„Harmadnapra fel kell támadjon, ámen

Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Kétségtelen, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Ilja prófétája elsősorban a hitről szól. Ám az előadás vallásossága gyökeresen más, mint a dráma vagy a lengyel rendezések vallásossága. Hiszen a dráma eredetileg abból a bialostocki pravoszláv hagyományból merítette témáját és szellemiségét, amely szerint Ilja prófétának megjelent az Úr, és tudatta vele, hogy Wierszalin faluban jön el az új Jeruzsálem. Tadeusz Slobodzianek – Piotr Tomaszukkal együtt – e hagyományra támaszkodva hozta létre a Wierszalin Színházi Társulatot, amely ugyanakkor sajátos vallási közösség is volt.
Nánay Fanni

Slobodzianek két évvel később otthagyta a színházat, művein mégis észrevehetően nyomot hagyott e misztikus élmény. Fontosabb drámáit látszólag két csoportra oszthatjuk: egyrészt a vallásos, misztikus meggyőződést tükröző, másrészt a XX. századi történelemhez kötődő darabokra. Végsősoron azonban – véleményem szerint – Slobodzianek összes drámája ugyanazon alaptörténet köré épül: egy közösség tagjai, akiknek nincs beleszólásuk a történelembe, a politika „a fejük felett” dönt, bajaik, elégedetlenségeik egyetlen megoldását egy megváltó eljövetelében látják. Ezért találnak is valakit, akit megváltóvá „tesznek” (szerepük mindig aktív). Tehát a drámák két csoportja helyett inkább kétpólusúságról kell beszélnünk, aszerint, hogy a közösség elégedetlenségét kiváltó történelmi-politikai szál hangsúlyosabb-e, avagy a megváltó személye körüli cselekmények.
A „történelmi pólushoz” a Pekosiewicz elvtárs (Obywatel Pekosiewicz, 1986) című dráma áll a legközelebb, amelynek főhőse az 1968 tavaszának forradalmi eseményeinek áldozata lesz. A dráma cselekménye a nagyhét ideje alatt játszódik, s így Pekosiewicz alakja összekapcsolódik Krisztuséval, ám ebben a drámában nem történik meg a Megváltóval való azonosítás. A poloska álmában (Sen pluskwy, 2000) szintén hangsúlyos a történelmi-politikai szál, annál is inkább, mert időben közelebbi eseményre épül: a nyolcvanas évek politikai változásaira, ugyanakkor Krisztus második eljövetelének motívuma is határozottan kirajzolódik benne. Még inkább a misztikus oldal felé tolódik a Miklós cár (Car Mikolaj, 1985), amelyben Krisztus helyett a meggyilkolt uralkodó jelenik meg szentképárus alakjában. S végül az Ilja prófétában (Prorok Ilja, 1992) a falusiak azt remélik, hogy a Jézusnak hitt Ilja megszabadítja őket a történelemtől, politikától független, általános problémáiktól („Hiszen az aratás...”, „Nálam meg szárad a fa az új csűrhöz”).
Az eredetileg egy pravoszláv hagyományból született dráma a lengyelországi előadásokban a katolikus hit próbakövévé vált, a közönség pedig nemegyszer szentségtörésnek ítélte a művet. Az Ilja próféta első előadását maga Slobodzianek rendezte 1994-ben, még a wierszalini élmények látható hatása alatt: nála Ilja hisz abban, hogy küldetése van, hogy meg tudja váltani az emberiséget. Épp azért kell keresztre feszíteni, hogy a parasztok is megbizonyosodjanak erről, ám Olga „meggyógyulása” immár kétségtelenné teszi a próféta csodatévő erejét. Fontos előadásnak tekinthető Mikolaj Grabowski 1999-es rendezése a lódzi Teatr Nowy-ban, amely tisztán emberi szemszögből nézi az „isteni” történetet. Grabowski példaképét, Gombrowicz-ot idézi, aki szerint vannak, akik hinni akarnak, és vannak, akik hisznek. Grabowski előadásának hősei kétségtelenül az első csoporthoz tartoznak. Rendezésében az áldozatkeresés motívuma kerül előtérbe: a parasztok nem Jézust, még csak nem is Ilja prófétát akarják megfeszíteni, hanem bárkit, aki meg tudja váltani őket bajaiktól.
