A skizofrénia játékai

Garaczi László: Csodálatos vadállatok – Zsámbéki Nyári Színház, Szép Színház

Nyomasztóan kis teret ad a Merlin kamaraterme. Pontosabban könnyedén teremt nyomasztó szcenográfiát a Jámbor József rendezte Garaczi-előadáshoz. A szkénéfal közepén egy ablak, amelyből egy hulla lába lóg ki, rajta dögcédula, kétoldalt ajtó, jobb elöl méternyi magasságban zuhanyzó-tálca.
Kezdetben sötét, amelyre hangok reflektálnak: „nyekergő hangon” követelik a világosságot. Nádas Temetését idéző technika ez, a színpadi szereplő (értsd: a szerep) színpadon szereplőként (értsd: a színész) nyilvánul meg, ezzel jelölve ki egyrészt saját értelmezhetőségének kódját (ti.: a hazai recepció kiemelkedő jelentőséget tulajdonít Nádas Trilógiájának a magyar posztmodern drámaszövegek genealógiáját illetően), másrészt konkrétan azt a – nevezzük így – hozzáállást, amely a színpad fikciós szintjét nem úgy gondolja el, mint a valóság egy szeletének másolatát.
Leposa Balázs

A sötétet – a játék fikciós szintjén éppúgy, ahogy a valós színpadi létezés szintjén is – a biztosítékot babráló Tamás (Tóth József) szünteti meg, ebből a relativizált helyzetből indulhat útjára a darab, melynek szüzséjét meglehetősen nehéz összefoglalni. A történet terét és idejét a verbális közlések alapján a mai Budapestre helyezhetjük (említődik a Rác-kert, a Tavaszi Fesztivál stb., melyek önmagukban referenciálisan kötik a cselekményt), de ennek jelentősége csekély; tetszés szerint cserélhetnénk ki ezeket az utalásokat. Ilyen szempontból érthetetlenek azok a vádak, melyek szerint Garaczi szubkulturális alakok, helyszínek szerepeltetésével, sajátos élethelyzeteik ábrázolásával túlságosan leszűkíti darabjai értelmezhetőségét, pláne ha ez a darabok „érvényességi-körét” is involválná. A Csodálatos vadállatok  nem a jelen, az egyébként trendinek tekinthető „ebben-élünk-fíling” apológiája (ahogy a Fesd feketére! című dráma sem tekinthető annak). Éppen a szövegek valóságra vonatkoztathatóságának sajátosságai miatt, illetve a garaczis szövegépítés jellemzői következtében válnak ezek a kijelentések inadekváttá.
Egy szeretője után Amerikába emigrált, gyermekei nevelését testvérére bízó anya, Teri (Molnár Erika), az itthon maradt testvérek, Zoé (Szoták Andrea) és a skizofrén András (Szőllősi Zoltán), valamint Zoé barátjának, Tamás történeteit, pontosabban azok fragmentumait foglalja magába az előadás. Fényváltásokkal és zenei részletekkel jelzett töréspontok mentén töredezik a történet: múlt, jelen, jövő(?) idősíkjai egymásból építkezve, egymáshoz a konkrét – gyakran vizuális – jelek alapján kapcsolódnak, s így teremtenek kauzálisnak csak interpretációjában nevezhető vázat. Halottak napja van, Zoé kényszercselekvéseitől kísérten (eldől, feláll, eldől, feláll…) idézi meg a múltat, halott testvére ennek megfelelően „éled fel”, hogy immáron gyermekké válva adják elő a nevezetes lovas-játékot, amelyben András (egy egyébként referenciálatlan) Karcsibát alakítva vetkőzteti le húgát. Incesztust sejtet a kontextus. Ennyiben már a második jelenet is leleplezi a felütésben megfogalmazódó vészterhes múltat, az ibseni – akár az általános értelemben vett – dramaturgia pofoncsapása ez a jelenetezés-technika.
Teri életének eseményei, a két testvér megelevenedő múltjával szemben, kizárólag monológjain keresztül fogalmazódnak meg. Ennek a kronológiát szétszabdaltságában is megtartó elbeszélésmódnak következtében Teri története tartja egyben az előadás egészét, mint egyedüli kauzális egység. A szereplő színpadi tere a rendezői jobb, a baloldalon csak fiával, Andrással folytatott telefonbeszélgetések közben jelenik meg, így jelenléte még határozottabban különül el a teljes színpadot bejátszó többi szereplőtől. Egy kartondoboznyi homokkal érkezik, s első monológja alatt annak tartalmát átpakolja a zuhanyzó-tálcába. Múltját szórja ki elénk, hogy későbbi jeleneteiben ez újabb játékok alapjául szolgáljon, újabb metaforák megalkotását segítve az értelmezőknek. A testét megtámadó rák, az ehhez kapcsolódó orvosi vizsgálatok részletes elmesélésének alkalmával maga is beleül a tálcába: homokgombócokat gyúr. Ezeket a tálca mellé helyezi kupacba – mintegy újabb metaforaként a testében szaporodó daganatokat jelölve. Később a homokból Tóni (a szeretője) majdani sírját formázza meg, tetejébe árvácskákat ültet. A homokot vízzel önti fel, s miközben Tóni új nőjének megmérgezésére tett kísérletét meséli el, a sarat magára keni.
