Személy, tárgy, fogalom

Kortárs tánc a 8. Alternatív Színházi Szemlén

Az 1994 júniusában megalakult Alternatív Színházi Szövetség 1995 óta minden évben megrendezi az Alternatív Színházi Szemlét. A találkozók programjában a kezdetektől fogva jelen van a kortárs tánc: az eddigi nyolc szemle során bemutatkozott több mint kétszázhetven produkció közül mintegy kilencven (vagyis a program egyharmada) táncelőadás volt. A szemle évről évre bővülő kínálata (1999-ben 25 előadás, egy évvel később már 31, tavaly 45, idén pedig már 50) lassan áttekinthetetlenné válik, a néző (és sajnos a zsűri is) kénytelen „szakosodni”. De vajon mennyire indokolt, hogy egy-egy évad táncelőadásai az alternatív színház seregszemléjén legyenek láthatók? A szemle hivatalos megnevezésében a műfaj nem szerepel – miért közös akkor mégis a mezőny? És ha közös, miért épp így az?
Halász Tamás

Önmagában az a tény, hogy az önálló fővárosi seregszemlével nem rendelkező kortárs táncművészet az újító szellemű színházak országos mezőnyével közös szemlén mutatkozzon be, üdvözlendő. Hiszen a hazai (kevés kivétellel Budapesthez kötődő) mozgásművészeti együttesek, alkotók közül sokaknak jut hídszerep tánc és színház között: évről évre találkozhatunk olyan „átmeneti” jellegű előadásokkal (pl.: az Andaxínház vagy az Artus munkáival), melyekben egyenrangú a szó és a mozdulat. Az is örvendetes, hogy kísérletező, újító szellemű alkotók e gazdag program során koncentrált formában ismerkedhetnek meg egymás munkáival. Mód nyílhat rá, hogy műfaji kerítéseken átbújva inspirációt, ötleteket nyerjenek, tanuljanak egymástól. Alkalmat teremthet arra is egy ilyen fesztivál, hogy a különböző területeken alkotók megismerkedjenek, barátságokat kössenek egymással. (Persze ez inkább csak utópia. Arra, hogy prózisták táncot, táncosok prózát nézzenek, nem láttam túl sok példát a szemlén. A kisszámú „átnéző” tipikusan a fiatal generációkhoz tartozott, az alternatív világ meghatározó figurái, vezető személyiségei egy-egy boldogító kivételtől eltekintve szinte minden előadásról hiányoztak.)
Míg a színházi produkciók esetében egyre többször merül fel az a kifogás, hogy miért szűnt meg előválogatás, ami kiszűrhetné a teljesen amatőr, ill. minősíthetetlenül gyenge produkciókat, addig a táncelőadások esztétikai minősége mindig elérte legalább a közepes szintet, de láthattunk az elmúlt szemléken számos jó és néhány egészen kiváló művet is. Az évente bemutatkozó alkotók mezőnye kitisztult, az ismert csoportok, alkalmi társulatok és „magánzók” munkája évek óta megbízhatóan jó színvonalú. A műfaj kezdői máshol méretkeznek meg: az elmúlt években mind nívósabb Inspiráció-esteken szakmai zsűri válogat, és gyakran talál egészen fiatal, izgalmas alkotókat is méltónak a megmutatkozásra. Az évek alatt egyre fontosabb szerepet játszó Szóló és (az idén először megrendezett) Duó Táncfesztiválok során pedig – ésszerűen, nézőkímélően szűkre szabott műsoridőben – a valódi kezdők is alkalmat kapnak a megmérettetésre. Ilyen értelemben állítható: az Alternatív Színházi Szemle egy közbülső lépcsőfokká vált a hazai kortárs tánc fesztivál-hierarchiájában az Inspiráció, illetve a veszprémi és a győri táncfesztiválok között. Ez a megállapítás természetesen nem támadhatatlan: az alkotók számára az Alternatív Színházi Szemle felé jóval egyszerűbb, evidensebb az átjárás az Inspiráció, a Szóló Tánc Fesztivál irányából (ezt az idén több produkció is bizonyította), mint onnan Veszprém, vagy Győr felé. Örvendetes új fejlemény az is, hogy az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra az Alternatív Színházi Szemle díjnyertes prózai és táncelőadásai is hivatalos meghívást kaptak az off-programba.
