A jó gyerekelőadás kritériumainak leltára

Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Számos teória forog közkézen és közszájon arról, mitől jó egy gyerekelőadás. (Sajnálatos módon mindegyik felnőtt agy szüleménye.) A leggyakoribb alighanem az a vélekedés, hogy ugyanattól, amitől a „felnőtt”; hogy ugyanis nincs gyerek- vagy felnőttszínház, csak jó vagy rossz színház van.
Ez persze igaz, mármint az előbbi mondat vége – csak éppen nem válasz arra a kérdésre, mitől jó egy gyerekelőadás. Hiszen a jó előadások – pusztán attól, hogy jók – még nem feltétlenül jók a gyerekeknek is; egészen biztosan van valami a hatásmechanizmus kimunkálásában, aminek több köze van ehhez.
Csáki Judit

Különféle színházi fórumokon, konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken olykor föl-fölbukkan vendégként egy-egy pszichológus, aki a befogadói oldalról közelíti meg a kérdést; az ő szempontjaik is relevánsak, természetesen, de a színházi minőséghez – értelemszerűen – semmi közük nincsen. (Hiszen a lélektani jellegzetességek mentén sokkal inkább választ kaphatunk arra a kérdésre, mitől sikeres a gyerekek körében egy-egy produkció, avagy arra, hogy melyek a kívánatos, mert a gyerek fejlődése szempontjából hasznos elemek egy előadásban – és ezek egyike sem korrelál a sajátosan színházi minőséggel.)
Én – különösen amióta a kisfiam miatt gyakran nézek gyerekeknek készült előadásokat – arra a házi használatra szánt következtetésre jutottam, hogy jó az a gyerekelőadás, amelyet senki sem un: sem a gyerek, sem én, de még a közreműködők sem.
Kevés ilyen van. A gyerekelőadások túlnyomó része a legtöbb (vidéki) színház repertoárján még mindig muszáj-feladat, és ez látszik is rajtuk. A fővárosban a „hivatásos” gyerekszínházakat leszámítva a gyerekelőadás igen sokszor afféle belső hakni, nem is beszélve arról a rengeteg kis színházféleségről, alkalmi produkcióról, amely pedig kifejezetten az. A gyereket – és a gyerek kedvéért mindenre kész szülőt – könnyű becsapni, meg is teszik.
Olykor, nagy ritkán születik egy-egy magyar darab, és belőle egy produkció, amely színvonalas és sikeres egyszerre – ilyenkor aztán elindul útjára a „szabadalom”; a Padlás vagy a Dzsungel könyve valósággal végigsöpör az országon, egyik-másik előadás láttán az ember csak azt nem tudja eldönteni: a színvonalat vagy csak a sikert szerették volna lekoppintani az „utódszínházak”.
És akkor egyszercsak felbukkan egy vidéki produkció, amely sem a fővárosi farvizen nem hajózik, sem az évi kötelező gyerekprogramot nem akarja kipipálni – viszont utazni kezd, és bármerre jár, teltházakat vonz, mert a híre megelőzi. Nyíregyházán született az Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona című produkció, amely minden bizonnyal alkalmas arra, hogy belőle írják le: mitől jó egy gyerekelőadás.
Tóth Miklós rendezése nem „szegényszínházi” munka. Nem lefutott produkciók maradék díszletéből és jelmezeiből állították ki. A díszlet és jelmez változatos, mégis harmonikusan „egyívású”: alapját a színes selymek, kelmék, párnák adják, méghozzá élénk, látványos színekből szellemes, találékony formák keletkeznek. Endresz Ágnes rendkívüli gondossággal és tengernyi ötlettel, humorral teremtette meg az előadás látványvilágát, melybe belekomponálta még az anyagok viselkedését is. A selyem leplek könnyed hullámzása vagy a Napraforgó arcát keretező vidám, sugaras, sárga párnácskájának a színész mozgását ügyesen merevítő hatása éppúgy játszik az előadásban, mint a – különösen gyerekelőadásban – merész fekete tér, a holtak birodalma, melyben a szinte foszforeszkáló bábok igazi kísérteties atmoszférát teremtenek.
