Falakon innen és falakon túl…

Beszélgetés az L1 Táncművek alkotó művészeivel

Tavaly szeptemberben új helyszínnel bővült a táncos szakma. A Soroksári út 164. szám alatti gyártelep egy eldugott zugában, göröngyös bazaltkockákon és olajos síneken túl, egy raktárépület felső emeletén rábukkanhatsz az L1 Táncművekre. Kívülről nem is hinnéd, hogy a fantázia, a bátorság, a csökönyös alkotói vágy mire képes… A düledező falakon túl valóságos oázis él és lüktet. Itt próbál és alkot, sőt, olykor még vendégeket is fogad az L1 csapata, az a maroknyi táncművész, aki ezt a helyet megálmodta, létrehozta és működteti… A születés óta eltelt egy évadban számos siker bizonyítja: az L1-gyel most már számolni kell. Hogy mire jó ez a hely és mire nem, milyen tervek és produkciók születnek és kik dolgoznak itt, erről beszélgettem az L1 Független táncművészei közül Ladjánszki Mártával, Szabó Rékával és Hargitai Ákossal.
Kaposi Viktória


– Jó ide kijönni… Rögtön érzi az ember, hogy ez itt valami nagyon más, mint amit megszokott… Mit jelent számotokra itt, a „végeken” dolgozni? Mennyire érzitek magatokat falakon kívül, belül, egyáltalán vannak-e falak?
HARGITAI ÁKOS: Szerintem mi abszolút falakon kívül vagyunk – de! Mióta megvan az L1, lehet, hogy belül leszünk. Mert szerintem most fél lábbal vagyunk valahol a fal és az utca között…
SZABÓ RÉKA: Nekem nem fáj a falakon kívül lenni, sőt, nem is akarok bizonyos értelemben a falakon belülre kerülni, mert azt látom, hogy aki belülre kerül, az kiszolgáltatott lesz: a művészi szabadságából veszt el valamit. Én viszont a szabadságot és függetlenséget nagyon szeretném megőrizni. Az a munka, amit csinálok, ha bekerül egy taposómalomba, akkor elveszíti azt az értékét, amit hordoz. Ami igazából fáj, az az anyagi el nem ismertség. Azt érzem, hogy az, amit itt együtt csinálunk, fontos és támogatandó. Nem arról van szó, hogy telhetetlenek volnánk, csupáncsak a működés és megmutatkozás minimális feltételeinek a biztosításáról beszélek…
HARGITAI ÁKOS: Márpedig ha előadóművésznek gondolom magamat, akkor elő kell adni, sokszor akár áron alul is. Mi itt az L1-ben már nemcsak munkabemutatókat rendeztünk, hanem szűkebb közönség számára előadásokat is – van két termünk, és jól ki tudjuk használni a helyszín kínálta adottságokat is.
LADJÁNSZKI MÁRTA: Berger Gyulával Majdnem 3 címen mutattuk be az új darabunkat a kisebbik teremben, ahol limitáltuk a nézők számát, és így az idei Alternatív Színáházi Szemlén az L1 Táncművek játszóhelyként is képviseltette magát.
– Netán azzal kísérleteztek, hogy lehetne előadótérré fejleszteni ezt a műhelyt?
SZABÓ RÉKA: Nem ez a cél, de ez a darab itt és ide készült.
– Milyen sajátos térélményt jelent ez az elhagyott gyártelep?
HARGITAI ÁKOS: Például azt, hogy ide ki kell jönni. Egy kicsit olyan, mintha vidéken lennél. Itt nem kell attól félni, hogy valaki rád szól, hogy hangosan dübörögsz.
SZABÓ RÉKA: Aztán itt van pl. a teherlift, amit az L1 megnyitóján is használtunk. Ez egy hatalmas nyitott és mozgatható tér, amire akár egy autó is fölfér. A nézők a földszinten beszálltak a liftbe, aztán a liftet megakasztottuk félúton, úgy, hogy ha kiszállni nem is, de látni azért lehetett belőle a táncot, amit itt az emeleten adtunk elő. Ákos volt a stewardess, ő kalauzolta a vendégeket amerikai stílusban – forralt bor, tea, fokhagymás pirítós volt a menü… De gyártelep ide vagy oda, a próbaterem padlója profi tánctalaj, nagyon büszkék vagyunk rá, mert sok helyen a kemény talaj nagy probléma.