A szemle hivatalos elnevezésében szereplő „alternatív” jelző hazai viszonyokhoz mért, minél pontosabb meghatározásával nagyon sokan próbálkoztak már. Bon mot-k, elemzések, tanulmányok sokasága igyekezett körüljárni e kérdést, ám igazi átfogó, részletes munka tudomásom szerint e tárgyról máig nem készült (leszámítva a tíz éve megjelent, Fordulatok című, kétkötetes tanulmány- és interjúgyűjteményt). Az alternatív színjátszás egészével foglalkozni nekem nem is célom. Az alapkérdés ugyanis az: hogyan kapcsolható ehhez a (modern) tánc? Létezik-e alternativitás a táncban? Ha a finanszírozás felől közelítjük meg a kérdést, akkor azt válaszolhatjuk: jószerével csak alternativitás létezik. Ugyanis a hazai kortárs tánc alkotói gyakorlatilag kivétel nélkül az állami, önkormányzati szervek rendszeres, stabil (vagyis nem pályázati úton megszerezhető) támogatási rendszerén kívül működnek. Az Európa-szerte ismert, összetett rendszerben működő, komoly adminisztrációt is fenntartó „nagy” társulatok ugyanúgy rendszeresen pályázni kénytelenek a fennmaradásukhoz szükséges összegekért, mint a „kicsik” vagy éppenséggel a pályakezdők. Vagyis ebből a szempontból alternatívnak számít szinte mindenki. Azonban teremt-e ez az „finanszírozottsági sorsközösség” valamilyen közös művészi alapot?
Az idei szemle záró kerekasztal-beszélgetésén zajlott szenvedélyes vita során gyakran elhangzott: a művészi és a pénzügyi kérdéseket külön kell választani, a kettőről együtt nem érdemes beszélni. Hudi László az ’alternatív’ szó etimológiájára hívta fel a figyelmet: alter-natív = másként született. A kérdés persze az, értelmezhető-e a táncban ez a ’másként születés’. Első megközelítésben a modern táncnyelvvel (vagy, ha így tetszik: a nem klasszikus táncnyelvvel) dolgozók valamennyien az újítás, a másképp-születettség jegyében működnek. (Esetükben azonban a „kortárs”, a „modern” jelzőt alkalmazzuk; az „alternatív táncegyüttes”, „alternatív mozgásszínház” terminus egyszerre hangzik szokatlannak és redundánsnak.) Ha tehát elfogadjuk ezt a definíciót, akkor azt látjuk, hogy a hazai táncművészetben minden alternatív, ami a hatvanas évek óta létrejött és újító szellemű: a pionírok, vagyis Eck Imre és Imre Zoltán alkotásai, a Honvéd Táncegyüttes előadásai, Markó Győri Balettjének produkciói a maguk idejében, a maguk helyén mind-mind máig érvényes művészi alternatívát jelentettek.
Goda Gábor ugyanezen a vitán arról beszélt, hogy alternatívnak, rendszeren kívülinek lenni nem más, mint egy tiszta és világos vagy-vagy kérdésre adott válasz, egyenes művészi döntés. Jogos panaszkodni, természetes felemlegetni a támogatási rendszer, az elosztás igazságtalanságait, de mindenkinek látnia kell: ha kitűz egy célt maga elé, azt önszántából teszi. Ha nem sikerül elérnie a célját, el kell gondolkodnia döntése helyességén, azon, hogy e közegben van-e keresnivalója. Goda szerint akkor, amikor a szó definícióját keressük, azt kell megvizsgálnunk: mi volt a döntésünk tárgya?
