Egy filozófus játékai

Pálffy Tibor színészi alakításai

Az Ilja prófétának van egy jelenete, amelyben Ilja a színpad közepén állva egy élő tyúkot szorongat, s az állatot a kezében tartva beszél a köré sereglő falubeliekkel. Amikor az előadást idén Kisvárdán játsszák, az éppen kibontakozó feszült jelenetben, amely Ilja és egye hitetlenebb hívei között zajlik, a barna tyúk elkezd kotkodácsolni, és olyannyira nem hajlandó abbahagyni, hogy a jelenet már-már veszélyben forog, a színészekről kezd elterelődni a figyelem. Ekkor az Ilját alakító Pálffy Tibor, aki eddig simogatta ugyan a tyúkot, de figyelme partnereire összpontosult, a majdnem kínossá és menthetetlenné váló jelenet utolsó pillanatában egy másodpercre megakasztja a színpadi történést, elfordítja tekintetét a falubeliekről, és az ádázul kotkodácsoló, ideges tyúkra koncentrál. Megsimogatja, de nem csak úgy mellékesen és gépiesen, mint eddig, hanem szeretettel és odafigyeléssel, majd szorosan magához öleli. A tyúk megnyugszik, és elhallgat. Pálffy gyöngéd csókot nyom a fejére. A jelenet megy tovább. Egy árnyalatnyi, másodperc töredéknyi meglepetés érződik a partnerek részéről. Miközben Ilja mindvégig azt bizonygatja fennhangon, hogy nemcsak csodák nincsenek, de neki sincs csodatevő képessége. És a csoda itt, a szemünk történik meg.
Tompa Andrea