Gombrowicz meghatározását követve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásának szereplői határozottan azok közé tartoznak, akik hisznek, nem csupán hinni akarnak. És ez nem Iljához való viszonyukban mutatkozik meg, nem is céljukban, hogy keresztre feszítsék őt, hanem abban a lelkiállapotban, amelyben a tettre készülődnek. Érdekes, hogy Roman Pawlowski, a Gazeta Wyborcza színházi újságírója hosszan ír meglepettségéről, hogy az Ilja prófétát Erdélyben a hit manifesztumaként fogták fel, a sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész ötször is látta az előadást, s külön kitért rá egyik vasárnapi prédikációjában. Hiszen „a szentség és a bűn ebben a darabban elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ugyanúgy, mint az életben” – idézi Pawlowski a lelkészt. Tegyük hozzá, hogy Lengyelországban ugyanakkor a drámát a keresztény értékek megcsúfolásának tartották, a fehérorosz kisebbségi képviselő interpellációt szentelt neki, s a szerzőt csak hajszál választotta el a pravoszláv vallási érzés megsértéséért indított pertől.
Érdekes, hogy hiába ismertem jól a drámát és hátterét, még mielőtt Bocsárdi László előadását láttam volna, abban a pillanatban, hogy a sepsiszentgyörgyiek játszani kezdtek, számomra a történet erdélyi lett. Ehhez persze több momentum hozzájárult: az, hogy a parasztok pravoszláv dalok helyett magyar szövegű protestáns himnuszokat énekeltek, az, hogy ruházatuk a magyar népviseletre emlékeztetett, anélkül, hogy konkrét tájegységre utalt volna, s nem utolsó sorban – főleg a budapesti közönség előtt – a színészek kiejtése, valamint a színpadkép is számomra a „hazai pályát” idézte. A végtelenül egyszerű díszlet (díszlettervező: Bartha József) csupán függönyökből állt, amelyek egy kör alakú vásári sátorra emlékeztető játékteret fogtak közre. Ahogy annak idején a vándorszínészek a festett hátterek cserélgetésével változtatták előadásuk díszletét, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi előadásban a különböző mintájú függönyök szolgáltak a változó helyszínek jelölésére. A kezdő jelenetben vásári fotográfus fej nélküli alakjai láthatók a függönyön (a fejek helyére a zsidó árus Marx-, Lenin- és Sztálin-arcképeket akaszt), Ilja mindig szentképes háttért kap, míg a keresztre feszítés próbája búzamezőt ábrázoló függöny előtt történik.
Ugyanakkor a dráma egyik leghangsúlyosabb, s épp ezért könnyen annak csapdájába csaló mondata, hogy azt közhelyesen vagy hatásvadász módon használják fel, vagyis Rotschild, a zsidó árus (Szabó Tibor) sorozatos kérdéseire („Kik vagytok ti?”) adott válasz („Itteniek vagyunk”) hihetetlenül egyszerűen hangzik el szájukból, s nem erőlteti az erdélyi magyar identitás kínálkozó párhuzamát. Hiszen az előadás a drámában rejlő és kidomborítható témák közül – szerencsére – nem a kisebbségi lét (a drámát ihlető Wierszalin a lengyelországi fehéroroszok által lakott környéken fekszik), hanem a hit kérdését állítja középpontjába.