A 8. Alternatív Színházi Szemlén versenyprodukcióként 18 hosszabb-rövidebb táncalkotás indult. Ezek mindegyikét még zsűritagként sem sikerült látnom, mert nem tudtam egyszerre több helyen jelen lenni, márpedig egyes táncelőadások kezdési időpontjai egybeestek. Így Atlasz Gábor társulatának Freskó, illetve a Baltazár Színház Beckett szimfónia című előadásairól nem tudok beszámolni. Az általam látott előadások döntő többsége alapján azonban nyugodt szívvel kijelenthetem: a hazai kortárs tánc alkotói izgalmas, emlékezetes produkcióikkal méltó módon képviselték műfajukat: mezőnyük összességében jóval egyenletesebb, nívósabb volt, mint az igazán tarka képet mutató prózai előadásoké. Ez utóbbiak közt jó néhány olyannal is találkoztam, amelynek alkotói bátran alkalmazták a mozgásművészet kifejezőeszközeit. Ehhez viszont hozzá kell tennem: nem árt tisztában lenni vele, hogy az is egy szakma. Érdemes alázattal közelíteni felé, tanulmányozni, ismerkedni vele, különben könnyen komikussá válhat a mozgásszínházi betétnek szánt amatőr ügyetlenkedés.
A versenyben indult táncelőadások többségéről már írtunk az Ellenfény oldalain. Néhányukról kimerítő, alapos írások születtek más lapokban is, ezért a következőkben inkább azokról szándékozom írni, amelyekre kevesebb figyelem irányult eddig. A szemle első táncprodukciója, a Még 1 Mozdulatszínház Változatok (Nárciszok és Echók) című előadása a töredezettség, a zökkenőktől sem mentes esztétizálás élményét kínálta. A Fenyves Márk–Pálos István rendező és koreográfus páros korábbi munkáihoz képest jóval szélesebb érzelmi skálán mozgó darabban például fanyar mozdulatművészi humorral találkozunk, amely sajátosan ellenpontozza a Még 1 Mozdulatszínház munkáiban oly gyakran megjelenő pátoszt. A három karakteres táncosnővel (Dezső Virág, Kulcsár Enikő, Perfalvi Tünde Hedvig) együtt táncoló szerzőpáros alkotásában számos izgalmas elem, szép kép van, azonban a Változatok, ez a sokféle értelmet nyerő stílusgyakorlat-füzér nem áll össze eleven, kompakt egésszé, még akkor sem, ha az összművészeti felfogás- és gondolkodásmód (amely a társulat nagy erénye) valamint a látvány értéke vitathatatlan. 
Ladjánszki Márta, a kortárs tánc talán legtöbbet dolgozó (így tapasztaló) művésze a szemlén négy koreográfiában is látható volt. Ketrec című alkotásában szólótáncosként csodálhattuk meg. Szorongató, zaklató munkáját a szürreális környezetben kialakított, rendkívüli kezdeményezésnek mondható L1 Táncművek, a fővárosi kortárs tánc legújabb műhelyének elegánsan puritán kistermében mutatta be. A Ketrec épülés és pusztulás története; előadója hangulatokat, életkorokat ábrázol biztos kézzel-testtel. Táncát az első pillanatban intenzív feszültséggel tölti meg, amelyet aztán egyetlen pillanatra sem hagy lankadni. Mozgása „testetlen”: egész alakját komor, állig begombolt fekete ruha takarja. A légies, hófehér térben a Bálványos Társulat három zenésze volt a táncosnő alkotótársa.
