A fantázia szabadsága

Beszélgetés Tóth Miklóssal

Tóth Miklós (1967) rendező 1997-ben végzett a főiskolán Babarczy László osztályában. Eddig Kaposvárott, Nyíregyházán, Szolnokon dolgozott. Felnőtt előadások mellett (A szokás hatalma,  Jeppe – Kaposvár; Kasimir és Karoline – Szolnok; Szerelem – Nyíregyháza) rendszeresen készít gyerekelőadásokat is.
Sándor L. István


– Jelent-e kihívást egy fiatal rendezőnek gyerekelőadást készíteni?
– Mindenképpen inspiráló feladat. Nemcsak azért, mert – ahogyan ezt általában hangoztatjuk – a gyerekeken azonnal lemérhető, hogy mi működik az előadásban és mi nem, hanem azért is, mert  a próbafolyamat különbözik a megszokottól. A próbák másféle színészi energiákat is mozgósítanak, és akkor sikerülhetnek jól, ha működésbe tudjuk hozni a mindannyiunkban meglévő gyermek kreativitását, hitét, őszinteségét, azt a jóféle infantilizmust…
– És a  játékosságot…
– Így van. Azt hiszem, ez a játékosság az egyik záloga a jó eredménynek. Miközben a legkomolyabban vesszük a feladatot – és a gyermekeknek mesélés felelősségét –, a lehető legszabadabban, bátran és „felelőtlenül” kell, hogy dolgozzunk. És  közben a nézőtérre képzeljük saját magunk  vagy barátaink gyermekeit. 
– Az Árgyélus királyfit az előadás dramaturgja írta. Miért volt erre szükség? Nincsenek jó mesedarabok?
– Divinyi Rékával már régi a munkakapcsolatunk. És lehet, hogy nem olvastunk elegendő mesét, meseadaptációt, vagy nem elég figyelmesen tettük azt, de erősen élt bennünk a vágy, hogy végre egyszer elmesélhessük a saját mesénket, úgy, ahogyan azt mi akarjuk. És az elmúlt évadban Nyíregyházán – Tasnádi Csaba igazgató úrnak is köszönhetően – adódott erre lehetőség. Hát megpróbáltunk élni vele.
Korábban is már remek mesékkel volt dolgunk. A Kaposvárott bemutatott  A kisfiú meg az oroszlánokat Lázár Ervin, a Hókirálynőt pedig Andersen írta – náluk aligha kell jobb mesemondó. Szilágyi Andor Leánder és Lensziromja is csodálatos mű – ezt már a Móricz Zsigmond Színházban készítettük –, valahogy mégis  hiányérzetünk támadt mindegyikkel kapcsolatban. S közben egyre gyűltek bennünk a próbák és az előadások tapasztalatai, amiket igyekeztünk felhasználni, beépíteni a következő produkcióba. Világosabbá vált számunkra – bármilyen prózaian hangozzék is –, hogy milyen típusú szituációkra van szükség, mennyire élesen és pontosan kell fogalmazni,  mekkora legyen egy-egy helyzet tétje, feszültsége, az mennyi ideig tartson, hol kell zenét használni és milyet, kellenek-e dalok, s milyenek legyenek azok. Elégedetlenségünk és tapasztalataink bátorítottak arra, hogy  írjunk, hogy belevágjunk. Ráadásul ez lehetővé tette, hogy másféle színházi nyelven fogalmazhassunk, mint korábban. S ez engem tulajdonképpen még jobban izgatott, mint maga a szöveg. Az „csak” a lehetőséget hordozza egy olyan színpadi világ működtetésére, amilyet elképzeltünk.
– Milyen színpadi világot képzeltetek el?
