Csillagok fenséges szférájában

Brecht: Galilei élete – Szegedi Nemzeti Színház

A történelem szárnyas angyala – Walter Benjamin ábrázolásában – arccal a múlt felé fordulva, néma sikolyra nyílt szájjal, meredt szemekkel sodródik háttal a jövő felé; a szemből fújó szél olyan erős, hogy szárnyait nem tudja összecsukni, csak vergődik hátrafelé kitárt karokkal. Zsótér Sándor 2001 telén besétál az Örökmozgóba, hogy huszadszor is megnézze Derek Jarman Caravaggio című filmjét, magába szívja a nehéz bársonyok és selymes árnyékok szédítő látványát. Galileo Galilei 1610-ben rámered a csillagos égboltozatra, és a tudomány hideg racionalitásának segítségével közelebb jut a Homályhoz, a Titokhoz, ami az embernek e világba vettetésével megfejtésül feladatott. Képek, szilánkok, amelyek valamiféleképpen kapcsolódnak a Szegedi Nemzeti Színház februári premierjéhez, mintha színes kábelekkel kötődnének a színpad háttérfalának gerincébe – különös, veszedelmes szikrákat pattogtatva maguk körül és még messze a térben.
Kérchy Vera

A információ túláradásának korában megszoktuk, hogy a televíziós hírcsatornákon egyidőben más-más eseményeket közöljenek képileg, szövegesen (felirat formájában) és verbálisan a bemondó által. Az ember által tervezett technikai berendezés vizuális lehetőségeinek maximális kihasználása ez. Átlátható, kiaknázható.
Sokkal nehezebb kitágítani a színház nyújtotta kifejezési lehetőségeket: pár négyzetméteres tér és deszkapadló. Valamint emberek: testek és még valami más belőlük, ahogy a pillanat terhét cipelik vállukon, a sajátosan emberi tér-idő által áldva/verve. Ha túl akar lépni saját határain a látszólag kevés eszközzel bíró színházi kifejezésmód, végtelen sok ajtót nyithat meg a mindig másra utalással. Kiszólás ez, összekacsintás a nézővel, folyamatosan lebegtetett irónia. Zsótér Galileijében lépten-nyomon ilyen utalásokra lelünk. Miközben hűen visszahalljuk a brechti sorokat, az utalások kirajzolnak egy második jelentésszintet, amely ironizálja, ám egyben értelmezi is a darabot. Most leggyakrabban festményekre utal a reendező: konkrét Caravaggio-, Michelangelo-alkotásokat felidézve kontrasztot teremt egyes szereplők festményszerű beállításának mozdulatlansága és a közvetlen közelben fesztelenül mozgó, beszélő alakok közt.
Az óriási keret a színpad körül hatalmas tévéképernyővé alakítja a teret. A „képernyő” előtt bemondónő ül, aki egy-egy jelenet előtt összefoglalja pár mondatban az elkövetkezőket. Ezt a tévés benyomást erősítik azok a színkezdések is, amikor a jelenlévő szereplők egyszerre, egymás szavába vágva hadarják szövegeiket, majd hirtelen elölről kezdve az egészet lassan, külön-külön beszélve „rendbe szedik” a jelenetet. Mintha egy tévésorozatot néznénk, az aktuális rész előzetesével. A forma a jelen tömegkommunikációjára utal, miközben a szövegből lassan a 17. század népbutításának, morális hazugságainak rafinált képe bontakozik ki. A hatalom birtokosai a rend megőrzésének érdekében célokat, értelmet költenek, hogy megmagyarázzák a társadalmi egyenlőtlenséget. Azt mondják, az ember erényes, mert dolgozik és szenved. Ám a tudós, aki a választ magából a dologból akarja kiolvasni, megkérdőjelezi ezt az oksági kapcsolatot, és felgyújtja a kétely szikráját. A kutató elme számára nem is az ember világmindenséghez mért tudatlansága, homályban tapogatózása a legnagyobb nehézség, hanem a tömegek nem-akarása. Galilei mondja a dráma végén: „A csillagok mozgását már megértették a népek, de uraik mesterkedését még most sem tudják kiszámítani. Az égbolt megméréséért vívott harcot megnyerte a kétkedés. De hite révén