Mohácsi vész

Mohácsi János – Mohácsi István – a társulat: A vészmadár – Bárka Színház

Mohácsi János művei sorában A vészmadár különös helyet foglal el – a szerzője  miatt. Ezidáig Mohácsi (rendező és fivére) különböző szerzők árnyékában dolgozott; idegen szövegekből, drámákból hozta létre saját szövegkezdeményeit, amelyeket aztán a társulatok improvizációjával alakított végleges szövegváltozattá. („Végleges” és „változat” valahogy nem látszik összeférni. Lehet egyáltalán Mohácsi rendezéseiben valami végleges szövegről beszélni?) Korábban mindig adva volt egy cselekményváz, konfliktus, szerepek és viszonyaik, amelyen aztán az improvizáció virágai és vadhajtásai tenyészhettek. A vészmadár viszont teljességgel Mohácsi-mű – vagy hogy is? Mohácsik-mű. Az első eme sorban. (Itt most nincs hely azzal a nézettel foglalkozni, esetleg vitatkozni, hogy a Megbombáztuk Kaposvárt kortárs magyar dráma-e vagy sem; az előbbit épp e lap hasábjain képviselte egy bíráló, s a mű önállóságát bizonyítandó a lap közreadta a darab szövegét is. De A vészmadár esetében még az a Joseph Heller vagy annak árnyéka sem létezik, aki a Megbombáztuk-nál azért kétségtelenül jelen volt.) Ami persze nem jelenti azt, hogy A vészmadárnak ne lennének elődei, Feydeau vagy Labiche vagy Agatha Christie vagy a bohózat és a krimi nagyjai. De most Mohácsi messzebb ment, mint valaha. Ilyen vagy olyan módszerrel, társsal vagy sem, de megírt egy darabot. A Bárka-társulat meg ráimprovizált. Egyébként Mohácsi módszere ¬¬¬¬– egy szövegkezdeményből kiinduló, színészi improvizáción alapuló szöveg- és előadásteremtés – nem ismeretlen a Bárka Színházban, ahol több előadás is jött már létre efféle módon. Ilyen volt a Bárka őstörténetében a Szentivánéji álom (legalább is ami a mesteremberek jeleneteit illeti), és ilyen volt a Titanic vízirevü később, és így született az Előhívás. 
Csathó András

