Carmenológia

A Budapesti Tavaszi Fesztiválon

Bizonyos történetek kísértenek, bizonyos irodalmi alakok pedig még arra is képesek, hogy e történetekből kilépve hús-vér figurákként tűnjenek fel mindennapjainkban. Honnan jön energiájuk? Ki élteti őket? Mi, magunk.
A mi belső minőségeink, indulataink erejéből rajzolódnak meg életteli vonásaik oly elemien, hogy rájuk ismerjünk. Néha elég egy szenvedő pillantás, néma gesztus vagy démoni kacaj, és mintha Anna Karenina, Bovaryné, Nóra vagy épp Carmen suhant volna el mellettünk. Ők máig velünk, sőt bennünk vannak. Zsigereinkben rezegnek. Ám, ahogy az öltözködésnek, divatja van a tulajdonságoknak is. Történelmi korszakok szerint változnak a követendő, követhető magatartásminták is, a szerint, milyen szellemi ideálok, eszmék vezérlik a kort. S persze a személyes adottságok, vágyak is terelik az embert. Ha most némi bátorsággal jelenünkre gondolunk, egyáltalán nem meglepő, hogy az idei Tavaszi Fesztivál táncprogramjának középpontjába éppen Carmen története került.
Péter Márta

Carment a függetlenség, a szabadság jelképeként szokás emlegetni. A hispániai cigánylány alakja különösen alkalmas arra, hogy a műből kiragadva százféle alakban, százféle lélekjelmezben éledjen újjá, hogy színpadon, filmen, koreográfiában vagy csak egy bizonytalan belső horizonton, érzékeink titkos terepén villanjon elő. Úgy tűnik, szükségünk van rá. Érdekeink fűződnek hozzá. Igazolja tudatos vagy inkább tudattalan törekvéseinket. És ezzel valami totálisan félrefut e jelenségben. Hősies küzdelmet és kitartást látunk ott, ahol csupán egy makacs, változásra képtelen természet hánykolódik. Szabad akaratot abban, ami csupasz promiszkuitás. Önállóságot akkor, amikor valójában az önzés, akár érzéki önzés, az egoizmus, a percnyi élvetegség munkál. A kevés, némi finomságot mutató részlet ugyancsak áldozatául esik a mentalitás nyersebb vonulatának. Carmencita alakjában nem találni olyan jegyeket, amelyeket az irodalomelmélet jellemfejlődésként ismer. Statikus figura, aki mellett inkább Don José sorsa nyomorodik drámává. Valójában a férfi lehetne Prosper Merimée regényes novellájának főhőse, de már a papíron sem sikerül neki, az meg csak természetes, hogy a színpadon jobban érvényesülnek a harsányabb színek, intenzívebben hatnak az erősebb tónusok. Carmen uralja itt a terepet, ő a vonzó, hódító, öntörvényű erő, a felelőtlen szabad/os/ság lobogása. Carmenre rezonálunk. Bizet operája az 1875-ös szerény sikerű premier után fél évvel már komoly elismerést aratott, s meghatározó impulzusokat adott a századvégi naturalizmus olasz és francia változatának. Kezdett összhangba kerülni korának igényével. De mi történt közben a táncszínpadon?
Már jóval Bizet előtt is színpadra kerül a darab Madridban, de igazán a francia zeneszerző műve inspirálja majd a koreográfusokat. Híres táncalkotók – mint R. Petit, J. Cranko – készítik el sorra verzióikat. Később R. Scsedrin „alkalmazza” a zenét: 1967-ben a balettszínpad számára írja meg Carmen-szvitjét. A zanzásított darab nemigen kedvez a táncmű kibontásának, kevéssé ad módot bármiféle árnyalásra. Mindenesetre innentől Bizet és Scsedrin neve hol együtt, hol külön-külön szerepel a címlapokon, olykor pedig az is előfordul, hogy a történethez egészen más hanganyag kapcsolódik. A Tavaszi Fesztiválon mindegyikre akadt példa, s nyilván ezzel összefüggésben a meséhez való hűség mértéke is folyvást változott. Sajnos, a kínálat hét produkciójából kettőt nem láthattam, így az Egribiancodanza, valamint a Táncművészeti Főiskola szakmai gyakorló együttesének bemutatójáról nem tudok beszámolni. A Győri Balett Carmenje is korábbi élményem, ám kihagyhatatlan.

