Herceg, szürke zakóban

Büchner: Leonce és Léna – Krétakör Színház

Nyakkendővel összecsomózva megáll a szürke férfizakó a szőnyegen, nem esik össze, nem veszíti el merev körvonalait. A szerep ez, amit fel kell húznia magára ennek a lézengőnek, Leonce-nak.
Felveszi a zakót? Igen. Valerio, a barát, utolsó gesztusként még letakarja egy lepellel a frissen megházasodott Leonce-t és Lénát, és kiábrándultan énekli: „A barát elárul, a csók csupa méreg.” És látványosan kivonul a játékból, sőt az egész színházi  térből, behúzza maga mögött az ajtót. Leonce, akivel eddig őrült víziókat kergetett és filozofálgatott, most beteg alkut kötött a társadalommal, átveszi apjától az eddig elutasított kötelességet, az uralkodást, és beledől a kispolgári házasság poros gépezetébe. A lepel porfogó.
Helmeczi Hedvig

Leonce és Léna tulajdonképpen Büchner világunt Rómeó és Júlia-karikatúrája. (Még Leonce megunt szerelmét is majdnem úgy hívják, mint Rómeóét: Rosettának Róza helyett.) Shakespeare-nél a felhevült kamaszok a házasságba menekülnek a világ elől, de ott sincs védelem; Büchner párosa a házasság elől menekül, mert épp azzal éri utol őket a társadalom.  Nekik ez a végük, a vasárnapi húsleves mellett fognak kiszikkadni. Menekülési útvonaluk ez a játék, amit látunk. Színházat játszanak, báboznak mesejáték birodalmukban. Ha így nézzük, életképtelenek és dekadensek, hisz amikor először találkoznak egymással, akkor is a halálról pihegnek egymásnak, mint a Shakespeare-tragédia hősei (a Shakespeare-dráma analóg szituációjából származó idézettel). Leonce spleenből rögtön öngyilkos is akar lenni, mert ekkora sűrűségű élmény neki egy életre elég, már itt abbahagyná.  Belső gazdagságot féltve őrző autoritások láthatók a másik oldalról, hiszen Leonce az előbb emlegetett baráttal, Valerióval csak a közös szemlélődésnek él.
Merthogy mit is kell kezdeni azzal a felelősséggel, hogy élünk? Büchner szerint: semmit. Felhőszopogatás vagy szürke zakó, nyakkendő, jegygyűrű? Társadalmi szerepvállalás vagy kivonulás?  Barátság vagy házasság? Létrehozás vagy inaktivitás? Maradj kívül! – mondja Büchner –, amit érdemes tenni, az egy hasonló mélabús lézengővel történő szemlélődés – önmagunkban és a természetben. De nem az elfogadhatatlan alternatívákat kínálgató társadalomban. Woyzeckjét bicskaként vágja bele ebbe a világba Büchner, Leonce viszont törékeny porcelánfigura. A legelső jelenetben – kimerülve az erőfeszítéstől – csont nélkül omlik a földre, amikor a megfelelésvágytól karikatúrává torzult Udvarmesterrel (Láng Annamária) kell beszélnie. A szereplő visítva kacarászva rengeti hatalmas műmelleit, felidézve az összes tyúkeszű hivatali mamit. Darabbeli párja, az Elnök (Nagy Zsolt) kefefrizurás, szűkhomlokú, szűkagyú.
Miközben az alapanyag, amiből a szerző dolgozik, csupa ironizált halálvágy, világfájdalom, unottság, semmittevés, tagadás, elutasítás, ráció helyett irracionalitás, mégis hiányzik a szövegből az a radikális agresszió, amelyet a Woyzeck-előadásban a Krétakör társulata analóg radikalitással fogalmazott színpadra. Ehelyett keresett, túlfinomult metaforákban és hasonlatokban példátlanul gazdag szöveget kapunk, az iróniára Heine, az irracionálisra Blake verseivel rá is erősített a rendező. Büchner figurái cselekvés nélkül gyártják az elméleteket és víziókat a világról. Nem akarnak hasznosak lenni, ehelyett önpusztításnak, önélvezetnek, önszemléletnek adják át magukat, produktivitás helyett öncélúan játszanak, cselekvés helyett lemondanak, bicskázás helyett gúnyolódnak. Tudják, a házasság, állam, társadalom bábként tologatja tagjait (az Udvarmester, Elnök bábszerű jelmezt kap, a Káplán tényleg báb). Tehát semmi közösségi pátosz. A célirány: a legnagyobb belső intenzitás a legminimálisabb felületen érintkezve a külvilággal. Élmények keresése kizárólag a privát létben, aminek következménye a  hedonista semmittevés. Schilling Árpád célközönsége heverésző széplélek, aki irtózik a szürke zakótól (kiskosztümtől), főnök-beosztott alternatívától, és a nagy közösségi eszmékre (Isten, haza, család) kiábrándult szkepszissel tekint.
