Kellenek a csodák

Beszélgetés Babarczy Lászlóval

Babarczy László (1941) rendező 1966-ban végzett a színművészeti főiskolán, majd Pécsett és a Nemzeti Színházban dolgozott. 1973-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, melynek 1978 óta igazgatója.  

– Nem véletlen, hogy Kaposvár ad otthont a gyermekszínházi biennálénak, hiszen  ebben  a színházban  évtizedek óta komolyan veszik  a gyerekeknek szóló előadásokat.
Sándor L. István

– Mindannyiunknak, akik ezt a színházat létrehoztuk, Aschernak, Zsámbékinak és nekem is voltak nagy gyerekszínházi élményeink, ezért úgy gondoltuk az induláskor, hogy a gyerekelőadás természetes része a színjátszásnak, és ha azt akarjuk, hogy jó színház legyen Kaposváron, akkor látványos, érdekes és erőteljesen ható mesedarabokat kell csinálnunk. Aztán lassacskán kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű. Gazdaságilag ugyanis a lehető legrosszabb, amit egy színház tehet, ha gyereknek játszik, mert bevétel szinte alig van, hiszen olcsók a jegyek, de ha igényesen akarja megcsinálni az előadást, akkor az majdnem ugyanannyiba kerül, mint egy nagy zenés produkciót kiállítani. Vagyis törököt fogtunk, de azért azóta is próbáljuk tartani a színvonalat. A színház anyagi helyzetétől függően évente egy vagy két gyerekelőadás születik. Ezekből hihetetlen nagy szériák mennek, lényegesen többször játsszuk őket, mint a felnőtt előadásokat. Az egész megyéből, sőt a megyén túl fekvő területekről is jönnek hozzánk az iskolák.
– Hogy fér bele a színház programjába a gyerekelőadás?
– Nagyon nehezen. Iszonyú ugyanis az üzemmenet: délelőtt próba, délután gyerekelőadás, este felnőtt előadás, sokszor kettő is. Ez azt jelenti, hogy a délelőtti próba nem lehet több, mint négy órás. Minden gyerekelőadásunk nagyon látványos, következésképpen díszletigényes, ezért sok idő kell az átállásra. Aztán a délutáni gyerekdarab után az esti előadásra is át kell állni. Ezzel, azt hiszem, mindenkit sikerült lebeszélnem, hogy gyerekeknek játsszon.
– Ez meg is történt, mert a színházak többsége nem tartja ilyen fontosnak, hogy évente több gyerekelőadással is  jelentkezzen. 
– Akkor itt szószegés történt, mert amikor az önálló független gyerekszínház megszűnt, minden budapesti színház vállalta, hogy játszik gyerekelőadásokat.
– Vannak vidéki színházak is, ahol egyáltalán nincsenek gyerekelőadások.
– Ez nagyon rossz.
– A kaposvári színház történetében a gyerekelőadások a közönség nevelésének is fontos eszközei  voltak.
– Ez inkább csak feltételezés. Kaposvár egy olyan vidéki város, ahonnan a felnőtt fiatalok nagy része elmegy. Még vannak ugyan olyanok, akik emlékeznek rá, hogy mit láttak gyerekkorukban, de azt állítani, hogy a gyerekelőadásainknak tömeges közönségnevelő, ízlésformáló hatása lett volna, azt hiszem, túlzás. De a fontos élményeink közé tartoznak azok a visszajelzések, amelyek arra utalnak, hogy a gyerekek hogyan fogadták a produkciókat. Szeretnek például rajzolni az előadások után, s a rajzokat a legtöbb iskolából be is küldik a színházba. Ezek a képek gyönyörűek és nagyon tanulságosak. Az Ascher-féle Pinocchióban például sehogy sem sikerült a bálnát megoldanunk. Végül kikötöttünk ott, hogy lécekből csinálták meg a bálna száját, ezt ki lehetett nyitni, és be is tudott csukódni, de egyébként csak egy keret volt az egész állat. Az előadás vizuális világában ez volt a legigénytelenebb elem. Mégis a gyerekek hetven százaléka a bálnát rajzolta le. Sokat tanultunk belőle, hogy is nézik az előadást.
– Melyek voltak a legfontosabb gyerekelőadások?
– Sok volt… Már egy ideje azt a gyakorlatot követjük, hogy – miközben új és új kalandokat is bemutatunk – elővesszük a legsikeresebb korábbi gyerekelőadásainkat is, és nyolc-tíz évente felújítjuk őket. Ilyen például a Gothár Diótörője, a Schwajda által feldolgozott Óz, és ezek közétartozik az idén újra bemutatott Micimackó is. Van vagy tíz-tizenkét olyan előadás, aminek őrizzük a díszleteit és jelmezeit is. A kezdeti időszakban Pauer Gyula fantáziájának, díszleteinek meghatározó szerepe volt abban, hogy kialakult egy igen pompás, látványgazdag gyerekszínház nálunk.