– Olyat, amiben a mi alkotói képzeletünk és a gyerekek kreatív fantáziája szabadabban mozoghat. Szabadabban, mint leíró díszletek között zajló, a „kőszínházi” konvenciók mentén bonyolódó mesejátékokban. Úgy, ahogy egy mese olvasása, hallgatása közben. Az a színpadi nyelv, amelyen Árgyélus története végül is megszólalt, az alternatív és a diákszínjátszó előadásokból ismerős. (Bár igyekeztünk tágítani kereteit, megszegni szabályait.) Ez a nyelv alkalmas arra, hogy akárcsak a gyerekek a játszótéren vagy az iskola udvarán, a színészek is a lehető legegyszerűbben, legjátékosabban, egy-egy gesztussal építsék fel a játékok, animálják a történetet.
– Mennyiben sikerült megvalósítani az elképzeléseiteket?
– Azt hiszem, nagyrészt sikerült. Ám a menetközben támadt új elvárásaink ismét hiányérzetet váltottak ki belőlünk. Most úgy érzem, hogy a mese irodalmi értékeivel kissé adósak maradtunk. Persze, hozzá kell tennem, az eredeti elképzelésünk szerint kanavászt akartunk, „forgatókönyvet”, amit Réka kiválóan meg is írt, és azt a színészek nagyon jól kiegészítették, továbbgondolták. Az előadást azon a létező köznyelven akartuk megszólaltatni, amit a gyerekek és mi is használunk. És ez sikerült.
Hozzá kell tennem azt is, hogy azzal az irodalmi igényességgel, amire gondolok, nem gyakran találkoztam. Korábban ezért is választottuk a Leándert, Szilágyi.Andor nyelvileg is fantasztikusan igényes meséjét. Mégsem sikerült a felnőtt énem számára is érthető, és a gyermeki énemet is elbűvölő játékos előadást létrehozni. Nagyon sokszor kellett ugyanis mérlegelnünk a próbák során, hogy a gyönyörűséges mondatoknak vagy a játék ritmusának, lendületének legyen  primátusa. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a kettő feltétlenül kizárná egymást.)
– Bizonyos értelemben minden mese archetipikus történetek dolgoz fel. Miről szól az Árgyélus királyfi?
– Természetesen a felnőtté válásról. Arról, hogy keressük a párunkat és a helyünket a világban. Hogy a mesében bejárt út végére érettebbé válunk az életre, talán az elmúlásra is. A történet megírásakor azt próbáltuk végiggondolni – részben a meglévő mesehagyományokra is hagyatkozva –, hogy mik azok a helyek, állomások, ahol Árgyélusnak „keresnie” kell. Kicsit féltünk a Holtak Birodalmától. Nem szerettük volna riogatni a piciket. De úgy éreztem, hogy a halálról, az elmúlásról beszélni kell.  Különösen egy mesében, egy ilyen mesében. Alig tudunk olyan mesét, ami ezt a kérdést így vagy úgy ne érintené. S ennek felvetése a gyermeki lelket nem sérti, sőt inkább építi. Ki gondolta volna azonban, hogy „tapsos” lesz?
– Vannak-e a  mese színrevitelének rendezői  fogásai?
– Miközben kreatívan, szabadon igyekszik dolgozni a rendező, igen komoly szakmai követelményeket támaszt vele szemben a gyerekelőadás: a tempó kialakításában, az arányok megteremtésében, a helyzetek komolyan vételében. Biztos, hogy vannak bizonyos „fogásai” is annak, hogyan vezetjük végig a nézőket a történeten, mire irányítjuk a figyelmüket.
De van egy nagyon emlékezetes pillanat, amit például a Hókirálynő című előadásból őrzök.  Gerdának felkínál egy gyűrűt a Kettéválasztott Birodalom egyik felének uralkodója, hogy tőrbe csalja. A Király a saját térfelén tette le a földre a gyűrűt, majd elment. Gerdának úgy kellett volna megszereznie azt, hogy ne szegje meg a szabályt. A gyűrű pontos helyét, Gerdától való távolságát órák hosszat keresgéltük. Azt hiszem, az ilyen rész-igazságok azok, amik meghatározzák az előadás egészét. A gyűrű helye.
