Szabályos lélektani dráma

Darvasi László: Störr kapitány – Radnóti Színház

A Radnóti Színházban Lizzy tetten éri urát, amikor egy kávéházban csókolózik Miss Bortonnal. A helyzet félreérthetetlen, a kipirult Miss (Hámori Gabriella) kérkedő zavarral húzza lábára cipőjét, ami az ölelkezés hevében lehullott lábáról. A leleplezés nem szerepel Darvasi László darabjában, ahogyan a csábító Dedin és Lizzy kettőse sem. Ebben a férfi egy szerelmi történet szenvedélyes epizódját olvassa fel az asszonynak. A szöveg egy megkísértett nőről szól, aki visszaretten az elhatározástól, bár kívánja szerelmét. Az üzenet nyilvánvaló, a szituáció egyértelmű. A fojtott erotikájú duettben áttetsző lesz kettejük összetett és rejtelmes viszonya, amit mind Füst Milán regénye, mind a regény motívumait felhasználó dráma homályban hagy. Sőt, A feleségem történetében a kapitány gyanúját, hogy felesége megcsalja, hogy nem szereti, talán sohasem szerette, mindvégig nem igazolja egyértelmű nyom. A regény egzisztencialista krimiként tartja izgalomban olvasóját egészen az utolsó oldalig. A feladvány, amivel a robosztus férfinak meg kell birkózni, nem pusztán az, hogy „vannak-e szarvai”. Többről van szó, és többről kíván szólni Darvasi László is.
Perényi Balázs