Az emelkedett hangvételű esetet nem tudom nem tovább fűzni bájos befejezésével. Amikor az előadás után Pálffy Tibort, azaz Hobót a tyúkról faggatom, azt mondja, hogy a tyúkot nem hazulról hozták, hanem idevalósi, magyarországi. Aztán nevetve teszi hozzá: Magyarországon olyan erős a szószínházi hagyomány, hogy már a tyúkok is beszélnek a színpadon.
Hogy Pálffy a tyúk kapcsán a szószínházat emlegette, nem véletlen. Ő nem az a típusú intellektuális színész, akinek a beszéd lenne az elsődleges munkaeszköze. Nem beszél, és úgy hiszem, nem is szeret beszélni. Megszólalni számára mindig kényszer, hiszen minden megszólalása a másik meggyőzése vagy magyarázkodás. Nem tudom, hogy láttam-e fecsegni valaha színpadon, vagy önmagától beszélni, úgy, hogy nem kényszerítették. Iljaként a buta népet kell jobb belátásra bírnia, és megértetni vele, hogy ha keresztre feszítik, ő biztosan nem fog feltámadni. A tét igen nagy, beszélni tehát muszáj. Kasimirként is képtelen beszélni, mindig el is mulasztja a megfelelő pillanatot és mondatot, amivel Karolinéhoz fűződő kapcsolatát menthetné. A csodában is inkább body building-es mutatványokkal próbálja a lányt elcsábítani, mint szép szavakkal. Legjobb vőlegénynek lennie a Vérnászban, mert ott egyetlen szó sem hagyja el ajkát: a lányt nem kell meggyőzni, hogy vele menjen, megy az anélkül is.
E kiváló színész eszköztárában a szó születése ezért mindig drámai pillanat. Mert csak akkor beszél, ha már semmiféle más megoldás nincs. Ha már minden egyéb emberi tudását – játékát, gesztusát, tekintetét, energiáját – bevetette a másik meggyőzésére, és semminek nem volt eredménye. Akkor jön a szó. Ezért kín a szó. Mert ez az utolsó menedéke, mielőtt keresztre feszítenék vagy lepuffantanák.
Mert őt keresztre szokták feszíteni, és le szokták puffantani. Nem azért, mert általában a színpadon találni kell valakit, aki keresztre feszíthető. Hanem mert ő az, aki soha nem méri fel, hogy milyen közel is van hozzá a veszély. Csak amikor már végképp nincs hova menni előle, akkor szólal meg: sarokba szorítva, magyarázkodva.
Amikor egyedül látjuk a színpadon (mint az Ilja nyitójelenetében) jókedvű, magabiztos, önmagával jó viszonyban lévő ember. Amikor egyedül van, úgymond rendben van. Ő is, a világ is benne. Amint azonban belép valaki, félelem és szorongás uralkodik el rajta. A másik ember kiismerhetetlen szándékaitól, elvárásaitól, a „nem megfeleléstől” való félelem. És innentől kezdve ez a szorongás – amely önvédelemre és soha nem támadásra kényszeríti őt – mozgatja a színpadon. Ezért nemcsak hogy ugrásra készen figyeli a másikat, hanem szinte csüng rajta. Mert mindig azzal a másikkal való viszonyában létezik. Legyen az nő, vetélytárs vagy egy egész közösség. Színpadon jó lehet a partnerének lenni.
Titokzatos jelenség. Alakja szikár, teste csupa ín, szeme, haja fekete, bőre olajosan sötét, arca keskeny, beesett, keze-lába hosszú és súlyos. Különös, talán ijesztő, összetéveszthetetlen jelenség. Ez a szuggesztív figura mintha mitológiából vagy valami varázsmeséből lépett volna elő, egy történelem előtti, archaikus korból. Démoni lenne, ha szája szögletében nem bujkálna mindig valami cinkos, jótékony mosoly. Mert ebben a napkeleti testben egy kicsiny, nevetséges bohóc is lakik. Aki minduntalan elő akar bújni, aki kineveti a halált, eljátszik vele, s aztán csak a legutolsó pillanatban próbálja menteni a bőrét. Pálffy finom humora a testé, gesztusé, az arcé, nem a szóé. Ez a gesztus pedig nagyon gazdaságos, apró, éppen-hogy gesztus. Olykor csak elkezd egy mozdulatot, vagy rándul egyet az arca, nem is fejezi be: a folytatását úgyis tudjuk. Mert fél (cinkos) szeme mindig rajtunk, nézőkön van. Mi is társai vagyunk, akárcsak ők, színpadi partnerei. Humorának lényege, hogy tudatában van annak, hogy nevetséges, és mer is az lenni. Humora soha nem vastag ecsetvonásokkal megfestett, nem kitett. Úgy bolondozik, ahogy okos emberek szoktak: önmaguk furcsaságaiba, hiányosságaiba vidáman beletörődve. Mert ő egy derűs, bölcs ember, aki tudomásul vette önmagát. A körülötte lévő világot pedig kissé naivan szemléli; nem elég gyanakvó és körültekintő. Környezete ezzel a néma, de gondolkodó lénnyel szemben gyakran ellenszenves. És ki is szemeli áldozatának.
Pálffy filozófus, paraszti filozófus (natus, nem doctus), nem tanult, nem művelt, nem tud szépen beszélni és szavakkal zsonglőrködni. Olykor tud nagyon bután nézni és kérdezni, de butaságában is gondolkodó lény marad, akinek a feje folyton valami nagy munkában van, gondolatokat forgat benne, spekulál. Máskor meg egyszerű dolgokat képtelen megérteni, mert saját bonyolult spekulációiba gabalyodik bele. Iljaként néma, bölcs szemlélőként figyel, és bizonyára mindent tud a körülötte lévő világról. Csak róla tudunk oly keveset. Bármit játszana is, nem tud „egyszerű” lenni. Legegyszerűbb figurájában is bonyolult, folyton változó lény; játékának következő pillanata nem jósolható meg. Ő nem tud kiszámítható rutinból működni. Reakciói mindig váratlanok.
Bocsárdi László elmúlt években rendezett rituális színházi előadásaiban, melyekben gyakran egy közösség belső dinamikáját, szabályainak alakulását elemzi, Pálffy rendszeresen kiemelt szerepet kap. Mert ő vezetésre termett egy kisközösségben; félénksége, szorongása, bizonytalansága ellenére is ő írja a szabályokat. A világhoz kiegyensúlyozottan, bölcsen viszonyul, ért az állatok és növények nyelvén, csak a képmutató, alattomos emberekkel nem boldogul. Pálffy Tibor Bocsárdi színésze. A valamikori gyergyói Figura, ma szentgyörgyi színház olyan műhely, amelyben számos, közös színházi nyelvet beszélő és hasonlóan gondolkodó, fontos színész nevelkedett.
Ha van technikás, akkor bizonyára van technikátlan színész is. Pálffy Tibor nem mesterségbeli ismereteket, kigyakorolt-megmunkált fogásokat, tanult típusokat mutat, nem ölti magára más bőrét. A színpadra ő rebbenékeny személyiségét hozza, aki ki tudja milyen múlt árán halmozta fel zsigeri ismereteit.
Amikor Pálffy megszólal – mert hiába próbálja elodázni a megszólalást, előbb-utóbb nincs menedék –, az feszültséggel teli, izgalmas pillanat. Olykor van a megszólalásaiban valami fennhéjázás, amivel rosszul leplezett bizonytalanságát, a másik embertől való félelmét takargatja. Ez a gyakran akadozó, sohasem „szép”, rádióbemondói, gördülékeny beszéd azt sejteti, hogy itt minden kimondott mondatnak, bármilyen banális is az, nagy tétje van: a kettejük közti viszony, amelyben a „másik” mindig az idegen világot jelenti. Vele nem lehet csak úgy mellékesen, kisrealistán beszélgetni a színpadon; egy társalgási darabban menthetetlenül megbukna. Mondatai a közte és a másik ember között szélsebesen száguldó áramkörök, energiák villódzása. Pálffy színpadi jelenléte nemcsak az energiával vagy – mint azt a szép, kövér tyúk esete is bizonyítja – a bioenergiával való játékot jelenti, hanem valamennyi pillanatának telítettségét is. Ez a mindig „viszonyban” létező színész hol önmagát szemléli derűsen, hol közönségével keresi a kapcsolatot, hol az ellenséges, kiszámíthatatlan világgal. Amelynek Pálffy nem adja magát oda heroikusan és áldozatként, hanem némi irracionális optimizmussal megpróbálja jobb belátásra bírni. Azt pedig nem tudni, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojása. Szerepei írták ilyenné őt, vagy fordítva: ő alakította magához a világot. De szúrós tekintetétől és akadozó szavaitól a világ körülötte megremeg és kialszik. S egy időre megint rend van.
08. 08. 5. | Nyomtatás |