Magyar színházi találkozó amerikai szemmel

Beszélgetés Jim O’Quinn-nel

A Pécsi Országos Színházi Találkozóra érkező amerikai vendégek egyike Jim O’Quinn, a New York államban megjelenő színházi periodika, az American Theatre főszerkesztője. Jim O’Quinn számára nem ismeretlen a közép-európai színjátszás (lengyelországi színházi élményei a legutóbbi, nyári lapszámban olvashatók), Magyarországra viszont első alkalommal látogatott el, így óvatosan megjegyzi: mindaz, amit elmond nem rögzült vélemény, hanem impresszió. 
Sebestyén Rita


– A találkozó seregszemleként működik: vidéki és pesti társulatokat, darabválasztásban, rendezői koncepcióban, játékmódban az elmúlt évad legkülönbözőbb előadásait láthatta. Mi tehát a benyomása erről a fesztiválról?
– Úgy látom, hogy itt a rendezők, színészek, kritikusok lényegesnek tartják a dialogikus viszonyt; azt, hogy összegyűljenek, megbeszéljék az előadásokat.  Persze az is különös számomra, hogy ebben a pici országban mindenki ismer mindenkit a szakmáján belül. Kiülünk ide a teraszra, és folyamatosan egymásnak köszöngető, egymást üdvözlő embereket látunk. Ez nagyon jó hangulatot kelt, ismerősnek tűnik minden és mindenki, még az olyan messziről jött idegen számára is, mint amilyen én vagyok.
A másik, ami ezzel a fesztivállal kapcsolatosan eszembe jut, az, hogy Amerikában a nyolcvanas évek vége felé az igazán nagy formátumú színházi fesztiválok egyszeriben eltűntek. Jó húsz évvel ezelőtt volt három olyan találkozó, amely nemzetközivé nőtte ki magát: Los Angelesben Peter Sellers fesztiválja, a Chicago International Festival és a Pepsico Festival. Szakmabelinek „illett” ott lenni ezeken a fesztiválokon – csakúgy, mint most maguknál Pécsett –, mert az amerikai színházak legjobbjain kívül ekkor láthatott az ember jó európai színházat is. Azóta valahogyan bezárultunk, mindhárom fesztivál megszűnt, és az európai színjátszás iránti érdeklődésünket sokkal nehezebb csillapítanunk. Mostanában a New York Lincoln Center és a Brooklyn Academy of Music igyekszik a nemzetközi mezőnyből válogatni, de ennek még nem alakult ki a hagyománya. Van persze néhány nagy név, akikről Amerikában is sokat tudunk, mint például Robert Lapage vagy Arianne Mnouschkine, de létezik egy nagyon komoly professzionális réteg, akikről alig szerezhetünk tudomást ebben a kialakult izoláltságban. Ezért jó, hogy Szász János két alkalommal is rendezett Amerikában, Cambridge-ben és Washington DC-ben; új és izgalmas szemléletmódot hozott be, egy kicsit felborzolta a kedélyeket, és ezt jó értelemben gondolom.
– Mi az, amit Ön kihívó, provokatív előadásnak nevez?
– Azok alapján, amit most tapasztaltam, úgy gondolom, itt is és nálunk is markánsan jelen van a Sztanyiszlavszkij-féle színészi munka, vagyis „helyi értékű” változatában ugyan, de meglehetősen uralkodó a realista színjátszás. Azonban láttam itt néhány olyan előadást, amely elrugaszkodott ettől: merész képi világot teremtett, erős, nem-realista színészi ábrázolásmódra törekedett, és persze messze járt attól, hogy a szöveg primátusát szolgálja. Az ehhez hasonló, a színházi nyelv útkeresésében újat hozó előadásokat nagyon lényegesnek tartom.
– Ha sorra vennénk az előadásokat – és amennyiben lehet, hagyjuk utoljára azokat, amelyeket Ön a leginkább merészeknek nevez –, melyek gyakorolták Önre a legerősebb hatást?