– Hogyan jött létre ez a táncos paradicsom itt a gyártelepen?
SZABÓ RÉKA: Ez nagyrészt Bauer Mártonnak köszönhető.
HARGITAI ÁKOS: … dobokon és bizniszen játszik… a soron következő projektünkben dobolni fog.
– Ő tulajdonos és társalkotó egy személyben?
HARGITAI ÁKOS: Igen, ő szó szerint egy vállalkozó – nemcsak arra vállalkozott, hogy mint befektető kialakítsa ezt a teret a mi igényeinknek megfelelően, és aztán bérbe adja nekünk, hanem megértette azt is, amit csinálunk.
– Úgy érzem, az az alkotói légkör a legfontosabb számotokra, hogy itt szabadnak érezhetitek magatokat, biztonságban, barátok között.
SZABÓ RÉKA: Biztonságban azért nem érezzük magunkat A működési pályázaton nyert pénz csak arra elég, hogy 1 évig fizetni tudjuk a bérleti díjat és a rezsit. De ez nem elég ahhoz, hogy igazán jól tudjunk működni. Ez olyan, mintha ott lenne mondjuk a Trafó, a Goli vagy a Bethlen, és nem lenne egy ember, aki dolgozna érte, hanem elvárnák, hogy az emberek társadalmi munkában szervezzék meg a működést. Ez nyilván nevetséges, és senkinek nem jutna eszébe. A raktározási gondjainkat most nem is említem. Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, szükségünk volna még egy emberre, aki csak a szervezéssel és a menedzsmenttel foglalkozik.
HARGITAI ÁKOS: Esetünkben nem arról van szó, hogy ezt a helyet egy minisztérium létrehozta, és el is tartja. Mégis, ennyi idő alatt bebizonyosodott, hogy velünk igenis számolni kell, ennek a társulásnak van létjogosultsága, ez egy működőképes szövetség, össze tud fogni embereket, össze tud fogni egy szakmát, sőt, másoknak is tudunk használni, mert amióta van az L1, egy csomó táncos megfordult itt. Jönnek workshopra, jelentkeznek próbateremért, valamiért mindig itt vannak. Ez a mozgás, véleményem szerint, egy koreográfiai centrum lehetőségét is magában hordozza.
– Arra gondolsz, hogy talán társulattá szerveződhetne itt ez a csapat?
HARGITAI ÁKOS: Inkább a francia „centre choreographique”-k struktúráját említeném mint lehetséges mintát. Ezeken a helyeken vannak tréningek, próbalehetőségek, táncos és koreográfusi lehetőségek, lehet fejlődni, dolgozni, és születnek előadások. A táncosokat a koreográfusok amolyan vetésforgószerűen tudják használni. Azt érzem, hogy nagyon határozottan elindultunk ebbe az irányba.
– Egy nyugodt és önálló próbahelynek indult ez a hely, de ennél máris sokkal több történt itt az elmúlt egy évadban…
SZABÓ RÉKA: Fő elvünk a nyitottság. Az elmúlt egy évben nagyon sok workshopot tartottak itt az L1 tagjai, illetve meghívott vendégművészek. Amire nagyon büszke vagyok, hogy sikerült meghívni Milli Bitterlit is, akivel többször dolgoztam már együtt, nagyon jó barátok vagyunk. Milli a DV8 volt táncosa, dolgozott Mag Stuarttal, ma pedig a bécsi Tanzquartier tréningprogram felelőse. Ő egy olyan személyiség, aki gondolatiságban nagyon sok újat hozott.
HARGITAI ÁKOS: Az általam elindított kontakt jamet is sikerült ide átmenteni a Trafóból. Világjelenséggé, divattá vált, hogy nagy koreográfusok foglalkoznak improvizációval – ebben egy kicsit le vagyunk maradva. Ezen is szeretnénk segíteni.
– Lehet azt mondani, hogy az L1 egyik különlegessége, hogy ismeri és képes elhozni a legmodernebb szellemi áramlatokat Magyarországra?