Carmen, négyszer

A győri társulat igazán nagyvonalú bemutatóját koreográfusként Robert North jegyzi: igényes alkotásaival eleve megalapozott bizonyos nézői várakozást, és nem is csalatkoztunk. Realista színpadi környezetben játszódó nagybalettjében viszonylag hűen követi a történetet, tiszta epizódokat és azonosulásra alkalmas figurákat teremt. Az eredeti műnek is megfelelően helyet ad a látványos, mozgalmas képeknek, ám nagy erényként alapvetően és következetesen a mozgással operál; a koreográfiailag megoldandó feladatokat nem testálja a szcenika elemeire. Klasszikus képzettségre alapozva míves és rendkívül hajlékony modern táncnyelvet kreál: sikerül megteremtenie azt az egyedi, mindig csak a konkrét műre jellemző zártságot, amelyben a legkülönfélébb mozdulatok is szívesen illeszkednek, szívesen záródnak nagyformává. És ami még titka lehet a North-féle Carmen sikerének, az épp a zenei választás. Cristofer Benstead szimfonikus muzsikája meglehetősen jól illett a tematikához, ugyanakkor finomabb árnyaláshoz, egyedibb mozgásformákhoz vezetett. Különös, hogy a friss hangzás éppenséggel fölerősítette a korabeli miliő hangulatát.
Közös esten mutatkozott be a Pécsi Balett és a szolnoki Szigligeti Színház Tánctársulata. A szolnoki társulat kicsiny, mindössze héttagú és minden szempontból rendkívül fiatal; e mostani, Táncjáték a szenvedélyről alcímmel látott Carmen volt első premierjük. Hatalmas, szinte heroikus munkát végeztek, mégis, a falat torkukon akadt. Bodor Johanna abbéli igyekezetében, hogy kis együttesére szabott, ám látványos darabot állítson színpadra, láthatólag minden követ megmozgatott. Még flamenco szakértőt is felkért, amely önmagában az autentikus megjelenítés igényéről vallana, csakhogy a darab egésze meg más irányba indul, s ami még nagyobb baj, ez az irány legalább hatszor változik. Nehéz eligazodni, nehéz kisilabizálni, hogy mi történik és miért. Nem lesz érthetőbb a mese attól sem, hogy a koreográfus a Sors szerepében maga is föl-föltűnik a színen. Sajnos, ezúttal még a gazdag szcenírozás is inkább csak növeli a zavart, és bizony a stiláris törésekkel bajlódó táncanyag sem tart ki a darab végéig, egyszer csak elfogy.
A Pécsi Balett ugyan  elvileg régi, gyakorlott csapat, ám az utóbbi idők változásai miatt alig ismerni rájuk. Tényleg ők a pécsiek? A fesztiválon egy kamaratársulat benyomását keltették, a címszerepre szerződtetett vendégművésszel. Vajon Pécsett már nincs kivel eltáncoltatni Carment? Venekei Marianna persze kiváló technikájú, izgalmas előadó, predesztinált a szerepre, de így a dolog valahogy más. A koreográfia igazi egerházis táncfolyam. Az alkotó sok helyen sokfélét tanult, magába ivott mindent, amit látott, amivel találkozott, folyékonyan, formagazdagon szövi a matériát, csak ez a matéria valamiképp mindig ismerős. Talán, ha legmélyebb énjéből színezné meg kicsit. Mindamellett Carmenje sikerre számíthat, nem utolsó sorban a napszemüveges bonvivánt adó nyegle torreádor miatt. Ő a csiriz, ő ragasztja a művet a mai világhoz, és ő az, aki frenetikus nagybelépőjével egyben ki is árusítja a darab komolyságát.
Úgy tűnik fel, a La dance company előadásától nagyon sokat, túl sokat vártam. Elméretezett volt ez a várakozás. De ha egyszer azt ígérik, hogy Jorma Uotinen koreográfiáját Ladányi Andrea táncolja a társulatával… A zene egésze ugyan Scsedriné, de tán éle lesz a dolognak – lehetett vélni –, valami finom kis csavar hozza működésbe a színi gépezetet. A nyitókép is erre hajazott: a színpad előterében egy kötéltáncos járja útját oda-vissza, oda-vissza, aztán megelégeli a munkát, és eltűnik, csak a kifeszített eszköz marad. Mögötte zajlik le az egész produkció, illetve egyszer, jó hosszú idő után, a színpadra érkezik egy sötétbe burkolt alak is. Arra tippelünk, ő Ladányi, lassított mozgása, alakja, karjai legalábbis őt idézik, de aztán, ahogy jött, úgy az ellenkező oldalon távozik is. Mintha egy másik darabból, mintegy véletlenül tévedt volna a táncosok közé, pedig ez volt a remény utolsó pillanata, amikor még hihettük: most jön az, amiért megszületett a mű. Kissé hoppon maradtunk. Hiányoztak az eredetileg beígért nevek.. Uotinent is mindössze pár ismerős mozdulat képviselte, esetlegesen, itt-ott felbukkanva a helyenként eléggé szokványos kortársi lökdösődésben. És Ladányi is fityiszt mutatott. Nem táncolt picit sem.. Talán Uotinen tényleg elkezdte a próbákat, de sebtében el kellett rohannia? Hát egyszer talán mégis visszajön, és befejezi művét. Vagy legalább valóban belekezd.

