Csapdába ejteni a véletlent

Véletlen – Mu Színház

A MU színház évadnyitó előadása Szabó Réka Véletlen című darabjának bemutatója volt. Öveges professzor és honi nagyjaink boldogan tapsolhatnak, mert a magyar tudományos ismeretterjesztő előadások, filmek, televíziós sorozatok után új hibrid született: a tudományos ismeretterjesztő táncjáték. Az alkotók már a szórólapon jelzik, hogy a tévedés elkerülése végett itt most nem szórakoztató művészetet fogunk látni, hanem „tanító” darabot.
Mestyán Ádám

Céljuk nem sikerült. Ugyanis az előadás nemcsak a fizika és matematika véletlenre vonatkozó tételeivel ismerteti meg a nézőt, hanem rendkívül szórakoztató is. Humoros, dinamikus, fiatal. A már-már elszürkült fiatal magyar táncos paletta új színekben ragyogott fel számomra, és ha nem is tökéletes, de mindenképpen figyelemreméltó az a tudás, amit ebben az előadásban a hat ifjú táncos megmutat. Vidámság, mi több derű sugárzik róluk, látszik, hogy élvezettel mozognak, ugranak, gondolkodnak. Néha túlságosan is élvezik, amit csinálnak: árulkodó civil nevetések, mosolyok tarkították az előadást. Bájuk azonban oly erős volt, hogy nehéz volt nem szeretni ezeket a – szigorúan véve előadáson kívüli – gesztusokat, vagyis azt, hogy a táncosok néha kiesve a színpadi „üzemmódból”, velünk nevettek saját játékukon.
Mert ez a szórakoztatóan ismeretterjesztő darab lényegét tekintve leginkább mégis játék. A matematikus Vancsó Ödön zseniális előadása a véletlen matematikájának történetéről (ez alkotta az előadás gerincét) a játékos tanítás módszerét alkalmazza. Kollokviuma közben a táncosok „véletlenszerűen” be-bejönnek, végrehajtanak egy mozgássort, kimennek a színpadról. Az idő haladtával a tánc egyre uralkodóbbá válik, egyre kevesebbet „hagyják” beszélni az előadót. Az előadás visszatérő show-szerű eleme, hogy Vancsó a közönségtől kér egy számot 1 és 63 között, majd a (véletlenszerűen) választott számhoz tartozó zenei anyagot CD-ről bejátssza, és a táncosok – egy-egy szólamot megtestesítvén – térbe rajzolják a zenei effekteket. A darabot játékos intermezzo osztja két részre. A szünetnek nevezett időszakaszban az előadó eltávozik, a táncosok pedig a színpadon lazítanak kicsit, majd öt hosszú, ezüstös hengerre állnak fel, és összekapaszkodva különböző (balett)lépéseket próbálnak bemutatni a terhesen színpadra lépő Jarovinszkij Vera dirigálására. Ahogy a hengerek tetején ügyetlenkednek groteszk paródiáját adva egy balettpróbának, bájos öniróniával mutatják meg esendőségüket (esendőségünket).
A „szünetet” követő folytatás az eddigiekkel éles ellentétben áll. Rendkívül dinamikusan lépnek újra színpadra a táncosok: hip-hop, break és egyéb szubkulturális táncelemeket ötvöző mozgássorokkal szinte bevetődnek a térbe. Energiájuk, elszántságuk átütő. Az előadó is visszatér ezalatt. Újra elkezd magyarázni, sőt a hátsó falon matematikai képletekkel és mátrixokkal is szemlélteti az elmondottakat. Közben azonban két táncosnő (Ladjánszki Márta és Szabó Réka) zavarja, akik a falra simulva, a keze alatt átbújva végül letépik és kiviszik a táblaként használt papírt. A következő epizód az előbb ismertetett matematikai koncepció bizonyítása mozgásban, térben. Az előadó dobókockával számokat dob ki. Minden számhoz egy meghatározott mozdulatsort végző táncos tartozik, aki sorszámának elhangzásakor leesik a földre, majd ha újra az ő számát dobja ki az előadó, folytatja addigi mozgássorozatát. A meghatározott számú dobás után kirajzolódó térforma lesz a matematikai probléma megoldása. A darab záró mozzanata: a táncosok különböző formákat (V betűt, stb). próbálnak alkotni a szünetben már látott öt hengerrel. Végül egy ajtót alakítanak ki, melyen keresztül kigurul egy nagy dobókocka. Az előadó kíváncsian fölé hajol, majd közli az eredményt: hét! – és lerogy a földre. A dobókocka minden oldalán a hetes szám állt.
Az alkotás két fő szála – az élőbeszéd és a tánc – át- meg átszövi egymást a darabban. Sok modern kortárs táncdarabtól eltérően itt fontos, hogy miről való a beszéd. Szándékosan fogalmaztam heideggeriánusan, ugyanis a beszéd-valamiről-valósága jelen esetben a véletlen. A tánc-valamiről-valósága szintén a véletlen. A két véletlen hogyanként való megmutatása kiolthatja egymást, vagy felerősítheti egymás hatását. Szabó Réka darabjában azonban a humor föloldást ad a két mód szembesülése alól. Így az előadás sikeres lett, de valami alól kibújt. (Igaz, az előadás deklarált célja – tudományos ismeretterjesztés – megvalósult, hiszen információt kapott a közönség, érthető nyelvezettel, szórakoztatva, gondolkodásra serkentve.) A humor, a játékosság itt a beszéd és a tánc módját jelenti. A játék e darab létmódja. Az