Szintén az L1 Táncművekben volt látható Ladjánszki Márta és Berger Gyula Majdnem 3 című koreográfiája a szerzők előadásában. (A mű Ladjánszki Egy című szólóját, illetve Kettő című duettjét követi a koreográfus-táncosnő munkáinak sorában.) Ez a (még az alkotók ismeretében is) meghökkentően merész darab az érzékiséget, az erotikát emeli táncszínpadra úgy, hogy még csavar is rajtuk egyet. A Majdnem 3 egyszerre frivol, pajzán, mégis végtelenül elegáns előadás. A táncosok kihívó mozdulatai, a naturális eredetit alig átalakító-átfogalmazó színpadi gesztusai különös, feszült, a szókimondástól mégis felszabadult atmoszférát teremtenek. A  Majdnem 3 puritán színpadán nagyon eredeti, nagyon újszerű dolgok történnek. Nem pusztán amiatt, mert szerzői-előadói új nézetből közelítik-ábrázolják a szexualitást, képesek eltartani maguktól az érzékiséget mint fogalmat-formát, inkább a tér használata, a zenével létrejött különleges, mindennél szorosabb viszony (Dóra Attila kíséri szaxofonon a mozgást) teszi fontossá ezt a záró percekben szuggesztivitásából hirtelen veszteni látszó táncelőadást. 
A Civil Negyed Je t’aime című munkájával már hosszasan foglalkoztunk a premiert követően: e színháznak tánc, táncnak színház, de mégis, kizárólag mozdulatokból építkező, izgalmas munka három kiváló mozgásművész-személyiség (Gold Bea, Ladjánszki Márta és Fehér Ferenc) és a mozgásban-beszédben hivatásából eredően evidens módon, komplexen gondolkodó rendező (Juhász Anikó) találkozásának izgalmas gyümölcse. A Civil Negyed táncosának, Fehér Ferencnek Wert király című, önéletrajzi elemekből épített szólóestje felfogásában szöges ellentéte a Je t’aime-nek: absztrakt mozgásanyaga, puritán és izgalmas szcenikája, ősereje egyetlen felkiáltó mondattá áll össze. Szenvedélyességét a mozdulat szépsége, az idő lelassítására tett kísérlet ellenpontozza. A Wert király tempóingadozásai néha kikezdik a darab nemesen egyszerű építményét, ám az összhatásra nincsenek befolyással.
A Szárnyak Színházának Verkli című produkciója számított az idei szemle tánc-meglepetésének. Deák Varga Rita pörgő ritmusú, szórakoztató és igényes, jól szerkesztett, lírában és árnyékban is bővelkedő, alapvetően mégis önfeledt táncrevüt alkotott. A Verkli, ez a zömmel erdélyi (magyar, zsidó, román) népzenére készített retro-darab nem előzmények nélküli. A pikareszk hacacáré közeli rokonságban áll jó néhány közelmúltban született munkával (elég hirtelen Bozsik Yvette Lakodalmát említenem), Deák Varga Rita azonban megalkotta a maga verzióját – érdekes elgondolkodni rajta, felénk milyen sokszor emeltetett be a szimbolikus-organikus-abszurd lakodalom motívuma a táncművészetbe. A Verkli szellemes, jó tempójú sodra gyorsan magával rántja a nézőt: a vidám és izgalmas díszletben kavargó karakteres, jól kitalált lakodalmi hősök intenzív, önfeledt játéka jól esik a szemnek és a szívnek.
A Kompmániának a tavalyi Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott Cyber gésák című „nagyvállalkozása”, a messzi távolból Gertrude Stein és Alice B. Toklas legendás párosának történetéből kiinduló táncjáték összetettségével érinti meg nézőjét. A bonyolult, egymáshoz nem mindig illeszkedő elemek gazdagsága figyelemre méltó. Azonban a kiemelkedő szcenikával színre vitt produkció pont e dús, összetett fogalmazásmód miatt válik időről időre dekódolhatatlanná, nehezen követhetővé. Előadóinak játéka bármennyire is magas színvonalú, a darab szövevényes szerkezete, a látványszínházi elemek túlsúlya elnyomja azt. Hogy az itt meg nem lelt összhang milyen apró nüanszokon múlik, azt talán a Kompmániának egy másik,  2000-ben készült alkotásával való összevetésből tudnánk feltérképezni. Annyi bizonyos, a hasonló felfogásban született Homo non est remekmű.
