Kritikai párbeszéd

Levélváltás Horváth Csaba előadásáról

Ismét játékra kértük kollegáinkat: alkossunk afféle „gondolati levél-láncot” egyizgalmas új táncelőadás kapcsán. A kritikai polémia a hajtogatós levél ötletére épült: az első elkészült írást elküldtük a következő megszólalónak, majd az általa írt választ – az eredetivel együtt – ismét elküldtük valaki másnak, hogy ő is reagáljon rá. Végül – az eredetivel épp ellentétes sorrendben –  visszaérkezett a levéllánc kiindulópontjához. A játékot azzal „tetéztük”, hogy az írások névtelenül járták körbe a címzetteket, s így nem személyek, hanem valóban gondolatok vitáztak egymással. (Az olvasók számára is szeretnénk megadni e játéklehetőséget, ezért a cikkek szerzőinek nevét csak az összeállítás végén közöljük.)


Első megszólaló

Hat ember, hat erős színnel tetőtől talpig, ruhástól lefestve: ez a felütése a Közép-Európa Táncszínház feketére hangszerelt terében Horváth Csaba új darabjának, a Barbároknak. Ez a megközelítés szokatlan az alkotótól, s oly meglepő az alföldi történet (Móricz Zsigmond azonos című novellája) ismeretében, hogy sokáig a színeken mint témán csüng a szem. Van ott ugyan három bádog vályú (kizárólagos képi utalás a címadó történet helyszínére), alapjában azonban a három férfi és három nő többnyire unisono mozgása, tehát e színek egymás mellettisége köti le a befogadót. Ez a mozgás pedig egyszerre nyers és egyszerre lendületes, ami már korántsem szokatlan Horváth Csabától, akinek immár kézjegye a magyar néptánc szikár erejéből és a test rugalmasságának lehetőségeiből gyúrt mozdulatnyelv. Egyelőre keressük csupán, miért a színek (piros, zöld, kék, hamuszürke, tojáshéjszín és sárga), s miért épp ezek; miért épp emez ennek, amaz annak a figurának.
A rejtély a darab végére oldódik meg, amikor a sok-sok egymásba gabalyodás, izzadás és vályúban fürdés után a színek teljesen átkenődnek egymásra (különösen a párok nyerik el egymás színét foltokban, s ez a témától függetlenül is különös szépséggel bír), mikor végül mindenki egyformán csatakos, lucskos és foltos lesz.
Ez így, önmagában is eleget mond az emberi esendőség (szigorúbban: ocsmányság) uniformizáló erejéről, Horváth azonban nem marad adós a mozgásnyelvi ábrázolással sem. A Móricz-novella lényege (mely szerint a nyers, állati erőszak éppúgy hozzá tartozik az emberi természethez, mint az összetartozás igénye) akkor is jelen van a színpadi változatban, ha nem három juhász és egyikük felesége játszik – mint ott –, hanem három emberpár. Különös hangsúlyt kap Horváthnál a megkínzás általi kivégzés mint rítus (a novella verbálisan sokkal rövidebben intézi el ezt az aktust), de részévé válik a rítusnak az alkotó egyik visszatérő eszköze: a vízfürdő is.
Mindez tehát kifejező, erős, és elvontságában sem kérdőjelezi meg egy ilyen jellegű novellaadaptáció létjogosultságát.
Ha baj van valahol, az az időtartammal van, mert a darab közepe-kétharmada táján (tehát még az erőszak felfokozott lendületű képsorai előtt) sok az ismétlés, a terjengés: a rítus veszít feszességéből. Nyilván része van ebben a zenei montázsnak: Horváth ezúttal szabadon válogatott a lehető legeltérőbb stílusú, értékes zeneművekből, s ezek egyikét sem kívánta erőszakkal megvágni, vagyis: addig tartott egy tétel, ameddig a zene.
Az utolsó, drámaian és feszesen felépített harmad némileg kárpótol ezért, a dolog mégis megérne egy utólagos átgondolást, feszesebbé tételt. Az ugyanis teljesen jogában áll az alkotónak, hogy úgy értelmezzen bármit, ahogy akar, de ha már felbukkant Móricz novellája, érdemes megkapaszkodni annak torokszorítóan kíméletlen, feszesen felépített rövidségébe.
Az indítás persze erős: a végeláthatatlan unisonók, melyek épp a novella előre mit sem sejtető, egyszerű kezdésével csengenek egybe, de nyilván nehéz a figyelmet egy bizonyos ponton túl tovább csigázni.
Három asszony erősíti a táncváltozatban a novella egyetlen asszonyának szerepét, bár a finoman gyanakvó, de a tragédiát szinte csendes belenyugvással szemlélő nő alakjában  Szent-Ivány Kinga visz legközelebb a juhász feleségének sorsához. Tartása, mozgása felemel és lenyűgöz: maradandó élmény az amúgy egytől egyig komoly táncosi teljesítmények között.
Horváth e legutóbbi műve ismét a táncé, a mozgásé, ezzel bizonyítja: kellékek felvonultatása nélkül is tud hatni. Talán ezt a művét nem követi majd annyi fölösleges polémia.
08. 08. 5. | Nyomtatás |