A beavatott gyerek

Arany János: Toldi – Keleti István Művészeti Iskola

Az a képteremtő tevékenység, amely gyermekkorban még alapvető és elsődleges belső munka, felnőttkorban fokozatosan elhalványul. De a gyerekek azon képessége, hogy gazdag, színes világot alkossanak képzeletükben, mindinkább visszaszorul a már készen kapott, elsősorban képi mikrovilágok dömpingjében, amelyekhez kevésbé van szükség erre a belső munkára. Az alkotás folyamata helyett a passzívabb és kényelmesebb figyelemtartás, a látottak-hallottak elfogadása vagy éppen elutasítása játszik szerepet, és a művészetekkel való találkozás során a gyerekek inkább csak döntéshelyzetbe kerülnek. Ahelyett, hogy kulturális élményeik ízlésük formálódását szolgálnák egy belső alkotói folyamatban, megbénítják, vagy éppen rombolják azt.

Tarda Orsolya

Az ízlés azonban belső látást feltételez, és nem megértésen, hanem érzéki összbenyomáson alapszik. A színházi élmény ezt a képességet feltételezi, de egy előadás befogadása egyszersmind sokrétű és bonyolult feladat is a gyerekek számára. A történet követése mellett a színházi eszközök felismerését, használatuk megértését és a látottak élménnyé formálását is meg kell tanulniuk. A teátrális érzék kialakulása és kialakítása egyrészt esztétikai hatást biztosít, másrészt a befogadási és megértési folyamathoz, egyéni értelmezéshez szolgáltat alapot.
A színházzal való megismerkedéshez fontos állomást jelentenek azok a beavató színházi produkciók, amelyek segítő, inspiráló funkciójukkal közelebb hozzák és megkönnyítik a színház komplexitásának megértését, és pont arra a képességre építenek, amely a gyerekekben még élénken és produktívan él. Ízlésformáló szerepük óriási jelentőségű, mert egy-egy előadás alkalmával nem értelmezik, hanem felmutatják mindazt, ami a színházi élményt teljessé teheti. Segítséget a magyarázó, közös beszélgetés és a látottak „felfejtése” adhat, amely nem tűzi ki célként maga elé, hogy  elfogadtassák a nézőkkel az alkotó értelmezését, hanem csupán vezet és eligazít. A gyerekeknek csak felkínálja és jelzi az értelemalkotás lehetőségeit.
A Perényi Balázs rendezésében színpadra állított Toldi is ezt az utat járja. Inspiratív és felmutató jellegű, de élménnyé válásához elengedhetetlen a nézői aktivitás és teremtés. Célközönsége azok az általános iskolás korú gyerekek, akik éppen ismerkednek a színházi komplexitással, és ebben a tanulási folyamatban a jelrendszerek, eszközök, módszerek és a színházi nyelv együttes hatásával a teljes esztétikai élményt nyújtó színház megértése és értelmezési képessége, annak fejlesztése válik hangsúlyossá. A színház abszolút jelen idejű létmódja, az ebben kibontakozó történet, viszonyok és alakok megjelenítése, gesztus- és mozgásvilág, térhasználat, szcenika és mindezek egységbe szerveződő rendszerét meg kell tanulni „befogni”, látni és érzékelni. Az erre való érzékenységet, a színpadi látásmód kialakítását és fejlesztését szolgálja ez az előadás is. A gyerekek szelekciós és kombinációs készségére gyakorol hatást, hogy aztán képesek legyenek az érzéki benyomásokat gondolati absztrakcióban artikulálni.
A produkció híján van a felesleges elemeknek, minden rendezett és átgondolt. Logikus rendszert épít fel, amelynek alapja a minimálisra redukált jelzés. A rendelkezésre álló eszközökből pedig pontosan annyit használ fel, amennyi elegendő a gyerekek sokszor emlegetett belső képalkotási tevékenységének indukálásához. Minden a tiszta élmény és az első találkozás jegyében zajlik. Az előadás tempója ennek megfelelően pont annyira kimért és mértéktartó, hogy elegendő időt hagyjon a gyerekek számára a befogadáshoz.