Frappáns ötletként két este is rövid táncprodukciókat láthattunk a szemle programjában. Évek óta komoly gondot jelent, hogy az Inspirációk, a Szóló (majd Duó) Tánc Fesztiválok során bemutatott öt, tíz, húsz perces rövid művek általában örökre elvesznek. A versenyekre készülő alkotások bemutatásának problematikája megegyezik a rövidfilmekével: a kortárs tánc nem ismeri az előzenekar („előtánc”) fogalmát. A megoldás természetesen az olyan alkotói összefogás volna, amit a szemlén ezen a két estén láttunk. Az első estre három szólista, Fóti Zsófia, Kulcsár Enikő és Fehér Ferenc szövetkezett; a két táncosnő a legutóbbi Szóló Tánc Fesztiválon bemutatott munkáját, társuk pedig egy évekkel ezelőtti, az Inspiráción játszott szólóját hozta el. Fóti Zsófia Villa negrája izgalmas ötleten alapszik (a helyszínül szolgáló MU Színház előterében ez az ötlet további két példányban is „megtestesült”): óriásnő, elegáns csizmában végződő gólyalábakon hatalmas posztamens tetején ül, deréktól fölfelé táncol. Társa komor zenész, az emelvény tövében eltörpülve játszik bőgőjén. Fóti Zsófia izgalmas színpadi jelenség, ez annak dacára is kiderül, hogy a láthatóan eléggé átalakult Villa negra a premier óta nem előnyére változott. Kulcsár Enikő Keménylágy című munkája is a statikusságról szól. A táncosnő ebben a darabban is posztamensen áll: önként vállalt rabsága mégsem akadályozza meg abban, hogy magával ragadja a figyelmet. Szenvedélyes mimikája, (ön)korlátozott, kataton mozdulatai feszültséget keltenek, megszorongatnak. Fehér Ferenc Avondója pont az ellentéte az est másik két darabjának: ez a táncos-koreográfusnak az előzőekben látott másik munkájához, a Wert királyhoz hasonlatos alkotás a lélek fogságát sejteti, de a szabad és kötetlen, szinte hullámokat vető test kirobbanó mozdulatain keresztül. Egy nappal később – már egyfajta szubfesztivál érzetét keltve – újabb két rövid, de mind időtartamában, mind alkotásértékében akár egész estésnek is felfogható táncelőadást láthattunk. A Ladjánszki Márta és Szabó Réka koreografálta és előadta Miféle gyöngédség, a barátságnak és szeretetnek ez a himnikus szépségű, mégis játékosan kedves tánca feszes szerkezetével, koreográfiai okosságával is beírta magát legjobb emlékezetünkbe. Az est második felében Gergye Krisztián posztmodern-világfalu érzületű, virtuóz munkája, a „kortárs jávai táncelőadás” alcímet viselő Egon Schiele hommáge-a, az E.SCH. Eroto került színre. E táncmű a benne és előadójában feszülő ellentétektől (és azoknak a lehető legjobb használatától) lett az a kivételes erejű munka, amelyre azt lehet mondani: így érdemes debütálni. Gergye Krisztián első önálló koreográfiájában együtt van Jáva és Bécs, a férfi és a nő, a démon és a gyerek. A szóló izgalmas, finoman érlelt mozdulatokból építkezik, hol heves iramban, hol minimál-mozdulatokkal visz a lélek távoli, intim zugaiba. Gergye Krisztián gesztusmonológja és általa feltáruló alkotói személyisége minden ízében érdekes.