A díszlet humora az előadás humora – a szövegé, a játéké, a rendezésé. Amikor az aranyalmát termő fa egy színész, a fején néhány ágacskával és kinyújtott karral, majd Botort hozzákötözik, méghozzá a száján keresztül, akkor a rendezés egyik meghatározó elemét érhetjük tetten; a mindvégig asszociatív, intenzív játékosságot.
A történet – Árgyélusé és Tündérszép Ilonáé – számos változatban ismert, ezek közül a népmeséhez nyúlt vissza a darab írója, Divinyi Réka. (Evidensen ahhoz nyúlt annak idején Vörösmarty Mihály is, a Csongor és Tündében, és a felnőtt nézők számára a nyíregyházi előadás egyik igen érdekes hozadéka éppen a Vörösmarty-művel való természetes „összehasonlítódás”. A Csongor és Tünde filozofikus rétegeinek élvezetes pendant-ja az Árgyélus dialógusaiban is végighúzódó népi bölcsesség.)
A színdarab zenés; Kazár Pál olyan dalokat írt bele, amelyek – túl azon, hogy a kitüntetett dramaturgiai pontokon, azaz a jelenetváltások után hangulatilag segítenek ráhangolódni az adott jelenet belvilágára – jól ötvözik mindazon zenei műfajokat, amelyek a gyerekek számára ismerősek. Van itt dal, de „reppelnek” is; az egyszerű, jól énekelhető szöveg a dallammal összesimulván úgy hatásos, hogy mégsem olcsó. Ráadásul ezek a zenei betétek – amelyek a cselekményt értelemszerűen nem gördítik tovább – némi időt engednek a befogadónak az amúgy zsúfolt történet követésére.
Huszonöt szerepet tíz színész játszik – folyamatos tehát az átalakulás, és nem is leplezett. Noha a szerepek csoportosítása a színpadi jelenlét praktikus szempontjaihoz igazodik, mégsem haszontalan, hogy a gyerekek egyszercsak felismerik a Nap alakítójában a Királyt, vagy a Holdéban a Királynét. (Ez a felismerés nem a darabhoz tartozik, hanem a színház természetéhez, persze.)
A tíz színész – jókedvű csapat. Lendületesen komédiáznak, intonációval, mozgással, gesztussal, mimikával erősítenek minden poént. Többnyire sokan vannak a színpadon, mindjárt az elején így lesz nagy udvartartása Nekemnyóc királynak, akinek az asztalt „játszó” óriási lepel két végén üldögélő udvar annyi „jó étvágyat!” kíván, hogy szegény király a válaszolgatástól enni sem tud. Az akaratgyengeség egész dinasztiát termett ebben a históriában – Nekemnyóc király apja Bánomisén, nagyapja Felőlem (ő, mármint egy színész, ott áll a család mögött képkeretben, hosszú bajusszal) –, nem csoda hát, ha Árgyélus készülődő ragadványneve a „nekemmindegy”. Menyasszonya, a gonosz Métely sötét ruhájával és hosszú fekete hajloboncával olyan megátalkodott már a legelső pillanatban, hogy – a mese törvényei szerint – erős a közönség óhaja, hogy Árgyélus lerázza magáról a fenyegető rabigát.
Amikor aztán Árgyélus elindul vándorútjára Tündérszép Ilona keresésére, a hátramaradt szülői ház lassan kikopik a képből, de Métely alakja vissza-visszatér, hogy tartósítsa és nyomatékosítsa az egyre elszántabb Árgyélus királyfi önfelszabadítási akcióját. Ezek a dramaturgiai manőverek voltaképpen a mese világának sarkpontjait tartják fenn a (gyerek)közönség emlékezetében, amiként ezt, azaz a szálak céltudatos összefogását célozza például az a jelenet is, amikor Métely Tündérszép Ilona menyasszonyi fátylát varrja. A motivációk és ellenerők hol jobban, hol kevésbé láthatóan, de mindig a történet előterében vannak. A mese végső soron Árgyélus magára találásáról szól – aminek természetes velejárója a boldogság megtalálása. Ennek pedig Tündérszép Ilona – és a szerelem – sokkal inkább az eszköze, semmint a célja, bár a mese végpontján, ahogy illik, kettőjük boldogsága áll.