A laza darab pedig egyszerre valami aktuálpolitikai kabaré és nosztalgikus-habos francia bohózat, abszurd öngerjesztő nyelvi darálék és egy krimire hajazó szüzsé szigorú végigvitele. Amikor a darab aktuálpolitizál, akkor a tárcamentes miniszterek, képviselők és sorozatművésznők tendert bontanak, amelyben az Országvára felépítőjéről fognak dönteni 6 milliárd csúszópénz ellenében, melyet a tenderfelelős az 50 fokos kamillagőzben lesz átveendő. Amikor francia bohózatot építgetnek, akkor Bolha a fülbe-szerűen mindenki keresztbe-kasul bújócskázik a szeretőjével és hites társával. Amikor a színészek nyomják a mohácsiádákat – és vég nélkül nyomják –, akkor minden szüzsé és fabula és cselekményszál felfüggesztődik, és orrvérzésig röhöghetünk a képtelenebbnél képtelenebb mondatokon, szótekervényeken, parasztbarokk szófűzésen, a logoreás szóömlenyen, amellyel a helyzeteket kommentálják. Amikor pedig Mohácsi krimit ír, akkor végtelenül sokat bíbelődik egy néma hulla eltüntetésével, ki-be- és rendbehozatalával, majd váratlan feléledésével.
Mert cselekmény van, darab ¬– mármint egy darab – nincs. Van ehelyett műfaji, stílusbeli, sőt nyelvi sokféleség. Az elágazó ösvények kertjében a darab mellék- és zsákutcákba vezeti a nézőt, anélkül, hogy a labirintus kijáratát is megtalálná. Tér-idő-ok-okozati egységek nincsenek bántva. A tárcamentes államtitkár egy tigrismintás szobában ébred, nagy fejfájással; hamarost felfedezi képviselőkollégáját, majd titkára feleségét. Aztán egy hullát. Teljes amnézia, ami az éjszaka eseményeit illeti. (Ugyanez az alaphelyzete Labiche A Lourcine utcai gyilkosság című darabjának.) A bonyodalmak kedvéért rendre érkeznek: a titkár maga, az államtitkár hivatalos szeretője, továbbá az államtitkár felesége, és a majdani tender nyertese, nájlonszatyrában a hatmilliárddal.
A színpadon viszont koránt sincs francia bohózati realizmus, mint a fenti történetből gondolná az ember. Olykor kikerülhető az 1) abszurdig vitt játékkal, 2) a végtelen nyelvi humorokkal és egyfajta mindent belepő verbális öncéllal, amely megakasztja a cselekményszövést, és a nyelv, a játék helyben járását eredményezi 3) egy jófajta díszlettel, mely egy groteszk-abszurd-realista útkereszteződében van (legalább is az első részben), 4) és nem utolsó sorban a színészi játékkal.
Mert ezt a vékonyka, törékeny és túlságosan sokszor látott – labiche-i, feydeau-i – bohózati történetet nehéz eladni a realizmus nyelvén. Mohácsi (a színműíró és a rendező) erőssége nem a realista építkezésben, pszichologizáló árnyalatokban, ok-okozati összefüggések, motivációk feltérképezésében van; verbális anyagával rendszerint az ebből kivezető kijáratokat és egérutakat keresi – a groteszk felé. Ő egy történet, figura, helyzet groteszk vetületét, abszurd ferde tükrét tudja sziporkázó humorral láttatni. Az emberi és persze a nyelvi hülyeség nagymestere. A vészmadárnak azok a legjobb pillanatai, amikor a fantázia, a helyzet, a nyelv olyannyira meglódul, hogy maga mögött hagyja egy agyaglábakon álló cselekménysor kényszerű kalodáját, amelyben szereplőket kell kivinni, behozni, történetet kell fűzni és mindenáron továbbvinni. Amikor egy színésznő kézitáskájából előkerülhet az egész múltja, legyen az egy mosolygó emberi arc vagy egy másfél méteres partvis. Amikor a kissé enervált titkárfeleség kétpercenként új hajszínnel jön ki a fürdőszobából. Amikor minden képes beszédet szó szerint kell értenünk, mert a mobilka lemerül (egy akváriumban), majd később kiderül róla, hogy hidrocellás és éppen töltődik. Vagy a halott lány azért lesz Meg, mert arra a kérdésre, hogy „megmondanád, hogy hívják?”, a képviselő azt válaszolja, hogy „meg”. Ilyenkor jó. És ezekből sokat lehetne idézni, van bőven belőle. Jobbak és rosszabbak. Néhány meg egészen halovány.