A Panboro Mozgásszínház Macbethjének grandiózus, szemet gyönyörködtető díszletén (Csanádi Judit tervezte) már önmagában élvezettel pásztázott a szem. A spirált formázó, emelkedő fa-rámpa Orson Welles világát idézte (érdekes, hogy ő 21 éves fejjel Macbeth-rendezésével ugrott ki; évtizedekkel később a Shakespeare-drámát két változatban filmen is feldolgozta). Tovább erősítette ezt az érzetet az előadást később állandó opálos derengésbe borító mesterséges köd. Azonban a Panboro grandiózus vállalkozása, az Uray Péter rendezte mozgásszínházi Macbeth nem állt össze stabil egésszé: az előadás szinte minden szcenikai megoldásában a prózai színházat idézte, de hiányzott belőle az a szellem, az az indulat és lendület, amelyet a társulat legjobb munkáiban (mint például a kiváló Vendettában) láthattunk. A hatalmas, „szélesvásznú” erődépítmény távoli pontjain játszódó események leginkább vizuális izgalmakat tartogattak. Ritkaság, hogy modern felfogású táncalkotók ennyire konkrét történetet, nagy, klasszikus drámát adaptáljanak színpadukra – és ez talán nem véletlen.
Az Andaxínház, a szó és mozdulat elegyítésének következetes, jelentős műhelye kissé zavarba hozta a zsűrit, ezért annak eldöntésével, hogy prózai, vagy táncelőadásként értékelendő-e az alkotás, megvártuk a bemutatót. Az Évek olvadása tánc és színház: beszélő szereplői (Pereszlényi Erika, Geltz Péter, Stubnya Béla, Varga Eszter) és táncosai (Nagy Andrea, Lengyel Péter) a színen egyenrangú, egymást kiegészítő, ám egymáshoz mégis csak laza szálakkal kötődő figurák. Zsalakovits Anikó rendezésében váltakozva, de rendszerében párhuzamosan nyilvánul meg a két világ. Az Andaxínház intim, személyes előadásába a tánc mégsem szervül olyan magától értetődően, mint a társulat közelmúltban bemutatott Párbaj című munkájában. Az előadás mozgásszínészeinek szuggesztív, izgalmas játéka mozaikszemekként tűnik fel újra és újra a színpadon: Nagy Andrea és Lengyel Péter személyisége, karaktere, kettejük néma mozdulatai felelgetnek a beszélő színészek által előadott hol zaklatott, hol már-már szentimentális szövegekre.
Fejes Ádám Images című koreográfiája, ez a kimagasló esztétikai élményt nyújtó, de igencsak hűvösre sikerült produkció bizonyos nyugati trendek hangulatát villantotta fel a mezőnyben. Az elegáns, precíz fényekben mozgó karakteres táncosok szinte kibernetikus világba kalauzoltak. A bő nadrágban (már-már szoknyában) fellépő trió igen eltérő testi adottságait játszotta ki az táncelőadás során: a magas Fejes, és középtermetű táncos, illetve törékeny, apró táncosnő társa tiszta, tetszetős kompozíciókat táncolt lendületesen, de az érzelmeket különös módon lefojtva. Mozdulataik pontosak, kiérleltek voltak, ám az Images nem vált valódi darabbá, megmaradt (címéhez hűen) képtöredékek füzérének.
Izgalmas és természetesen megnyugtató élmény volt együtt látni a hosszú évek óta egyenletesen jó színvonalon dolgozó hazai táncalkotóknak az elmúlt évad során keletkezett értékes, nívós alkotásait. Ahogy a borász mondaná: ez egy jó évjárat volt. Most már csak a működés, a támogatás, a megmutatkozás rendszerét kéne megnyugtató (vagy legalább is átgondoltabb, korszerűbb) módon rendezni, ezt követően elgondolkodni a közönségkapcsolatok reformján, előadóhelyek viszonyán, promóción. Van tehetség, van munka elég.
08. 08. 5. | Nyomtatás |