– Rendkívül élvezetesnek tartottam az off-programban bemutatott Attack című előadást a főiskolás Bodó Viktor rendezésében. Csodálatra méltó elkötelezettséget és következetességet éreztem benne. Ezen felül tele volt iróniával, humorral. Ez tipikusan olyan előadás, amit például az amerikai közönség szívesen látna.
A kaposváriak Erdő című produkciója pedig egy professzionálisan kidolgozott ékszer. Nem volt kedvem kritikusként „kötekedni” vele; egyszerűen csak élveztem a játékot és Ascher Tamás rendezését. Nem értem, hogy Osztrovszkij miért nem tudott meghonosodni nálunk – tudniillik alig ismerik a darabjait, alig játsszák őket. Remélem, ezt az űrt hamarosan betöltik majd, hiszen a világa kissé Csehovra emlékeztet, csak épp élesebb a komikuma, metszőbben fogalmazza meg kritikáját.
Volt továbbá egy olyan előadás, amelyet nagyon távolról ugyan, de csodáltam: Zsámbéki Gábor rendezésében a Szent György és a sárkány. Úgy vettem ki, hogy a darab egyfajta shakespeare-i drámaköltemény, telítve lírával és epikus vonásokkal is. Messze áll tőlem ez a magyar legendáriumra épülő történet, mégis érezhető volt számomra az előadás fennkölt szépsége, és leginkább Törőcsik Mari játéka. 
Persze voltak olyan megoldások, jelenetek, szerepmegformálások, amelyeket nagyon figyelemreméltónak találok, de egészében – hangsúlyozom, hogy csak a fesztivál harmadik napjára érkeztem – ezeket az előadásokat találtam értékesnek. És persze ott van a két kedvencem, a „hagyományostól” nagyon eltérő W – munkáscirkusz és a Galilei élete.
– Schilling Árpádra és Zsótér Sándorra nálunk is úgy tekintenek, mint provokatív előadásokat létrehozó, extravagáns rendezőkre, munkáik gyakran megosztják a nézők és a szakemberek táborát.
– Miután megnéztem ezt a két előadást, éppen arra gondoltam, hogy Amerikában is hasonlóan viszonyulnának hozzájuk, de az is lehet, hogy kevesebb értésre és megértésre találnának. Pontosan ezért tartom nagyon fontosnak, hogy ilyen előadások létrejöjjenek: provokálják a közönséget, kimozdítják kényelmesen szemlélődő állapotából, és így vagy úgy, de reakcióra kényszerítik.
– A Krétakör produkciójában az egyébként is töredékes, az utókor számára nehezen összeállítható Woyzeck-szövegre asszociációk sora épült az előadás minden szintjén.
– Nagyon szeretem a darabot, és sok megközelítését láttam már számtalan előadásban. Ez alkalommal az fogott meg, hogy a társulat folyamatosan új és új „csatornákkal” kötődött a darabhoz: a saját víziójukban erőteljes, fájdalmas képekkel fogalmazták meg a történetet. Szinte minden jelenethez társult egy meglepő láttatás, kifejezésmód. Folyamatosan fordulatokkal lepték meg a közönséget, és nem estek abba a hibába, hogy a sokkos megjelenítés, az effektek öncélúan megbotránkoztassanak. Mindennek szerves helye volt az előadásban. Később beszéltem Schilling Árpáddal, aki elmondta, hogy a színészek nagyon sok ötletet hoztak, és ez igazolja, amit én is érzékeltem, vagyis hogy mindannyian a magukénak tekintették a színpadi cselekvést, teljes valójukkal részt vettek benne. Kegyetlen, éles előadásnak tartom. A brutalitás, a darab radikális interpretációja egy a számtalan lehetséges megközelítés közül, méghozzá az egyik legjobb, amit valaha láttam. Imponáló, hogy ilyen bátran nyúltak a szöveghez. Azt gondolom, lényeges, hogy az előadás alkalmával az alkotók a maguk számára ilyen merészen újrafogalmazzák a szöveg adta helyzeteket, lehetőségeket. Nincs ebben semmi tiszteletlenség: a szöveg megvan, bárki elolvashatja, semmiféle bűnt nem követtek el vele szemben; az előadás viszont ezáltal vált élővé, és zsigerien, alapvetően a sajátjukká lett. Nem értettem az interpolált József Attila-verseket, csak azt éreztem, hogy hangulatukban illenek az elképzelésbe. Ugyancsak a rendező mondta később, hogy brechti elidegenítő effektusnak szánta őket.