A darabnak/előadásnak azonban semmiféle ok-okozati alapokon nyugvó történetmesélés szigorú logikája nem tesz jót. És az sem, amikor az abszurd helyzetek szárnyalása helyett félreérthetetlen direkt politizálás van, felépülőben lévő nemzeti szimbólumokkal és nemzeti-konzervatív jellegű szócsépléssel. Ez „csak” színházilag szegényíti el az előadást. Az egydimenziós politikai jelentéssor helyett azonban maga az előadás is kínál a záró képben színházilag sokrétű, összetett színpadi metaforát. A többszörösen meghamisított, alkoholba és narkóba fulladó tenderbontás egy kiállítási darab euforikus szétnyilazásával végződik. Ebben a képben egyszerre van benne egy friss politikai botrány, egy kisgazda vadászbulira való utalás (ahol egy festményt lőttek szét), mint aktuális, jelen idejű értelmezési dimenzió, és egy sokkal tágabb és mélyebb jelentéssor, amelyben az emberalakot ábrázoló szobor Szent Sebestyén, a keresztény mártír, testében a nyilakkal. Ez a kiválóan megtalált záró kép (amely a darabot „közel” katarzissal zárja) két jelentéssort olvaszt magába, egy szűkebb „mait” és egy tágabb (keresztény) mitológiait. Az utóbbi kinyitja az értelmezést, asszociálni és távlatban látni engedi a nézőt, az előbbi a konkrét helyzetben teszi érvényessé. Ám ilyesféle sűrű jelentésű metaforából az előadásban nincs több. Távozóban mindössze ennyit viheti magával a néző. Nem többet.
Mohácsi nyelvét a legjobban talán Gazsó György beszéli; logikus: Gazsó Mohácsi színésze, még nyíregyházi korszakából. A mohácsiádák, a képtelen szófűzés Gazsó szájából hangzik a legtermészetesebben. A Kárpáti Péter nyelvén iskolázott színész azzal a pontossággal mondja a nyakatekervényeket, mintha spontán születnének az ő államtitkáragyában, és e ráérős lény a legkétségbeejtőbb helyzetben is valami koránt sem mindennapi barokk szerkezettel fejezi ki mondandóját. Kiváló a Scherer–Spolarics páros. Scherer a faarcú balek, szögletes titkár-mozdulatokkal, örökké készségesen és bármikor leszúrhatóan. Remek Spolarics Andrea magánszáma, amikor magára marad a hullával és a távozóktól azt az utasítást kapja, hogy ne szóljon hozzá: virtuóz monológot rittyent a hullával beszélgetve, egyre jobban feltüzelve magát a női nem kiszolgáltatottságán; crescendója – mely a hulla-barátnő vigasztalásával indul és a közös öngyilkosságra való felszólítással végződik – gyönyörűen ível. Kiválóan toporog Gados Béla, a mindenki által megtaposott bunkó építési vállalkozó, leendő tendernyertes, tehetetlenül és zavartan tűr és vár, zacskójában a dollárokkal az átadás-átvétel pillanatára. Jó, bár kissé szögletes és technikás Szabó Márta a naiv sorozatszínésznő szerepében. Kiválóan villan fel Varga Gabi a nagyonbuta-nagyonszép ezoterikus díszpinty szerepében (bár szerepről túlzás beszélni itt, az ő rendező általi behozatalából inkább a társulat teljes bevonásának a kényszerét olvasom ki), Mészáros Tibor a megvesztegethető, de angyalarcú rendőr szerepében és a megfontoltan és tagoltan beszélő miniszterelnök, Tausz Péter. Bár az előbbieknél többet van a színen, mégsincs igazán megtámasztva sem Kardos Róbert képviselő-szerepe (nem a színész, hanem a szerző által), sem Csoma Judit karakterfigurája, aki jó ugyan, de visszatéréseiben inkább a dramaturgiai kényszer, mint a színpadi szükségszerűség érzékelhető. Két további képviselő (Felhőfi-Kiss László és Róbert Gábor) inkább már csak dísznek vagy hullahordozónak vannak jelen, dramaturgiai funkciót nem adott nekik a szerző, s így alakítaniuk végképp nincs mit.


Mohácsi István – Mohácsi János – a társulat: A vészmadár
Bárka Színház

Díszlet: Khell Zsolt mv.
Jelmez: Szűcs Edit mv.
Zene: Faragó Béla
Rendező: Mohácsi János mv.
Szereplők: Gazsó György, Spolarics Andrea, Scherer Péter, Vasvári Emese, Kardos Róbert, Csoma Judit, Szabó Márta, Gados Béla mv., Felhőfi-Kiss László mv., Róbert Gábor mv., Varga Gabriella, Mészáros Tibor, Horváth Kristóf, Kovács Olga, Tausz Péter, Kerekes Miklós
08. 08. 5. | Nyomtatás |