Természetesen a történetmesélésen túl igyekszünk mindig olyan szakmai, művészi kockázatot is belevinni, beépíteni az előadásokba, amiről nem tudhatjuk előre, hogyan fog működni, ha egyáltalán működik. Hiszen a rendező szabadsága is megnő a mesék színpadra állítása közben – éppen ez benne a jó. Nagyon sok mindent ki lehet próbálni, a szerzett tapasztalatokat viszont nem csak a következő  gyerekelőadásban lehet hasznosítani.
– A színházi kreativitás két fontos összetevőben jelenik meg az Árgyélusban: a díszletben és a színészi játékban. Hogy alakult ki az előadás vizuális világa?
– A mesék lényege: a csoda. S ez az, amivel megkerülhetetlenül meg kell küzdenie minden előadásnak. Alapvető kérdés, hogyan jelenítem meg a csodát a színházban. Az Árgyélust megelőző három meseprodukcióban mindenféle bűvész- és színpadtechnikai trükköt bevetettünk: reptetőt, süllyesztőt, forgót. Hol sikerült jó megoldást találni, hol nem. De furcsamód az volt az érzésem, hogy ezek inkább beszűkítik a fantáziánkat. Nem a gépezetre kellene gondolnom, nem azt kellene látnom, hanem azt, hogy egyszer csak csoda történik, mondjuk elrepül valaki… És a gyerekek játékaiban is bármelyik pillanatban bármi eltűnhet, elvarázsolódhat. A csoda bármikor megeshet, mert ők maguk teremtik meg a csoda pillanatát, szinte „eszköztelenül”. Ezért az Árgyélusban már errefelé keresgéltünk, a csodák egy-egy gesztusból szülessenek meg. Mi teremtsük meg őket, a gépezet működése nélkül. Ez a döntés aztán már adta a többi megoldást is. A díszlet  –  melyet Endresz Ágnes tervezett, ahogyan a jelmezeket is – olyan lett, hogy egy-egy gesztussal, jelzéssel megeleveníthet bármit, ha kell: kertet, tenger mélyét, birodalmakat. A korábbi meseelőadásokból megtanultuk, hogy felvonásonként három-három helyszínnél nem nagyon lehet többet megmutatni, s az átállások idejével is kezdeni kell valamit. (Pl. zene, vagy átkötő jelenet a rivaldánál stb.) Ezért is döntöttünk a könnyedén változtatható díszlet, jelmez és az ehhez kapcsolódó színházi nyelv mellett. Már régóta ízlelgettem a gondolatot, hogy miképp lehetne így mesét csinálni. A továbbiakban is szeretnék gyerekelőadásokat létrehozni,  s ezt a megtalált formát  továbbgondolni.
– Az Árgyélusban a  színészi játék is felszabadultabb, kreatívabb…
– Ez javarészt éppen ennek a formának köszönhető. A színészi fantázia és kreativitás is sokkal nagyobb asszociációs mezőkön tud kalandozni. Már a második próbán feltűnt, mennyire beindult mindenki, nekem már csak válogatni kellett az áradó ötletek közül, vagy hagyni, hogy még két zsákkal hozzanak belőle. Csak abban kellett segítenem, hogy merrefelé irányítsák fantáziájukat. De ez a forma  a próbaidőszak nagy-nagy szabadsága után az előadásokon már nagy figyelmet és önfegyelmet  igényel. Szakmai gondossággal kell párosulnia: koncentrációval, pontos váltásokkal, a hangerő, a dinamika kidolgozott arányainak megtartásával. A kisebb improvizációkra persze lehetőséget ad, s azt hiszem erre szükség is van. Mint a játékban. Hiszen a színészekből születik itt minden. Az ő jelenlétük teremti meg, hogy a színpadon mi is lássuk a fát, a napsugarat, érezzük a hideget, a fényt.
08. 08. 5. | Nyomtatás |