HARGITAI ÁKOS: Aki ma döntéshelyzetben van, az értelemszerűen nem ismerheti ezeket az áramlásokat, mert nem táncos. Mi viszont táncosok vagyunk, járjuk a világot, és találkozunk fontos emberekkel is. Millit már legalább két éve szerettük volna meghívatni. De mivel nem fogadták el a javaslatunkat, ki kellett várni, amíg saját erőnkből képesek voltunk keresztülvinni ezt a meghívást. Végül a Műhely Alapítvány is hozzájárult a program sikeréhez. Aztán itt volt Gál Eszter projektje, amit az Artusszal közösen valósítottunk meg. Ez szintén óriási dolog volt: az első nemzetközi improvizációs fesztivál, amire mintegy 50 ember jött el, közülük 10 volt magyar. Eszter hívó szavára hanyatt homlok mindenki ide rohant a világ különböző tájairól.
– A workshopok mellett nyilván az előadások és bemutatók is nagyon fontosak. Hol szerepeltetek eddig az előadásaitokkal?
LADJÁNSZKI MÁRTA: Most idén volt először L1 fesztivál a MU Színházban. Félévre rá, hogy szeptemberben elindult a műhelyünk, a MU Színháztól kaptunk arra lehetőséget, hogy az L1 tagjainak a munkáiból szervezzünk egy 10 napos fesztivált. Jövő januárban ezt megismételjük.
– A falakon kívül és belül alkotó és működő művészi társulások között úgy látszik, nem valami lövészárok húzódik, hanem ezek a falak nagyon is átjárhatóak, és talán a kőszínházak igényt is tartanak rá, hogy az alternatív, kísérletező műhelyek működni tudjanak, és munkáik által egyfajta vérfrissítést kapjanak…
LADJÁNSZKI MÁRTA: A MU-ban az L1 művészei már korábban is rendszeresen fölléptek. A Trafó hallgatólagos támogatását is élvezzük, Gyuszi az óráit is ott tartja, és nagy ritkán fellépési lehetőségünk is adódik.
– Talán itt az ideje, hogy pontosan tisztázzuk, hogy is működtök az L1-en belül – önállóan vagy együtt?
LADJÁNSZKI MÁRTA: A hivatalos nevünkben benne van: „független táncművészek társulása”. De gyakran átjárkálunk egymás produkcióiba is, én például Réka következő darabjában, a Véletlen címűben táncos és kosztümös vagyok.
– Kik ennek a közösségnek az alapítói?
SZABÓ RÉKA: Hargitai Ákos és Mimi (Michaela Pein), Szabó Réka, Berger Gyuszi, Kozma Zsuzsi, ő azóta elhagyta a pályát. Mészöly Andi is velünk van a kezdetek óta, ő babázás miatt volt egy darabig távol, de most már újra próbál. Aztán csatlakozott Gál Eszter és Ladjánszki Márti.
– Ha külön-külön alkottok, mitől vagytok mégis többek, hogy csapatban léteztek?
HARGITAI ÁKOS: Részben azért, mert egységben az erő, és így sikeresebben pályázhatunk. Részben pedig azért, mert így egymás szeme előtt vagyunk, hatunk egymásra, fölfedezünk bizonyos dolgokat a másik munkáiban, ami a sajátunkban is visszaköszönhet alkalomadtán. Az egyik produkció persze sosem lesz olyan, mint a másiké. De rotyog és érlelődik a dolog. És ehhez nem feltétlenül kell nap mint nap találkozni – elég, ha egy-egy workshopon közösen ott vagyunk.
– Lehet azt mondani, hogy valahogy úgy kapcsolódtok egymáshoz, mint ahogy mondjuk egy festőművész közösség tagjai, akik egy műteremben alkotnak, hatnak egymásra, de azért ki-ki a saját munkájával van elfoglalva?
LADJÁNSZKI MÁRTA: Azt hiszem, igen. Fontosak számunkra az azonos értékek.
HARGITAI ÁKOS: És ha mi külön-külön dolgozunk a falakon kívül, akkor nem vagyunk meghatározhatóak. Mióta az L1 megvan, azóta minden szórólapon ott van, hogy ez L1 produkció. Szeretnénk így kerülni be a köztudatba.