A hithez való háromféle hozzáállást láthatunk a sepsiszentgyörgyiektől: egyrészt a falusiak „szentséget és bűnt összekapcsoló” hitét (ami véleményem szerint a legmélyebb a három közül), másrészt Ilja kétségekkel teli hitét, valamint a három „szent nő” megszállott hitét. Érdekes, hogy a már idézett lengyel kritikus szerint „a magyar színházra jellemző groteszk stílusban játszott előadás leginkább nevetést vált ki. Nincs meghatottság, a színészek túlrajzolják az alakokat, így elvész a szöveg sok árnyalata.” Tény, hogy a lengyel színház játékstílusa sok tekintetben „fegyelmezettebb”, mint a magyaré, s igaz, hogy az előadás nem nélkülözi a groteszk, nevettető jeleneteket (említhetnénk akár a nyitóképet, amikor az ortodox szentek öltözetébe bújt Ilja az ikonográfiai hűséggel áldást osztó kezével integetni kezd), ám nem tudok igazat adni Pawlowski fenti ítéletének egyetlen pontban sem. Nem értek egyet azzal, hogy nincs meghatottság, hiszen a parasztok vaskos viccei a szentség iránti félelmüket és tiszteletüket ellensúlyozza – ez a keresztre feszítés elpróbálásának és a madárijesztő megverésének jelenetében csúcsosodik ki. És nem értek egyet azzal sem, hogy a színészek a szöveg rovására túljátszanák az alakokat, véleményem szerint a néma vagy énekelt jelenetek hihetetlen pluszt adnak a darabhoz, elég a három szent nő fenyegető énekének és Olga pajzán énekének párharcát vagy az Első paraszt „keresztvivő” pantomimjét említeni.
A parasztok mély hitéről a keresztre feszítés „elpróbálásának” jelenete mond a legtöbbet. Hiszen ez az a jelenet, ahol a valóság és a hit összekeveredik, akárcsak a húsvéti passiójátékokban. E misztériumok eljátszásakor a résztvevők egyszerre vannak tudatában annak, hogy „színházat csinálnak”, és annak, hogy egy esemény rituális újrajátszásával felidézik magát az eseményt, s ezáltal részesülnek annak szentségében. A történet egyszerre játszódik ott és itt, akkor és most. Az Ilja prófétában e kettősséghez hozzáadódik egy harmadik szint is, hiszen valóban keresztre akarnak feszíteni valakit, s így Ilja megfeszítésének elpróbálása ugyanakkor Krisztus megfeszítésének felidézését is jelenti. A szereplők megilletődöttsége nem a viharvert reflektoroknak szól, nem lámpalázból, hanem a szentség közelségének érzéséből fakad. A parasztok viselkedése Grotowski szentség-felfogását juttatja eszembe, aki szerint „profánnak nevezzük azt, akinek nincs igazi kapcsolata a szentséggel, az istenivel, azt, aki ostobaságokat művel, pusztít, nevetségessé tesz, vagy azt, aki alantas célokra használja a szentséget. Ellenben a szentségtörés – a reszketés pillanata: reszketünk, mert valami olyasmit érintünk, ami szent.” Hiába hangzik el számtalanszor a próba alatt, hogy „Csak próbábul”, „Csak mintha”, a szereplők ténylegesen átélik az újszövetségi történetet: Pilátus felesége valóban álmot lát, Pilátus egyedül maradva a színpadon kezét mossa, amikor pedig szalmaszálak húzásával kiosztják a szerepeket, a tét hatalmas, hiszen úgy gondolják, hogy Júdás tényleg „fel kell kösse magát”. Ebből a szempontból rendkívül érdekes az Első paraszt (Váta Lóránd) szerepe. Ő ülteti el a félelmet a többiekben a világvégéről látott álmának elmesélésével, az ő ötlete a körmenet a kereszttel, ugyanakkor „kiszáll a buliból”, amikor a parasztokban felmerül a gondolat, hogy Ilját megfeszítsék. Amikor azonban látja, hogy azok komolyan veszik küldetésüket („Szentebbek vagyunk a szentöknél”), fokozatosan átveszi a vezetést, mintegy rendezőként vezényli a próbát, berendezi a színpadot, összegyűjti a kellékeket. Mindvégig Ilja képe van a kezében, s az „újszövetségi” jelenetekben ő mondja Krisztus szavait a madárijesztő mögé állva.