Visszatérve a nyers, brutális analógiákra: New Yorkban egyetlen ehhez hasonló társulatot ismerek, a Wooster Group nevűt, de talán még ők sem merészkedtek ilyen messzire. Az ő kísérleti előadásaik fogadtatása ellentmondásos, legutóbb A mi kis városunkat vitték színre, hasonlóan erőteljes vízióban: a szöveget alaposan meghúzták, az ún. „fekete vodeville” hangulatát idézték, és a Route 1 and 9 címet adták az előadásnak, ami egy New Jerseyben lévő, undorítóan kommersz üzletekkel teleszórt autópálya elnevezése.
– A másik szóban forgó előadás, a Galilei élete rendezője Zsótér Sándor, aki már több mint egy évtizede viszi színpadra sajátos színpadi elképzeléseit. Mi az, ami Önt megfogta ebben az előadásban?
– A Galilei életében egy önálló, teljes világot láttam működni. A színészek játéka nagyon komoly munka volt; minimalista eszközökkel dolgoztak, és közben életre keltettek egy gondolatgazdag, eszmei mélységeket feltáró, kiforrott előadást. Nehéz erről részleteiben beszélni, mert a hétköznapoktól elrugaszkodott, mégis önmagán belül tökéletesen működő autonóm világ alig hagy rést a boncolgatásra. Csodáltam a létezését. A színpadon megjelenő mélység, filozófiai igényesség nagy örömmel töltött el. Jó volt látni, hogy van ilyenfajta színház, és különösen jó volt érzékelni azt, hogy van közönsége, hogy a nézőtéren ülők értették, s az előadással együtt élték meg a cselekményt és a gondolati történéseket.
Amerikában a rendező igyekezett volna a szöveget „könnyen emészthetővé” tenni. Úgy vettem észre, itt erre nem volt szükség. Azt hiszem, talán nem is a színházi előadásokban, hanem azok fogadtatásában van lényeges különbség az Önök és az én országom között.
– A délelőtti  szakmai megbeszélések közül néhányon Ön is ott volt, és feszülten figyelte, hogy mi zajlik. Volt az Ön számára valami újszerű ezeken a fórumokon?
– Maga a fórum volt újszerű. Az, hogy a színház az eszmék porondja; előadásként is, és olyan értelemben is, hogy egy fesztivál alkalmával a szakemberek megosztják egymással a gondolataikat. Persze nehezemre esett a fordításra és a megszólaló emberekre egyaránt odafigyelni, ezért csak néhány megbeszélésen voltam jelen, de alapvetően nem is a részletekre voltam kíváncsi. A jelenség érdekelt, hogy a színházat nem egyszerűen szórakoztató intézményként kezelik – mint ahogy ez tendencia Amerikában –, hanem gondolatébresztő, továbbgondolandó intellektuális élményként.
Lényeges, hogy létezzen és működjön egy szakmai réteg, amely komolyan odafigyel a színházi jelenségekre, követi és értelmezi azokat. A saját szakmámra, a kritikára utalok elsősorban. New Yorkban az American Theatre az egyetlen kifejezetten színházi periodika, és még mi is nehezen találunk olyan képzett, művelt és a színházhoz értő kritikust, aki megfelelő színvonalon ír az előadásokról. Pécsett visszaköszönni láttam azokat a pár évtizedekkel korábbi amerikai állapotokat, amikor író, gondolkodó emberek rajzottak a színház körül, amikor lényeges volt, hogy ki és hogyan fogalmazza meg a színpadon látottakat. Annak idején még Susan Sontag írt az előadásokról. Szeretném nálunk is visszahozni ezt a presztízst, ezt a komolyságot, amellyel a színházat megközelítjük.