Az előadásból kimarad egy kulcsjelenet. A megbékélt Störr elereszti feleségét, búcsújuk már-már gyöngéd és emelkedett. Ezután összetalálkozik egy a pályaudvaron kószáló vasutassal. A vadidegen emberrel osztja meg extatikus felismerését, hogy Lizzy mégsem csalta meg. Megvilágosodik! Számtalan áruló jel sejttette az ellenkezőjét, de mégsem. Az asszony egészen addig hű volt hozzá, amíg el nem hagyta. A bizonyíték erre elég kétes: a kapitány szerint az, aki csábítójával menekül, biztosan nem aggódik azért, hogy csomagolt-e aszpirint. Lizzy vitte a teljes családi vagyont, készpénzt, értékpapírokat, de még a névre szóló kötvényeket is felajánlotta férje legjobb barátjának fél áron. Störr mégis megbékül. Boldog, mert tévedett. Vagy most téved? Nem könnyű! De talán éppen ez a lényeg! A fennkölt gnosztikus szkepszis, a ráébredés a világrend megismerhetetlenségére fonódik össze kibogozhatatlanul a banális csalódással. Stör érzelmi kálváriája metafizikai felismeréshez vezet: „A feleséged után van az Isten. Ha nincsen feleséged, Istent sem takarja semmi. És akkor megtudod, van-e, vagy nincs” – mondja az elhagyott Störr, de ezek a sorok a Radnótiban nem hangoznak el.
Störr feleségének történetét szabályos lélektani drámaként meséli el az előadás. Ehhez lélektani-realista játékstílust és az illúziószínház formai megoldásait társítja. Csakhogy a pszichologizáló színészi játék alapja olyan emberkép, amely hisz a személyiség megismerhetőségében, bízik abban, hogy a cselekedetek motívumai felfoghatóak, hogy az emberek viselkedéséből következtetni lehet arra, amit önmaguk elől is elrejtenek. A feleségem története – és a regénytől merészen elrugaszkodó Darvasi-adaptáció is – viszont pontosan az ellenkezőjét állítja. Kelepce.
Megköti a fantáziát a játék realista kerete is. Már-már komikus az igyekezet, hogy a szobaszínháznyi területen megvesztegető illúziószínházat mutassanak. Az első jelenetben a hajót emésztő lángokat vörös reflektorfény sejteti, a viharban megdőlő hajótestet hirtelen kilengő csillárok érzékeltetik. Majd leszakad egy égő gerenda, és az áradó a füstöt nagy erejű elemlámpa fénycsóvája szabdalja. Megannyi esetlen trükk. Ráadásul nem is következetes a rendezés, a másik járművet, az előadás vége felé semmibe futó vonatot két egymásnak fordított szófa jelenti, ezt világítják meg szűken, és már meg képezték a kupét. Ha az égő hajó a maga konkrétságában megjelent – valóban égett a faléc, és valódi víz oltotta el –, a stilizált fülke meglehetősen szegényesen hat.
Horesnyi Balázs mintha az első jelenet helyszínére, a tengerjáró szalonjára találta volna ki a díszletet. A falakat tengeri látkép borítja, amit szegecselt réz vasalások tagolnak. A túltervezett díszlet a színpad jórészét betölti, a színészeknek már csak a rivalda előtti szobaszínházi térben maradt hely. Nem győz meg az előadás arról, hogy elég az antik garnitúrát ide-oda tologatni, és máris új, izgalmas – szárazföldi – szobákat nyerünk. Marad a kajüthangulat, akkor is, ha míves ónémet tálalót vonszolnak a térbe. Nehezen magyarázható, hogy ha három bútort raknak odébb jelenetenként, miért kell hosszan ücsörögnünk a sötétben az átrendezések alatt, ha csak azért nem, hogy meghallgathassuk a számtalan tangó egyikét. Deák Krisztina húszas, harmincas évekre, nagyjából a regény jelen idejébe helyezi az eseményeket, holott Darvasi rafináltabb időszerkezetet, pontosabban költői időtlenséget gondolt el drámájához. A kávézó pincére például 1979-es évjáratú bort ajánl Störrnek, de ez a mondat persze kihullik a játékból. A két háború közötti Párizsban játszódó szenvedélyes meséhez annyira passzol az adekvát harmonikaszó, hogy semmit nem ad a játékhoz, mintha nem is lenne: aláfestő zene.
A gazdagon részletezett, élethű közegben a lélektani realista stíl magasiskoláját nyújtják a színészek, a Radnóti Színházban megszokott – mostanság már elvárt – egyenletesen magas színvonalon. A címszereplő Cserhalmi György erős fizikumú, lehengerlő férfiasságú színész, alkatilag mégsem Störr. A kapitányról többször megjegyzik, hogy veszélyes óriás. Különös, emblematikus figura, sebezhető gyöngéd lélek egy hatalmas „mackós” testben. Cserhalmi robosztus energiával pótolja, és részben feledteti, hogy ez nem az ő szerepe (van egy „matróza”, aki jó egy fejjel magasabb nála). Störrt körbezsongják a nők. Feleségén kívül szerelmes belé a naiv Miss Borton, akit a tűzvész forgatagában nyűgöz le a megcsalatásán tipródó, rezignált kapitány, akiben a félelmetes, biztonságot adó férfit imádja („Nagy, mint egy hajó… Arany szíve van”) szűzi rajongással. Hámori Gabriella néhol már parodisztikusan elrajzolja csacska rajongást („Az vagyok, buta liba”), de nem marad adós a Miss kitartó szenvedélyének intenzitásának, és hitelének megmutatásával. Imádja gazdáját Mária, a szobalány is, a maga megadó, csöndes módján. A tiszta szívű, önmagát romlottnak hazudó lány kezdetben remek humorú komikának tűnik, lubickol is megformálásában Szávai Viktória, de később megejtő mélységet nyer az ő alakja is. Moldvai Kiss Andrea játssza Évát, Kodor (Jordán Tamás) a rákos milliomos kitartottját. Éva az érzéki nő, maga a szexuális kihívás. Megkörnyékezi ő is Störrt, ráadásul kitartója partyján.