– Szándékaiban, törekvéseiben össze lehet foglalni  a kaposvári gyerekszínházi stílust?
– Nem hiszem. Különben is rettegek az ilyesmitől. Abban a pillanatban, ahogy valamit tisztességgel megfogalmaztunk, akkor annak már vége is van. A gyerekelőadásokon ugyanaz a fontos, mint a nagyszínházi produkciókban. Látványosnak, hatásosnak, fantáziadúsnak kell lenniük, amelyek az élet titkait nem elfedik, hanem feltárják. Nem vagyunk a gyerekelőadásokban sem szelídek. Erről  hatalmas vita volt az első gyerekszínházi fesztivál idején, amit a hetvenes évek végén rendeztünk. Akkor azzal támadtak dühödten ránk, hogy miért mutatunk borzalmakat a gyerekeknek színpadon. Hát azért, mert nem akarjuk eltagadni a szorongást meg a bajt, ami az élet velejárója. Úgy gondoljuk, hogy ugyanúgy, mint a felnőttek világában, az izgalom, a szorongás és időnként a félelem is megszabadító hatású lehet. Természetesen azt, amit a Cartoon Network-ön lehet látni, azt én is túlzásnak érzem, mert az aztán tényleg csak rémségekből áll. Nem tudom, mi késztette ezeket a gyerekszórakoztató iparosokat arra, hogy itt kössenek ki… Az a lényeg, hogy az édeskéset mi egyáltalán nem szeretjük a színházban. Természetesen a gyerekszínházban sem.
– Végiggondolva a repertoárt, az derül ki, hogy többnyire klasszikus mesék állnak a középpontban.
– Így van, bár ennek épp ellentmond, hogy a fesztiválon Litvai Nelli új gyerekdarabját, A lovaggá ütött vándort játsszuk. Nagyon egyszerű oka van, hogy miért szeretjük a klasszikus meséket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy különböző korosztálynak játsszunk. Márpedig a gyerekeknél olyan kilenc-tíz éves kor körül van egy szakadék a befogadásban: a kisebbek inkább a mesét szeretik, a nagyobbak inkább a kalandot. Ezért kénytelenek vagyunk olyan darabokat választani, amelyek egyidejűleg szólítják meg  mind a két korosztályt, és ezek többnyire a klasszikus mesék.
– Mennyire komoly színészi feladat gyerekeknek játszani? Az általános  gyakorlat az, hogy többnyire nem a társulatok  vezető színészei játszanak a gyerekdarabokban.
– Nálunk nincs így, bár néha mégis képtelenek vagyunk az ideális szereposztást megvalósítani. Gyerekeknek játszani nagyon nehéz, komoly szakmai feladat. Erős próbatétele ez a színészi jelenlétnek, a színészi személyiségnek. Olyan ez, mint kiállni egy osztály elé. Nem technika kérdése, hogy a színész elérje azt, hogy figyeljenek rá, hogy elcsöndesedjenek a nézőtéren. Aki nem elég erős személyiség, arra a gyerekek nem figyelnek. Az pedig maga a halál. Azonnal fölerősödik a zaj, megindulnak az SMS-ek. Persze azért követik így is követik a gyerekek a történetet, és bekapcsolódnak, ha izgalmassá válik számukra, ami a színpadon történik. Bármekkora is a zaj, valahogy mégis eljut az agyukig, ami fontos. Lehet ez egy mondat is. A lovaggá ütött vándorban például azt mondja az egyik szereplő: „Én nem akartam megszületni!” Erre mindig halálos csend lesz a teremben. Egyébként engem nem bánt a zaj, jelzésként fogom fel, hogy valami nem jól működik a színpadon. Próbálom megakadályozni, hogy bármi módon fegyelmezzék a közönséget. Igyekszem a pedagógusoknak is üzenni, hogy ne avatkozzanak be, hanem hagyják, hogy a színpadi élmény legyőzze a nézőket. Szeretném, ha minél spontánabb lenne a színpad és a gyerekközönség kapcsolata.
– Mennyire kell  stilizáltnak lennie, illetve mennyire lehet részletgazdag egy-egy gyerekszínpadi figura?
– Ez örök stiláris vita a színházon belül, hogy egyértelmű legyen-e egy gesztus, vagy mögötte számos felhang is megszólaljon-e. Az én tapasztalatom az, hogy minél gazdagabb egy előadás, annál jobb. Annál inkább többféle figyelmet, érzéket köt le. A túlságosan lecsupaszított előadások gyakran unalomba fúlnak. De ez nemcsak a gyerekszínházra igaz.
– A kaposvári gyerekelőadások erősen építenek a színházi varázslatokra.
– Persze, ez kell. Kellenek a csodák. Ehhez pedig szükség van az elkápráztató effektekre, tűzre, vízre, süllyesztőkre. Az a jó ebben, hogy lehet dolgoztatni a színházat. Talán ezért is akarnak a gyerekek messzi vidékekről is Kaposvárra jönni színházba.
08. 08. 5. | Nyomtatás |