Magyar színházi találkozó – amerikai szemmel
Beszélgetés Jim O’Quinn-nel

Sebestyén Rita

A Pécsi Országos Színházi Találkozóra érkező amerikai vendégek egyike Jim O’Quinn, a New York államban megjelenő színházi periodika, az American Theatre főszerkesztője. Jim O’Quinn számára nem ismeretlen a közép-európai színjátszás (lengyelországi színházi élményei a legutóbbi, nyári lapszámban olvashatók), Magyarországra viszont első alkalommal látogatott el, így óvatosan megjegyzi: mindaz, amit elmond nem rögzült vélemény, hanem impresszió. 

– A találkozó seregszemleként működik: vidéki és pesti társulatokat, darabválasztásban, rendezői koncepcióban, játékmódban az elmúlt évad legkülönbözőbb előadásait láthatta. Mi tehát a benyomása erről a fesztiválról?
– Úgy látom, hogy itt a rendezők, színészek, kritikusok lényegesnek tartják a dialogikus viszonyt; azt, hogy összegyűljenek, megbeszéljék az előadásokat.  Persze az is különös számomra, hogy ebben a pici országban mindenki ismer mindenkit a szakmáján belül. Kiülünk ide a teraszra, és folyamatosan egymásnak köszöngető, egymást üdvözlő embereket látunk. Ez nagyon jó hangulatot kelt, ismerősnek tűnik minden és mindenki, még az olyan messziről jött idegen számára is, mint amilyen én vagyok.
A másik, ami ezzel a fesztivállal kapcsolatosan eszembe jut, az, hogy Amerikában a nyolcvanas évek vége felé az igazán nagy formátumú színházi fesztiválok egyszeriben eltűntek. Jó húsz évvel ezelőtt volt három olyan találkozó, amely nemzetközivé nőtte ki magát: Los Angelesben Peter Sellers fesztiválja, a Chicago International Festival és a Pepsico Festival. Szakmabelinek „illett” ott lenni ezeken a fesztiválokon – csakúgy, mint most maguknál Pécsett –, mert az amerikai színházak legjobbjain kívül ekkor láthatott az ember jó európai színházat is. Azóta valahogyan bezárultunk, mindhárom fesztivál megszűnt, és az európai színjátszás iránti érdeklődésünket sokkal nehezebb csillapítanunk. Mostanában a New York Lincoln Center és a Brooklyn Academy of Music igyekszik a nemzetközi mezőnyből válogatni, de ennek még nem alakult ki a hagyománya. Van persze néhány nagy név, akikről Amerikában is sokat tudunk, mint például Robert Lapage vagy Arianne Mnouschkine, de létezik egy nagyon komoly professzionális réteg, akikről alig szerezhetünk tudomást ebben a kialakult izoláltságban. Ezért jó, hogy Szász János két alkalommal is rendezett Amerikában, Cambridge-ben és Washington DC-ben; új és izgalmas szemléletmódot hozott be, egy kicsit felborzolta a kedélyeket, és ezt jó értelemben gondolom.
– Mi az, amit Ön kihívó, provokatív előadásnak nevez?
– Azok alapján, amit most tapasztaltam, úgy gondolom, itt is és nálunk is markánsan jelen van a Sztanyiszlavszkij-féle színészi munka, vagyis „helyi értékű” változatában ugyan, de meglehetősen uralkodó a realista színjátszás. Azonban láttam itt néhány olyan előadást, amely elrugaszkodott ettől: merész képi világot teremtett, erős, nem-realista színészi ábrázolásmódra törekedett, és persze messze járt attól, hogy a szöveg primátusát szolgálja. Az ehhez hasonló, a színházi nyelv útkeresésében újat hozó előadásokat nagyon lényegesnek tartom.
– Ha sorra vennénk az előadásokat – és amennyiben lehet, hagyjuk utoljára azokat, amelyeket Ön a leginkább merészeknek nevez –, melyek gyakorolták Önre a legerősebb hatást?