– Milyen eredményeket tudtok felmutatni az elmúlt egy évaddal a hátatok mögött?
SZABÓ RÉKA: Márti táncosként és előadóművészként több díjat is kapott már, tavaly az én darabom, a Kiválasztott nyerte a legjobb táncelőadás díját az Alternatív Színházi Szemlén, idén ugyanezt a díjat a Miféle gyöngédség kapta.
LADJÁNSZKI MÁRTA: Tavaly márciusban az Inspiráción mutattuk be ezt a darabunkat Rékával, amit aztán meghívtak a londoni Aerowaves-re, és onnan jutott el a híre, szinte tőlünk függetlenül, máshova is.
SZABÓ RÉKA: Az Aerowaves-re több mint 200 videokazettát küldenek be évente, és ebből tizet választ ki és hív meg a fesztiválra egy 26 tagú zsűri.
LADJÁNSZKI MÁRTA: Ezzel a duettel Londonon kívül voltunk már Pozsonyban, most megyünk Prágába, Portugáliába, Bécsbe, Ljubljanába.
– Ez egy egyedi sikersztori, vagy ez a jellemző az L1 produkcióira?
SZABÓ RÉKA: Egy év után még korai lenne azt mondani, hogy ez a jellemző, de mondjuk az én darabomat, a Lila hangyászt is sok helyre hívták. Voltam vele az Aerowaves-en, aztán Bécsben, Madridban. Ákosék is kaptak számos lehetőséget, legutóbb Franciaországban…
– Mennyire célotok az, hogy áttörjétek a falakat?
HARGITAI ÁKOS: Szerintem itt faltörésben senki nem gondolkodik.
LADJÁNSZKI MÁRTA: Vagy ha igen, akkor nem a befogadó színházak falait szeretnénk döngetni, hanem inkább a közönséget szeretnénk jobban elérni. Azt szeretnénk, ha kialakulna a saját közönségünk, aki nem azért jönne el minket megnézni, mert ő a MU Színház vagy a Trafó törzsközönsége, hanem mert az L1-re kíváncsi.
– Az Alternatív Színházi Szemlét mennyire érzitek megfelelő fórumnak a magatok számára?
SZABÓ RÉKA: Ez egy régi történet, a Kortárs Táncszínházi Egyesületben állandóan fölmerül, hogy a tánc váljon már le a színházról, és csinálja meg a saját éves szemléjét – de soha nem kaptunk rá egyetlen fillért sem. Ezért aztán az Alternatív Színházi Szemle mégis fontos fórum, mert itt nagyjából válogatás nélkül mindenki bekerülhet a programba. Ilyen megmutatkozási alkalom nemigen van más. A szakma állóvizét viszont csak úgy lehet megbolygatni, ha az alkotók nagyobb nyilvánosság előtt is meg tudnak jelenni. Nem lehet mindig ugyanannak a három embernek adni ezt a lehetőséget, mert úgy soha nem fog megmozdulni semmi. Kell a támogatás, mert enélkül félő, hogy elhalnak a piramis aljáról induló új kezdeményezések. Márpedig ha nem adnak pénzt az aljára, akkor nem lesz teteje sem. És valakik, akik ott fönt ülnek, tudatosan csak a csúcsot támogatják.
– Az L1 mégis megszületett, él és virul. Milyen bemutatókra készültök?
LADJÁNSZKI MÁRTA: Részben itthon, részben külföldön fogunk fellépni. Szeptemberben a Millenáris Parkban Játszótér és Rikkancs című performanszokkal jelentkezünk. Ez utóbbira Berger Gyuszival és kislányával, Zsófival közösen készülünk. Gyuszi ebben az évadban a Vattacukor felújításával, egy új, önálló darabjával és a Pont 3-mal jelentkezik, mely közös munkánk, a Majdnem 3 folytatása. Réka Véletlen című új darabját szeptemberben mutatja be a MU színház. Mészöly Andi Mimivel dolgozik, januári bemutatót terveznek. A januári „2. L1 Fesztivál”-on régi és új darabjaink lesznek láthatók. Decemberben a Trafóban önálló esttel, Terpeszkedő combok című szólómmal pedig az Őszi Fesztiválon is fellépek.
08. 08. 5. | Nyomtatás |