Tóth Miklós biztos kézzel vezeti a szereplőket a történet kanyarjain, és nem fogyó invencióval teremt újabb és újabb játéklehetőségeket. A Vörösmarty művében oly emelkedett „hármasút” itt valóságos burleszk; a három irányt játszó színész, kezében fatáblával, egymást túlharsogva kiabál és tülekszik, kínálja magát Árgyélusnak és Botornak. A Nap és sugarai színaranyban, a Hold színezüstben; fenyegető és ellenséges mindkettő, de végül Árgyélus győzedelmeskedik, és még meg is nyeri őket. A rendezés és a játék tartogat felnőtteknek való árnyalt részleteket is: a Hold féltékenységi jelenete igazán megkapó.
A Szélkakas – Botor ráfogásával ellentétben – nem lapos, hanem „sovány”. A Nap „nem bírja a koránkelést”. A holtak birodalmában a szellemeket görcs rángatja, valahányszor „él”-lel kezdődő szót hallanak, tehát az élelmiszer is tilos. Az örök felejtés hona, mint mondják, „a mennyország egyik leányvállalata”. A szövegpoénok belesimulnak a játékba, az alakításokba – derűs harmónia terem belőlük.
Árgyélus és Tündérszép Ilona szerelmét visszhangozza a maga vaskos, földhözragadt módján a Botor-Borcsa páros vonzalma; előbbiek költői összeborulására utóbbiaknál az felel, hogy Botor karját valaki jól megharapta, és ő most „a fogsorhoz tartozó pofázmányt” akarja megkeresni. És persze Botor mindig éhes, és persze Borcsa, a tündérszolgáló tudja azért, mi kell ilyenkor a férfiembernek…
Petneházy Attila Árgyélus királyfija nagy utat jár be. A színész remekül mutatja a kezdetben teljesen passzív és akarattalan hőst, majd fokozatosan valódi hőst formál belőle. Petneházy és a Botort játszó Mészáros Árpád Zsolt összehangolt játékában ellentétes és kiegészítő elemek váltakoznak: Mészáros vaskos humorral, nagy hanggal hozza Botort a csöndes, mélázó Árgyélussal szemben, míg ha Petneházy éppen hősre veszi a figurát, Mészáros a készséges szolgát játssza mellé.
Kövér Judit Tündérszép Ilonája és Sándor Juli Borcsája között hasonló összejátszás van: a légies, tündéri finomság és a tenyeres-talpas, nagyszájú jóság egy pár. Métely alakjában a fúriát hangsúlyozza Gosztola Adél. Remekek az epizódok: Jenei Judittól a Napraforgó, Róbert Gábortól a Nekemnyóc király, meg a holtak birodalmában bábként megjelenő Nagyapa, Gerle Andreától a Hold, Gyuris Tibortól a Szélkakas.
A kétrészes, „felnőtt” időtartamú előadás – nyilván az alkotók ritmusérzékének köszönhetően – mindvégig pergő és gyors. Még a felnőtt, azaz én is csak a legvégén, a tomboló tapsorkán alatt döbbentem rá: mennyire élveztem a nyíregyháziak előadásának minden pillanatát. Annyira, hogy elfelejtettem „kileltározni” közben a jó gyerekelőadás kritériumait.

Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

A népmese motívumai alapján írta: Divinyi Réka
Díszlet, jelmez: Endresz Ágnes
Zene: Kazár Pál
Mozgás: Ferencz Krisztina
Rendező: Tóth Miklós
Szereplők: Petneházy Attila, Mészáros Árpád Zsolt, Kövér Judit, Sándor Juli, Gosztola Adél, Jenei Judit, Róbert Gábor, Gerle Andrea, Gyuris Tibor, Tóth Zoltán László
Zenészek: Pásztor Atanáz, Székely Szabolcs
08. 08. 5. | Nyomtatás |