A szöveget az alapos húzás jelentősen lerövidíti, és Arany történetéből csak azok a képek és jelenetek sorakoznak fel, amelyek esszenciáját adják a drámai mozzanatoknak, amelyek Toldi útját stációszerűen mutatják be. Az út, amelyet Toldi végigjár, a gyilkosságba eséstől a megtisztulásig vezet. Az előadás minden momentuma ehhez igazodik. Nincsen díszlet, a jelmezek és kellékek is csak jelzésszerűek. Ami azonban bekerül az előadásba, az többjelentésűvé válik a játék során, így emelve ki a történetből egy-egy részletet, pillanatot, összefüggést. A színészek is több szerepet játszanak, kivéve a Toldit alakító színészt, így Miklóst a mindig változó környezetéből kiemelve, kinagyítva látjuk.
Az előadás először is láthatóvá teszi a színház születésének pillanatát. A játéktér téglalap alakú, amelyet minden oldalról körbefognak és behatárolnak a széksorok, azaz a nézőtér. Miután a játéktér kijelölése (a gyerekek elfoglalják helyüket), a szereplővé válás rituális aktusa megtörténik (a színészek belépnek a térbe, magukra veszik szerepeiket, vagyis az azt jelölő jelmezt vagy kelléket), elkezdődhet az előadás. A továbbiakban a színészek (ha nincsenek játékban) vissza-visszatérnek a nézőtérre, a gyerekek közé, és köztük ülve vagy állva mondják a szöveg egyes részeit. A nézőtér és játéktér határai összemosódnak, és a gyerekek úgy válhatnak produktívan alkotóvá, hogy fizikailag is az előadás részesévé lesznek. Az előadás végén, lezárásképpen a színészek szerepeiket szó szerint leteszik, s újra fekete, civil ruhájukban mondják el az utolsó sorokat.
Toldi megszégyenítése, a gyilkosság, a farkas-kaland, a temető-jelenet, a Bencével való találkozás és mulatozás, a bajvívás és a királyi felmentés stáció-jelenetei ugyanakkor kiegészülnek a narrációval, amely ugyan nem iktatható ki, de funkciója csupán a jelenetek átvezetésére korlátozódik. Helyszín-meghatározást, helyzetbe érkezést jelez, mert a rendezésben szigorú következetességgel betartott felmutatás jegyében nem is vállalhatna többet.
A színházi nyelv és eszközrendszer minimalizálása is azt a célt szolgálja, hogy a jelen idejű tett-sorozatot helyezze előtérbe. A jelzések finom, apró utalások a mozdulatokban, a szimbolikus eszköz- és tárgyhasználatban. Kifejezésmódja azonban csak annyira elemelt, amennyire a gyerekek fantáziájának működéséhez ez szükséges. A zene csak hegedű és dob, ritmus és dallamfoszlányok. Egyszerű színészmozgatással, bejárva a teret, ellenpólusokba és együttállásokba, átlókba és középpontba rendezett jeleneteket láthatunk. Középen a sírhant, a rövidebb oldalnál a trón. Minden a földön állva, ülve vagy fekve történik, köztünk, nézők között. A malomkövet, a sírhantot és a trónt ugyanaz a hordó szimbolizálja, így hozza közel a már lepergett eseményeket, így utal a drámai mozzanatok összefüggéseire. Szép, ahogyan a malomkő röptét és a csárda-jelenetben a boroshordó „útját” ugyanaz az átlóba rendezett mozdulatsor rendezi egységbe. A kevés számú kellék is többjelentésűvé válik ebben a rendszerben. A fehér leplek és a botok összekapcsolása farkasokat jeleznek, a trónt és a sírhantot is ugyanezen kellékek más kombinációi jelzik (a hordóra és előtte leterített lepel a trón, a csak a hordóra terített lepel a sírhant). A rongy cipó, s benne a zörgés a 100 arany. A vállra vetett kendő az édesanyát, de fejkendőként már az özvegyasszonyt jelzi.
Hosszan sorolhatóak a példák, de jelentésük megfejtése és sokfélesége valójában minden gyerek sajátja. Nyitott előadás ez, amely csak a gyerekek fantáziájában ér véget. A keretet adó aktus végül látványosan lezárja a színházi élményt. A Ruszt József által rendezett Rómeo és Júlia kezdésére utaló utolsó mozdulaton túl sok más vonatkozásban is felemlegethető lenne a Független Színpad hajdani előadása. A gyerekek azonban vélhetőleg mit sem tudnak erről, és ez így is van jól. Elég idejük van megfertőződni.


Arany János: Toldi

Keleti István Művészeti Iskola

Színpadra alkalmazta: Solténszky Tibor

Zene: Kovács Áron

Rendező: Perényi Balázs

Szereplők: Ficzere Béla, Balázs Andrea, Bori Viktor, Egervári György, Albert Péter

08. 08. 5. | Nyomtatás |