a római háziasszony újra meg újra elveszti harcát a tejért.” Hiába fordítja távcsövét a csillagokra, ha az emberek nem hajlandók belenézni, mert féltik a jelen biztonságát. Hiába van közvetlenül az orrunk előtt korunk meghaladottsága (az elkerülhetetlen jövő képeként Gagarin portréja a falon), még ha a neonzöld, csápos UFO épp a szemünk előtt áll, akkor sem vagyunk hajlandóak észrevenni. A színpadon Galilei távcsöve egy hátrafelé nyíló ablak elé van állítva, ez a csőtest kapcsolja össze a kis szobát a végtelenbe néző messzeséggel. Néha azonban egy-egy látogató alakja tűnik fel az ablak előtt erős kontrasztot képezve a műszer által sejtetett távollal. A látás/megértés párhuzama végigfut a darabon. Galilei „helyesen látni” tanítja Andreát, és valahányszor megkérdezi lányától, milyen az éjszaka odakinn, azt a választ kapja, hogy világos. A sötétség-világosság, tudatlanság-értelem metaforái. A szárnyas angyal a jövőnek hátat fordítva végzetesen sodródik feléje.
A stabilitás a tömegek egyformaságát kívánja meg. Ezt az egyénietlenséget sugallja a színészek monoton játéka. A sokszor erős érzelmekkel teli sorok groteszken hatnak az egyenletesen nyugodt szövegmondás által, ezzel még inkább a tartalomra és az ellentmondásokra fordul a figyelem.
A küzdelem a gondolkodás merészségébe vetett hit nevében a hátráltató erőkkel szemben időtlen. Ezt jósolták meg Galilei darabvégi szavai, erre utalnak Ambrus Mária 60-as éveket idéző berendezései és a napjaink techno-korszakát megjelenítő ruhák (Benedek Mari), a diszk formájában átnyújtott Discorsi, Galilei utolsó munkája (a szójáték szintén a lebegtetett hangulatot erősíti), illetve a sorozatnéző életforma felidézése.
Galilei értelembe vetett hite nem ateista. Azt mondja, Isten bennünk van, és a figyelmet az összetett, kibogozhatatlan emberi belsőre, az erkölcsre fordítja. Kétfajta szerepvállalás közt őrlődik. Egyrészt átlátja a világ színpadának üres pojácáskodását, az értelmetlen maszkabált, és úgy dönt, nem megy bele a játékba. Ha a méltóság megőrzése azt jelenti, hogy az ember nem vállalja a megalázkodást mások előtt, és magára marad a tudományával, akkor ő inkább csúszik-mászik a velencei nagyherceg előtt, csak hogy „közelebb kerüljön a húsos fazékhoz”, hogy megkapja a megfelelő anyagi támogatást kutatásaihoz. Gátlástalanul eladja egy véletlenül beszivárgott holland találmány ötletét a velenceieknek, hogy a távcsőn keresett haszonból elmélyedhessen csillagászati felfedezéseiben. A tömegek mélységes lenézését tükrözi ez a magatartás, azoknak a megvetését, akik hierarchiától, társadalmi szerepektől függenek.
Másrészt ugyanez az emberiség az, amiért érdemesnek látja az előretörést a tudományban, akiben Isten megfejthetetlen nagyságát, a világmindenség fenséges homályát tiszteli. Galilei szemében éppen ez utóbbi tulajdonságok azok, amelyek igazából számítanak: „Nem a ravaszságukról beszélek. Tudom, hogy lónak mondják a szamarat, ha épp el akarják adni, szamárnak a lovat, ha meg akarják venni. Az öregasszony, aki utazás előtt érdes kezével egy külön nyaláb szénát vet oda az öszvérnek, a hajós, aki készletek bevásárlásakor előre gondol viharral és szélcsenddel, a gyermek, akinek ha elmagyarázom, hogy fellegek gyülekeznek, felgyűri a sapkáját – őbennük bízom én, mert engednek az érveknek.”