Ilja vallásossága egész más, mint akár a parasztok „szentségtörő” hite, akár az őt kísérő három nő megszállottsága. Ilja (Pálffy Tibor) kételkedik, nem hisz abban, hogy meg tudná gyógyítani a Vakot vagy a Piást, s ki tudná űzni a gonoszt Olgából (Péter Hilda). A benne bízó parasztoknak azt ismételgeti, hogy „Imádkozzatok!”, hiszen ő maga sem tud mást tenni. Egyetlen „csodát” művel: „megszelídíti” Olgát, ám azt se isteni hatalma, hanem a kettőjük között kialakult furcsa szerelem erejével teszi. Olga kétkedő hitetlensége („Te félig-szent, félig nem”) végső soron nagyon hasonlít Ilja kétkedő hitéhez. Amikor a zárójelenet „utolsó ítéletében” Ilja – egész egyszerűen a dühtől vezetve, amiért a parasztok bántani akarták – mindenkit a pokolra küldene, Olga kér számukra kegyelmet. A parasztok hitét bizonyítja az a félelem, amit Ilja ítélőszéke előtt éreznek, azelőtt az ítélet előtt, aminek komolyságában sem Ilja, sem az őt kíméletre intő Olga nem hisz. A sepsiszentgyörgyiek előadása ebből a szempontból is ellentéte az említett lengyel előadásoknak: míg az eredeti drámában, valamint Slobodzianek rendezésében Ilja valóban próféta, bár végül hamis prófétának bizonyul, Grabowski előadásában pedig semmi sem történik meg igazán, mind a keresztre feszítés, mind az utolsó ítélet emberek közötti játszma  marad – addig Bocsárdinál a parasztok legmélyebb hitét tükrözi a fent említett két kulcsjelenet.
Végül a három „szent nő” alakjáról kell szót ejteni, akik szerintem Bocsárdi előadásának legzseniálisabb figurái (Bartha Boróka, Benő Kinga, Ferenczi Gyöngyi). A három nő a drámában, valamint a lengyel előadásokban öregek, bigottak, korlátoltan vallásosak, a sepsiszentgyörgyieknél azonban hihetetlenül félelmetesek és veszélyesek. Mindenekelőtt fiatalok, szépek és „démoniak”. Ruházatuk egyforma: szürke zárt ruha és fehér fejkendő, ami alól – amikor kendőikkel kötözik le az ördöngős Olgát – arcukat teljesen eltakarva bukik elő a hajuk. Mindvégig szinte egy testként mozognak, összhangjuk fenyegető mind Ilja, mind Olga számára. Hitükkel mintegy zsarolják Ilját, aki csak nehezen tud ellenszegülni háromszólamú, disszonánsba hajló vallásos énekük kényszerítésének. Amikor a parasztok megérkeznek, hogy keresztre feszítsék Ilját, végső soron ők adják ki prófétájukat. Fel se merül bennük a gondolat, hogy megmentsék, hiszen megszállottan hisznek abban, hogy „fel kell támadjon”. Az utolsó ítélet kegyelme után viszont ők vezetik egyenként asztalhoz a parasztokat, s kínálják őket levessel.


Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Díszlet, jelmez: Bartha József m.v.
Zene: Könczei Árpád, Lajkó Félix
Rendező: Bocsárdi László
Szereplők: Pálffy Tibor, Péter Hilda, Bartha Boróka, Benő Kinga, Ferenczi Gyöngyi, Szabó Tibor, Váta Lóránd, Nagy Alfréd, Diószegi Attila, Márton Lóránt, Fazekas Misi, D. Albu Annamária, B. Angi Gabriella, Nemes Levente, Mátray László, Nagy József
08. 08. 5. | Nyomtatás |