– Rendkívül élvezetesnek tartottam az off-programban bemutatott Attack című előadást a főiskolás Bodó Viktor rendezésében. Csodálatra méltó elkötelezettséget és következetességet éreztem benne. Ezen felül tele volt iróniával, humorral. Ez tipikusan olyan előadás, amit például az amerikai közönség szívesen látna.
A kaposváriak Erdő című produkciója pedig egy professzionálisan kidolgozott ékszer. Nem volt kedvem kritikusként „kötekedni” vele; egyszerűen csak élveztem a játékot és Ascher Tamás rendezését. Nem értem, hogy Osztrovszkij miért nem tudott meghonosodni nálunk – tudniillik alig ismerik a darabjait, alig játsszák őket. Remélem, ezt az űrt hamarosan betöltik majd, hiszen a világa kissé Csehovra emlékeztet, csak épp élesebb a komikuma, metszőbben fogalmazza meg kritikáját.
Volt továbbá egy olyan előadás, amelyet nagyon távolról ugyan, de csodáltam: Zsámbéki Gábor rendezésében a Szent György és a sárkány. Úgy vettem ki, hogy a darab egyfajta shakespeare-i drámaköltemény, telítve lírával és epikus vonásokkal is. Messze áll tőlem ez a magyar legendáriumra épülő történet, mégis érezhető volt számomra az előadás fennkölt szépsége, és leginkább Törőcsik Mari játéka. 
Persze voltak olyan megoldások, jelenetek, szerepmegformálások, amelyeket nagyon figyelemreméltónak találok, de egészében – hangsúlyozom, hogy csak a fesztivál harmadik napjára érkeztem – ezeket az előadásokat találtam értékesnek. És persze ott van a két kedvencem, a „hagyományostól” nagyon eltérő W – munkáscirkusz és a Galilei élete.
– Schilling Árpádra és Zsótér Sándorra nálunk is úgy tekintenek, mint provokatív előadásokat létrehozó, extravagáns rendezőkre, munkáik gyakran megosztják a nézők és a szakemberek táborát.
– Miután megnéztem ezt a két előadást, éppen arra gondoltam, hogy Amerikában is hasonlóan viszonyulnának hozzájuk, de az is lehet, hogy kevesebb értésre és megértésre találnának. Pontosan ezért tartom nagyon fontosnak, hogy ilyen előadások létrejöjjenek: provokálják a közönséget, kimozdítják kényelmesen szemlélődő állapotából, és így vagy úgy, de reakcióra kényszerítik.
– A Krétakör produkciójában az egyébként is töredékes, az utókor számára nehezen összeállítható Woyzeck-szövegre asszociációk sora épült az előadás minden szintjén.
– Nagyon szeretem a darabot, és sok megközelítését láttam már számtalan előadásban. Ez alkalommal az fogott meg, hogy a társulat folyamatosan új és új „csatornákkal” kötődött a darabhoz: a saját víziójukban erőteljes, fájdalmas képekkel fogalmazták meg a történetet. Szinte minden jelenethez társult egy meglepő láttatás, kifejezésmód. Folyamatosan fordulatokkal lepték meg a közönséget, és nem estek abba a hibába, hogy a sokkos megjelenítés, az effektek öncélúan megbotránkoztassanak. Mindennek szerves helye volt az előadásban. Később beszéltem Schilling Árpáddal, aki elmondta, hogy a színészek nagyon sok ötletet hoztak, és ez igazolja, amit én is érzékeltem, vagyis hogy mindannyian a magukénak tekintették a színpadi cselekvést, teljes valójukkal részt vettek benne. Kegyetlen, éles előadásnak tartom. A brutalitás, a darab radikális interpretációja egy a számtalan lehetséges megközelítés közül, méghozzá az egyik legjobb, amit valaha láttam. Imponáló, hogy ilyen bátran nyúltak a szöveghez. Azt gondolom, lényeges, hogy az előadás alkalmával az alkotók a maguk számára ilyen merészen újrafogalmazzák a szöveg adta helyzeteket, lehetőségeket. Nincs ebben semmi tiszteletlenség: a szöveg megvan, bárki elolvashatja, semmiféle bűnt nem követtek el vele szemben; az előadás viszont ezáltal vált élővé, és zsigerien, alapvetően a sajátjukká lett. Nem értettem az interpolált József Attila-verseket, csak azt éreztem, hogy hangulatukban illenek az elképzelésbe. Ugyancsak a rendező mondta később, hogy brechti elidegenítő effektusnak szánta őket.