A probléma csak ott kezdődik, amikor Galilei számára felkínálkozik egy  olyan szerepvállalás lehetősége, ami ezegyszer talán értelemmel bírhatna. Ha vállalja a mártírhalált a teátrális szómegtartás aktusával, a tudomány történetét olyan drámai csomópontra juttatja, ami talán nagyobb robbanásokhoz vezethet, mint egyetlen ember kutatási eredményei. Ez a belső konfliktus fogalmazódik meg darabvégi monológjában. Csakhogy Galilei igenis élvezettel eszi az olajbogyót, és túlontúl nagy gyönyörök közepette szürcsöli a vörösbort ahhoz, hogy mindezt egy olcsó színházi pillanatért (még ha az a világszínpadon történik is) odadobja.
Ez az ingadozás kis és nagy dolgok között érződik a rendezés iróniájában. A történelmi fordulatok súlyát soha sem tudja annyira komolyan venni az ember, hogy ne legyen képes mellette folyton mosolyogni is valamin. A túlfeszített emberi küzdés és harc mindig egy szférával feljebbről is nézhető, az arányok gyorsan megváltoznak, és az olümposzi istenek fölényesen összekoccintják poharaikat. A floppylemez mint határon átcsempészett értekezés, a földöntúli lények E.T. álarca (ami felidézi a mindnyájunk által ismert mesét, és vele együtt az egész Spielberg-mítoszhoz való hozzáállásunkat), a beszélgetés közben spontán felvett teremtés-pozíció Michelangelo freskója után (Galilei mint Isten, a kis barát mint Ádám), a tudóst fogva tartó őr hóna alatt megvillanó Caravaggio-album, a Queen-sláger felharsanása mind-mind Zsótérnak azt a csibész-mosolyú iróniáját árasztják, ami rendezéseit minduntalan átjárja.
Az a már-már erotikus kisugárzású, céda könnyedség, ami Zsótér Sándor stílusát jellemzi, olyan egyszerű elemekben is megfogható, mint pl. az életkor kezelése. Andrea tíz éves gyerek, a rendezőnek mégsem jut eszébe ezt szó szerint venni, a mélyhangú, nagyon is férfias Pataki Ferenc gördeszkázik egy kamasz lomhaságával föl-alá a kisgyerek szerepében. Amikor pedig Brecht esztétikáról beszél, és odarakja Horatiust, a költőt Galilei, a csillagász mellé, akkor Zsótér hozzáteszi még a sorhoz Caravaggiót a festőt, de még Jarmant is, a rendezőt (akinek Caravaggiójában a reneszánsz ruhás egyházi személyek között csokornyakkendős, karórás pincér tesz-vesz az itt látottakhoz hasonló képi hangulatot árasztva), mindezt pedig egy újfajta, egyéni vizualitásba fordítva. Finom – inkább abszurd, mint „vicces” – humor rezegteti a légkört. Amikor a szöveg szerint – Sarti asszony szájából halljuk – Virginiát „úgy kellett lefogni”, hogy a pestises városból apja nélkül távozzon a többiekkel a kocsin, a háttérben kimerevített élőképként jelenik meg égnek nyújtott karjaival, kiáltásra tátott szájjal a mozdulatlan Virginia, akit Ludovico a derekánál fogva tart a levegőben, így halad el vele az ajtó előtt, mintha egy furcsa pózba torzított próbababát cipelne.
Stílus, könnyedség, irónia, humor és súlyos tartalmi mélységek. Minden egyes apró rezdülés egész mítoszokat idéz fel. Csak egynél többször kell, hogy a Galilei-tanítványok közül valamelyik angyalarcú fiú karjait széttárva szónokoljon az igazságról, míg a háta mögött egy megégetéssel fenyegető egyházi alak hosszú árnyéka hajol fölébe, és máris „gyanússá” válik a széles ívű mozdulat. A történelem angyala. Nem érdekes, ha esetleg ez az egy pont talán nem volt rendezői koncepció, ha a véletlen szüleménye az egész. Az ajtók megnyíltak, és innentől kezdve az előadás talán többről is mesél, mint ahogy saját maga gondolná. Mindenesetre lehet beszélgetni vele, és ez a lényeg – ülve a sötétben a nézőtéren, csöndben.



B. Brecht: Galilei élete
Szegedi Nemzeti Színház

Fordította: Ungár Juli
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Szereplők: Király Levente, Bognár Gyöngyvér,  Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Sarádi Zsolt, Marton Róbert,  Herceg Zsolt, Janik László, Gömöri Krisztián, Borovics Tamás, Galkó Bence
Rendező: Zsótér Sándor
08. 08. 5. | Nyomtatás |