előadó játékosan beszél, a táncosok táncukban játszanak. De mivel is játszanak? A véletlennel. De vajon, vetül fel a kérdés, hogyan lehet szándékosan véletlent generálni? Hogyan lehet a véletlennel játszani? Szabó Réka megtalálta az egyetlen lehetséges választ: helyet kell hagyni a véletlennek. Esélyt adni, hogy a véletlen bekövetkezhessen. Ugyanakkor, mivel ez egy tudatosan megszerkesztett mű (van eleje, közepe, vége), a véletlen csak e tudatosságon belül kaphat helyet. Tehát a véletlennek jelen esetben nincs mindenek feletti hatalma, nem változtathat meg egy teljességet. A véletlen esélye pontszerűvé zsugorodott, az előadásban a véletlen csapdába ejtését nézhettük végig. A szándéktalanság eme pontszerűségével folyik a játék, pontosabban a matematikai játék. Tehát nem események nem várt bekövetkeztével operál a művész, hanem számok kiválasztásának véletlenszerűségével. Így modellezi le valamiképpen a mindennapi életünket.
Nem kimondott, de nyilvánvaló célja az előadásnak, hogy valamiképpen bemutassa az életünkben rejlő véletlenszerűséget. Azt a nyitva álló kérdést, hogy egy gyerek fiú lesz vagy lány, hogy két ember közül ki esik le a földre, vagy éppen hogy a szerelem véletlenszerű-e. Erőssége a darabnak, hogy a szexus mint téma majdnem teljesen kimarad a darabból (üdítő kivételként a problémás nemiség közhelyei közt vergődő előadások tömegében). Ez talán azért is így van, mert az alkotók nem akarnak minden áron nagyot mondani. Nem jelenik meg a műben például Isten és a hit kérdése sem (bár válaszukra kíváncsi lettem volna). De hiányzik a konkrét élményanyag is a darabból, nincsenek szenvedélyek, mély borúk stb. Valamiképpen mégis életszerű, emberi a központi probléma megközelítése. Nagyon szépen látszik ezen „földközeli” szándék abban az epizódban, melyben az előadó a születendő gyerekek nemének véletlenszerűségéről tart eszmefuttatást (élő illusztráció: terhes táncosnő lassan fejti fel gömbölyű hasáról a ruhát), majd középre áll, még mindig beszélve. Ekkor fenyegető komolysággal körbeveszik a többiek. Az előadó egy pillanatra elhallgat, majd egy váratlan mondatot mond: „A gödöllői HÉV-megállóban, az elmenő HÉV után meredve azon gondolkoztam: vajon a szerelem véletlen?” (nem szó szerinti idézet). A színpadi szituáció helyzetkomikuma elveszi a mondat közhelyszerűségét, pontosabban még nyilvánvalóbbá teszi azt.
A rendező két funkciót szán az előadásban a táncnak. A mozdulatok gyakran az előadó háttereként, mintegy szemléltető segédanyagaként funkcionálnak. Másrészt hosszabb önálló táncbetétek szakítják félbe az előadót, ekkor a táncot mint önálló jelentő formát láthatjuk. Az előadás mozgáskészlete változatos: hip-hop, funky, modern tánc elemek keverednek benne. Klasszikus elemek csak kifordított, parodizált formában kerülnek a színpadra. (Ezzel a hatáselemmel egyébként nagyon sok kortárs darab él – valószínűleg a klasszikus balett lassan értelmezhetetlen távolságra kerül a tánc fejlődésétől, és a posztmodern halmaz egyik elemévé süllyed le.) De a darabban nemcsak a nevettetés eszköze a balett, hanem funkciója is van: a véletlen egyik formáját, az egyensúlyvesztést illusztrálja. Az élőbeszéd szerepe egyneműbb, mint a táncé: egy „igazi” tudományos előadást hallunk. Az előadó, Vancsó Ödön közvetlensége, okossága lenyűgöző, a matematikus számára idegen terepen mozogva sok színészt megszégyenítő jelenléttel és hitelességgel „játszik”.
A darab láttán a véletlen természetének megértéséhez talán nem kerültünk közelebb, de talán sikerült ráébredni arra, hogy egyáltalán létezik a véletlen. Ez az előadás, miközben hatalma alá vonja a véletlent, felfedi azt a hétköznapi létezési módot, ami felett nincs hatalmunk. Igaz, néha elragadtatja magát a rendező, és összekeveri a véletlent a szokatlannal. A nem vártat, nem kiszámíthatót az idegenszerűvel és furcsával – például a táncosok egyik színpadi kimenetelében a sor egyszer csak elkanyarodik, és a szereplők fele egy nyílással arrébb lép ki a színről. Tény, hogy szokatlan és véletlen között van némi rokonság, de az említett elem inkább díszítmény, mint lényegi ötlet. Ennek ellenére az előadás megérdemelten váltott ki közönségtetszést: szórakoztató, okos és ügyes táncosokkal jól felépített koreográfiákat mutat be. S ami a legfontosabb: másfél órára a véletlen szédítő birodalmába vezeti a mindig kiszámított, biztos talajra igyekvő hétköznapit.


Véletlen

Jelmez: Pillangó
Fény: Németh Richárd, Payer Ferenc
Zene: Márkos Albert
Rendező: Szabó Réka
Előadó: Vancsó Ödön
Koreográfia, tánc: Csákvári Gyula, Jarovinszkij Vera, Kopeczny Kata, Ladjánszki Márta, Szabó Réka, Szász Dániel

Helyszín: MU Színház
08. 08. 5. | Nyomtatás |