Visszatérve a nyers, brutális analógiákra: New Yorkban egyetlen ehhez hasonló társulatot ismerek, a Wooster Group nevűt, de talán még ők sem merészkedtek ilyen messzire. Az ő kísérleti előadásaik fogadtatása ellentmondásos, legutóbb A mi kis városunkat vitték színre, hasonlóan erőteljes vízióban: a szöveget alaposan meghúzták, az ún. „fekete vodeville” hangulatát idézték, és a Route 1 and 9 címet adták az előadásnak, ami egy New Jerseyben lévő, undorítóan kommersz üzletekkel teleszórt autópálya elnevezése.
– A másik szóban forgó előadás, a Galilei élete rendezője Zsótér Sándor, aki már több mint egy évtizede viszi színpadra sajátos színpadi elképzeléseit. Mi az, ami Önt megfogta ebben az előadásban?
– A Galilei életében egy önálló, teljes világot láttam működni. A színészek játéka nagyon komoly munka volt; minimalista eszközökkel dolgoztak, és közben életre keltettek egy gondolatgazdag, eszmei mélységeket feltáró, kiforrott előadást. Nehéz erről részleteiben beszélni, mert a hétköznapoktól elrugaszkodott, mégis önmagán belül tökéletesen működő autonóm világ alig hagy rést a boncolgatásra. Csodáltam a létezését. A színpadon megjelenő mélység, filozófiai igényesség nagy örömmel töltött el. Jó volt látni, hogy van ilyenfajta színház, és különösen jó volt érzékelni azt, hogy van közönsége, hogy a nézőtéren ülők értették, s az előadással együtt élték meg a cselekményt és a gondolati történéseket.
Amerikában a rendező igyekezett volna a szöveget „könnyen emészthetővé” tenni. Úgy vettem észre, itt erre nem volt szükség. Azt hiszem, talán nem is a színházi előadásokban, hanem azok fogadtatásában van lényeges különbség az Önök és az én országom között.
– A délelőtti  szakmai megbeszélések közül néhányon Ön is ott volt, és feszülten figyelte, hogy mi zajlik. Volt az Ön számára valami újszerű ezeken a fórumokon?
– Maga a fórum volt újszerű. Az, hogy a színház az eszmék porondja; előadásként is, és olyan értelemben is, hogy egy fesztivál alkalmával a szakemberek megosztják egymással a gondolataikat. Persze nehezemre esett a fordításra és a megszólaló emberekre egyaránt odafigyelni, ezért csak néhány megbeszélésen voltam jelen, de alapvetően nem is a részletekre voltam kíváncsi. A jelenség érdekelt, hogy a színházat nem egyszerűen szórakoztató intézményként kezelik – mint ahogy ez tendencia Amerikában –, hanem gondolatébresztő, továbbgondolandó intellektuális élményként.
Lényeges, hogy létezzen és működjön egy szakmai réteg, amely komolyan odafigyel a színházi jelenségekre, követi és értelmezi azokat. A saját szakmámra, a kritikára utalok elsősorban. New Yorkban az American Theatre az egyetlen kifejezetten színházi periodika, és még mi is nehezen találunk olyan képzett, művelt és a színházhoz értő kritikust, aki megfelelő színvonalon ír az előadásokról. Pécsett visszaköszönni láttam azokat a pár évtizedekkel korábbi amerikai állapotokat, amikor író, gondolkodó emberek rajzottak a színház körül, amikor lényeges volt, hogy ki és hogyan fogalmazza meg a színpadon látottakat. Annak idején még Susan Sontag írt az előadásokról. Szeretném nálunk is visszahozni ezt a presztízst, ezt a komolyságot, amellyel a színházat megközelítjük.
08. 08. 5. | Nyomtatás |