmek világát idéző, sejtelmes fényekkel megvilágított, átlátszó óriások csillognak, jobbra-balra három-három üresen, a villám egyik hegyénél pedig további kettő, félig tele vízzel. A nyitó képben a táncosok a hosszú emelvényen hevernek. Testük lassan mozdul, olyanok az emelvény alá szerelt reflektorok lilás és sárga fényeiben, mint fókák a jégtáblák tetején. A nézők, külön instrukció híján tétován álldogálnak a fal mellett, majd valaki (maga Borges, aki végig közénk vegyülve irányít mozgást, fényeket, hangot) határozottan belép a térbe, jelt adva rá: szabad. A táncosok – halvány, űrbélien csillogó ruhájukban – lehullnak az emelvényről, és „megelevenednek”. Egyre intenzívebb mozdulatokkal igyekeznek a medencék felé. A nézők kiválasztják a maguk táncosát, óvatosan körbeállják, és figyelik mozdulatait. A táncos bekecmereg a gumiba: amit csinál, egy ideig látványos, de az ember gyorsan ráun. A közelség varázsa, a szokatlan befogadói helyzet okozta eufória rohamosan olvad, és a blöff szót kezdjük ízlelgetni. Az ember azon gondolkodik, hány és hány nagy költségvetésű, jól eladott színpadi produkció születik és épül föl egyetlen ötletre, egy viszonylag drága, de mindenképpen látványos szcenikai fogásra, elemre, míg mások fillérekből produkálnak olyat, amit az ember napokig bámulna fáradhatatlanul. Az unalom beköszöntekor önkéntelenül is igyekszünk valahogy elfoglalni magunkat. A néző sétálni indul a színpadon, a többieket bámulja, vagy a falnak dőlve próbálja meg befogadni egyben az egészet. És itt, ezen a ponton, e „máshogy nézéssel” kezd el működni az egész. Az Igaz, mégis hamis nem korszakos mű. Ám atmoszférája, befogadásának körülményei igazán izgalmasak.
Borges táncosai kitörnek izolációjukból, összekapcsolódnak a térben. Táncukban nem sok az újdonság; mozdulataik szenvedélyesek, néha még egy nagy (viszonylag távoli) párhuzam, a spanyol-katalán La Fura dels Baus fizikai táncszínházának vad világa is eszünkbe juthat, bár náluk gyakran a néző testi épsége a tét. Itt legfeljebb azt kockáztatjuk, hogy a táncos a lábunkra lép (megtörtént), vagy a rá nem figyelő nézőre tapad (ilyet is láttam). Borges játékosai különben érdemben nem vegzálják a közönség tagjait. Elszórt esetekben reagálnak rá, elcsípik egy-egy mozdulatát, finoman megérintik, odébb tolják, de (sajnos) nem cselekszenek semmi rendhagyót. Pedig ez a vegyülősdi igazán szélsőséges esetekben tud valóban működni. Ha múzeumi tárgyakként szemlélhetjük a testközeli test-élményeket, vagy ha konkrét, már-már zavarba ejtő kapcsolatba léphetünk az előadókkal. Előbbire a Szentkirályi pince, utóbbira a már említett spanyol La Fura dels Baus szolgál konkrét példával.
A szabad mozgás esélyt ad a nézőnek, hogy maga lépjen elő az előadás dramaturgjává: folyamatosan változtatva a befogadás, a szemlélés helyét, létre hozhatja saját, személyes (és természetesen meg nem ismételhető) verzióját a produkcióról (-ból). Az Igaz, mégis hamis cselekménye a három táncosnő és három táncos előadásában gyakran teljesen párhuzamosan zajlik – bár ebben sem lehetünk biztosak, hiszen egyszerre csak egy táncospárt láthatunk teljes egészében, a többieket takarják nézőtársaink. Amikor a hatok közös kompozíciót jelenítenek meg, vagy játékuk egészen egyszerűen nem megháromszorozás, hanem lazán összefüggő egész, olyankor a személyes dramaturgia-játék kiteljesedhet. Az Ixkizit táncosai jók, de nem hagynak bennünk kivételes nyomokat: a vékony, kecses nők, és a kissé „erős” alkatú, teltebb férfiak jelenléte, színpadi sugárzása sem mondható kivételesnek. Karakterük szándékoltan halvány, egyénítetlen. Borges számára nem ők a fontosak, hanem az, amit csinálnak. Színpadi vándorlásuk során eljutnak a két félig teli medencéig, és szenvedélyük végvidékére is. Egyre lobogóbb összecsapásaik, összekapaszkodásaik jellegzetes emberi helyzetek színének és visszájának ábrázolatai. A mind sűrűbb nézői tömegben mint labirintusban futnak, másznak. A színházterem egy-egy kiemelkedő pontjáról letekintve gyakran csak a szétnyíló nézők alapján következtethetünk a tánc helyeire. A vég perceiben a hosszú emelvényre gyülekezik az összes táncos. Az egyik rövidebb falszakasz irányából a lemenő nap fényeit idéző, sorba rendezett reflektorok fénye villan a térbe. Borges a tömegben elégedetten összefonja a karjait, majd a tapsrendnél leleplezi magát, táncosaival együtt megy meghajolni. Kísérletező játékának szelleme még sokáig megmarad az ember fejében. Részletei annál kevésbé.
08. 08. 5. | Nyomtatás |