Teri és a gyermekek történetének kapcsolatait csak a verbalitás, valamint – előadásról lévén szó – a közös tér adja meg. Nincs valós interakció közöttük, gyakorlatilag felváltva jelennek meg a színpadon (csak a már említett telefonbeszélgetés jelent kivételt, amely viszont egyrészt a többszörösen játékba hozott múlt egy idősíkját idézi, másrészt éppen azt a szituációt veszi alapul, amelyben köznapi értelemben nem feltétel a személyes jelenlét). Ezen széttartó dramaturgiához a jelenetezés esetlegessége, öntörvényű szabdaltsága, illetve filmes montázst idéző technikája társul. (Ebben a megközelítésben Teri monológjai a közelik, a szétszórt idősíkok eseményeit bemutató részletek a flash-backek.) Ezek az írói megoldások teremtik meg az előadás skizofréniáját, teszik értelemszerűen Andrást (András hasadó tudatát?) főszereplővé. Ebben a referencialitásuktól megfosztott jelölők építette világban nem bízhatunk többé a logosz előzetes biztonságában; a skizofrénia tüneteit ugyanis – orvosi definíció szerint – a jelenségek abnormális összekapcsolásai, ötlet- és véletlenszerű esetlegességek egymásra-vonatkoztatásai jelentik. András egyik vissza-visszatérő kérdése, mondhatnánk monomániája, éppen az, hogy a vele történt események „normálisak”-e. Feltűnő, hogy a kortárs – ebből a szempontból a main-stream – alkotások milyen gyakran jutnak el a skizofrén jelentés-alkotáshoz. Gondolhatunk Frenák táncszínházi előadásaira, de a Mozgó Ház produkcióira is. Filmes példákat is szép számmal hozhatnánk a hasadt tudat paradigmatikus megjelenítéséről.
Az inkongruens dramatikus világot tehát éppen a skizofrénia felől – még ha ez valahol önellentmondás is – tartja kézben az interpretáció, Jámboré éppúgy, mint a miénk. Éppen ezért válhat az egyes interpretációkban kiemelkedő jelentőségűvé a nonverbális – elsősorban vizuális – jelek kongruenciája. A szövegben kódoltak éppúgy, mint a kódolatlanok. Ezért foglalkoztunk részletesen Teri homok-játékával, amelyet a rendezés egyik kiemelkedő ötletének nevezhetünk. Ugyanakkor mintha több jel-, jelölő-játékot engedne (követelne?) meg a szöveg (vagy ez már túl határozott interpretációnk eredménye?). András kitüntetett szerepét érzékenyen ragadja meg Tóth József, jó érzékkel vált gesztusokat, beszédmódot az őrület különböző stációinak megformázása során. Ehhez hasonlóan Terit, a másik határozottabban megrajzolt, zsáner-közeli szerepet is szuggesztív erővel alakítja Molnár Erika. A Zoét játszó Szoták Andrea többarcú játékának erősségét azok a részletek jelentik, amelyekben körülhatárolhatóbbnak tűnik a „szituáció” (András áldozataként, fogorvosi asszisztensként kiemelkedő). Szőllősi Zoltán vontatott beszédmódja, merev tekintete a naturalista-realista játékmód elvetése miatt válik fontossá.
A – Garaczi által is javasolt – szerepösszevonásoktól még többrétűvé váló interpretáció egyértelműen András szemszögéből tárja elénk a világot; a skizofrén perspektíva kreatív és egyedi gondolatmenetek megalkotására hívja fel a mindenkori interpretátorokat. Ez teszi ezt az előadást is kiemelkedővé, előremutatóvá.


Garaczi László: Csodálatos vadállatok
Zsámbéki Nyári Színház és a Szép Színház

Jelmez.: Kovalcsik Anikó
Zene: Wéber Kristóf
Dramaturg: Dobák Lívia
Rendező.: Jámbor József
Szereplők.: Molnár Erika, Szoták Andrea, Szőllősi Zoltán, Tóth József
08. 08. 5. | Nyomtatás |