Ha maga a darab fáradt legyintés a fontoskodó ügybuzgóságra (kontrasztban a belső gazdagsággal), a rendező sem tesz mást: a finomkodó párbeszédeket egyetlen szőnyegre helyezi. Ez a színpad teljes berendezése, jelképezendő ezt a kiüresedett, kiürített világot. Az akciók is minimálisra redukáltak. Valerio (Rába Roland) sámliján ülve fut, csak kezével imitálja a rohanást, és a szőnyegre, azaz a játéktér világába lépve Leonce-szal (Bánki Gergely) úgyszólván csak a szájukat tépik. Témáikban módszeresen szétcincálnak minden eszmét, ideált, beletaposnak az illúziókba. Herótjuk van bármiféle cselekvéstől, abszurd fejtegetéseikkel megcsúfolják a filozófiát, kiröhögik a szerelmet. Még neki se kezdtek élni, de már mindent unnak, mert olyan silány anyagú, könnyen áttekinthető szerkezetként áll előttük a teremtés.
A rendező mindezt hatványra is emeli azzal, hogy magát az előadást is ilyen könnyűszerkezetűnek csinálja meg. A deklarált kívülállást azzal fejeli meg, hogy a nézőkkel szemben, az üres szőnyeg mögötti lócákra ülteti a jeleneten kívül üres tekintetű színészeket. 
Eredetileg gyerekeknek készült volna ez a felnőtté válást kiábrándultan értékvesztésként ábrázoló előadás, ezért is mixelődik a vígjátékba burleszk, báb- és mesejáték. Láng Annamária és Nagy Zsolt térdelve játszik, hisz az Udvarmester és az Elnök törpe: olyan ide-oda rakható báblábakkal lépnek a szőnyegre, mint Vitéz László. Az udvari káplán is távirányítós autón érkező báb, kis gépezet mondja a hasából a házassági eskü szövegét. Leonce és Valerio a földön fekve ujjukkal lépegetnek a bőröndbe rendezett fogadó felé. Leonce és Léna első találkozása ugyanebben a bőröndben történik, mégpedig úgy, hogy a Leonce-t és Lénát játszó két színész, Bánki Gergely és Sárosdi Lilla a szereplőket jelképező apró marionettbábokkal játssza ezt el. Miközben az interpretáció megóvja a jelenetet a túltelített érzelmek émelyítő hatásától, mégis megőrzi a jelenet intimitását. És arra is utal, amit a szerző hangoztat Valerio egy későbbi monológjában: a szerelem génparancsot teljesítendő bábként rángatja bele ebbe az álomszerű éjszakai találkozásba a két szereplőt.
Schilling Árpád jelen időszakában keletkezett munkáiban (a Woyzeckben és a legújabb Hazám, hazámban) a szöveg jelentősége sokkal kisebb: vendégszövegek burjánzanak, a próbák során rögzített improvizációk hangzanak el. A hangsúly sokkal inkább az akciókra, a színészek szinte már brutális fizikai jelenlétére kerül, a cselekvésekben való valódi részvételre, az érintettségére.
A rendező és társulata stílusgyakorlatainak jelenleg tárgyalt darabjában – párban, de tudatos oppozícióban a Woyzeckkel – a minimálisra redukált eszközökkel finom költői szöveget érvényesítő,  intimitást, bensőségességet hordozó előadást készített. Ugyanakkor – a minden pillanatban kikerülhetetlenül jelenlévő színházi csináltsággal, a színházi alaphelyzet képünkbe tolásával – a rendező azt is eléri, hogy a szöveg finom metaforái ne keltsenek szemforgató áhítatot a költészet iránt. A maszkokkal, a betétdalokhoz zenekíséretet szolgáltató színészekkel, a feltűnően csinált jelmezek hiányával, a díszletek teljes mellőzésével azt is eléri, hogy ennek a valójában dühödten tagadó darabnak váratlan játékossága ne hasson édelgően gyermekdednek. Hogy az obligát szerelmi szál látszólagos masnija, Leonce és Léna egybekelése ne nézőbarát talpsimogatás legyen, hanem szikár utalás a radikális, független, öntörvényű személyiség elvesztésére. Ezt csak Valerio nem veszti el, de neki is van vesztesége: véget ért a Leonce-szal közös ődöngés a kiürült világ ócska szőnyegén.

Büchner: Leonce és Léna
Krétakör Színház

Fordította: Thurzó Gábor
Szcenika: Ágh Márton, Bányai Tamás, Kovács Áron, Noszlopi Róbert
Jelmez: Varga Klára, Kiss Julcsi
Bábok: Grosschmid Erik
Dramaturg: Kárpáti Péter, Veress Anna
Rendező: Schilling Árpád
Szereplők: Bánki Gergely, Sárosdi Lilla, Rába Roland, Péterfy Borbála, Terhes Sándor, Láng Annamária, Nagy Zsolt
08. 08. 5. | Nyomtatás |