Borítékolni lehetett, hogy Kováts Adél nagyszerű Lizzy lesz. Pazar érzelmi gazdagságú, okos és virtuóz alakítást láthatunk tőle. Ő képes lenne megformálni azt a kiismerhetetlen asszonyt is, akinek ellentmondásos gesztusai nem csupán női szeszélyének megnyilvánulásai, hanem kétségbeesett kísérletek arra, hogy önazonosságát megtapasztalja, valamilyennek lássa magát. „Én semmit se tehetek, mert minden, amit teszek, te engeded, hagyod, azt te megtűröd...” Énjének fájó ürességét képes akár a hűtlen asszony hálátlan szerepével is betölteni: „Én most rossz vagyok, hagyd meg nekem ezt kérlek.” Kísértője, a nyegle Dedin Széles Tamás alakításában nem mutatkozik ellenállhatatlan férfinak. Rendezői értelmezés is lehetne, hogy a cinikus írócska, a rivális tulajdonképpen jelentéktelen alak, de inkább úgy érezni, hogy a remek színész folyamatosan küzd a nem neki való vonzó dandy szerepével.
Kodor álarcosbálján, ugyanazt a zöld, pávatollas estélyit – Lizzy jelmezét – viseli az összes hölgy, aki csak Störrt szereti. A férfi félelmetes jegesembernek öltözött, és feldúltan hajszolja asszonyát. Sorra öleli Évát, Miss Bortont és Máriát, hogy egy pillanat múlva csalódottan rohanjon tovább. Később tudja meg, hogy akit keresett, nem volt jelen: Lizzy elhagyta. Az előadás legerősebb jelenete ez, a térülő-forduló, hasonló alkatú nők közül a néző sem ismeri fel, kit rejt az álarc. A rendező leleménye – az azonos jelmez – szimbolikussá emeli a reális történést. Störr mindenkiben egyetlen szerelmét, feleségét keresi folyvást, aki nincs jelen, miképp Lizzy „nincs jelen, a saját életében”.
Kár, hogy a karnevált követő összetett záró képet racionális értelmezésével leegyszerűsíti a rendező. Darvasi darabjában, miután elrobogott a szökevényekkel a vonat, a kapitány színen marad. „Lizzy lassan átvonul a színen. Mint egy látomás. Störr néz utána, Maria (aki nem szerepelt az előző jelenetben, tehát csak úgy feltűnik) csak Störrt nézi, aki leveszi lassan magáról a véres köpenyt (korábban jegesember jelmezben volt, amikor egy rabló hasba lövi), és a sarokba dobja. Elegáns idős úr lett belőle.” A megöregedett Störr beszél az ősz Máriával, miközben egymás kezét fogják. „Nekem elég, ha én szeretlek, Störr” – mondja Mária. Olyanok most, mint a szép idős pár, akik többször megjelentek korábban. Az öregek (Koós Olga és Keres Emil) békésen figyelték a fiatalok szédült boldogságkeresését, túl voltak mindezen: fogták egymás kezét.
Deák Krisztina zöld fényben láttatja Lizzyt (a szerző azt javasolja, hogy „valószínűleg jobb megoldás, ha egyáltalán nem vonul át a színen”), majd bejön az átöltözött Störr, Mária hozzálép és köszönti, olyan mintha a kapitány kereste volna fel évtizedek múltán otthonában. A drámában egymásba tűnik képzelt és valóságos, konkrét és szimbolikus, egy térben és időben mutatkozik meg mindez új költői jelentést adva ezzel az egyes elemeknek. Az előadás azonban értelmezi, megmagyarázza és elkülöníti a különböző jelentéssíkokat. Az asszony vízióként, konvencionális zöld fényben áll, egyértelmű, hogy csupán látomás. A találkozás Máriával ezután zajlik, talán még sötét is elválasztja, a kapitány a színfalak mögött öregszik meg. A melankolikus zárlatban a helyére kerül minden. Szépen elvarrják a szálakat. Nem esik szó egy Alexander és Éva nevű szegény emberekről, akik Lizzy sírját gondoznák A két név említése nem véletlen, hiszen ez a dúsgazdag Kodornak és szeretőjének keresztneve. A drámában egymás mellett ülnek kéz a kézben, bár Störr  kimondja, hogy nem szereti Máriát, mégis egymás mellet maradnak csendesen, amíg elsötétül a színpad. Deák Krisztina rendezésében a kapitány elbocsátja Máriát. Pedig a két öreg játéka újraértelmezné, meglepő jelentéssel gazdagítaná az eredeti a befejezést, hiszen lehet, hogy az ő ragaszkodásuk is csak egymás mellé sodródás, beletörődés, a társ elfogadása, és nem egy beteljesült szenvedély. Bizonytalan, hogy amit róluk láttunk, és ezáltal gondoltunk, igaz volt-e.
Az előadásból elvész, elillan, ami Füst Milán regényét és Darvasi László drámáját megkülönbözteti egy válságba jutó házasság pontos és érzékletes rajzától. Kérdés azonban, hogy érdemes-e mindezt ezzel a szöveggel megmutatni, amikor erre sokkal jobb technikájú, szellemesebb és gördülékenyebb színművek vannak. A kihívást, amit a darab minden szabálytalan szépsége jelentett volna, az alkotók megkerülik. Megregulázzák a költői alkotást, és szabályos lélektani előadást készítenek belőle.

Darvasi László: Störr kapitány
Radnóti Színház

Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez:
Zene:
Rendező: Deák Krisztina
Szereplők: Cserhalmi György, Kováts Adél, Szávai Viktória, Jordán Tamás, Széles Tamás, Hámori Gabriella, Koós Olga, Keres Emil, Kocsó Gábor, Csankó Zoltán, Moldvai Kiss Andrea, Miklósy György, Lengyel Tamás, Ficzere Béla, Bánhidi Petra, Budai László
08. 08. 5. | Nyomtatás |