Carmen hétszer

A Carmen kínálatban Frenák Pál rugaszkodott a legmesszebbre. A történettől és a nemektől teljesen elszakadva a carmenség általánosabb minőségeire összpontosít, ám hogy e változatok egyike sem emel túl magasba, azt az előadáshoz választott cím is jelzi: KáOsz – Carmen 7 x. Ebben a világban már a polaritás is megszűnt, nincs fent és lent, jó és rossz. Nem lehet különbséget tenni a dolgok között, nem lehet megfelelő irányba indulni, minden pillanatnyi és viszonylagos. Nem bontakoznak ki valódi kapcsolatok, nincs összetartozás, csak együttvergődés, meg gyötrelem és keménység. A Trafó ez alkalomra átalakított nagytermében a színpad jelképesen és valóságosan is egy ring, amelybe időről időre beszáll néhány szereplő, míg a többiek kívülről, velünk nézik a jelenetet. Előadás az előadásban. A határok elmosódnak. Hogy mennyire, azt jelzi az is, hogy a „bíró” a produkció előtt, de már annak részeként nyögdécseli-hörgi-krákogja ki részletekben, hogy a mobilokat kapcsolják ki, majd egy hölgy is érkezik, aki frissen levetett alsóneműit, pamut trikóját és bugyiját gondosan a ring kötelére teregeti. Carmen kimosott. A szorító körül asztalkák poharakkal, még itóka is akad némelyikben, és székek laza rendben. Itt ülnek a nézők, figyelik a meccs állását, tét nélkül, mint egy tévéadást, pedig rég benne vannak ők is a történetben.
Újkori gladiátorjátékra üt a látvány. Két ágyéktakarós férfi vívja végtelen csatáját, igazán nem kímélik egymást. Aztán két nő a földön, összegabalyodva; két rovar, mikor csápjaik összeakadnak – a tehetetlen közelség lehelete burkolja be őket. Minden egymáshoz, egymásba ér, szinte ragacsos lét ez. Később heten, nők és férfiak lépnek a „színpadra”, ruháiktól megszabadulva, meztelenül elhasalnak. Áldozatok egy nagy vadászaton. A négyzetes játéktér egyik sarkában újféle tornaszer, kiszolgált nőgyógyászati vizsgálószék áll, lábtartóval, lavórral, ahogy kell. Ezen szólózik egy fiú: extrém tekeredéseit mintha a vágy vezérelné, hogy nő (is) legyen. Egy igazi Carmen. Utoljára tényleg egy nő foglal helyet az orvosi bútorzaton, vonaglik, dobálja tagjait, siránkozik, jajveszékel hangtalan. Egy abortusz réme dereng fel, egy tisztes hivatás hentesmunkája, amelyben a fájdalom is megsokszorozódik. És meglehet, mindig csak Carmeneket szült a világ, már a teremtésciklusban is e gondolattól gördültek a napok, és mindannyian elvetélt, félvad és öntudatlan ösztönlények, Carmenek vagyunk. E tehetetlen sodródáshoz szikár, geometrikus elegancia rendelődik. Király Tamás – némi schlemmeri beütéssel – a spirálok és szögletek kifogyhatatlan és levegős variációival veszi körül az előadók testét; hol egy kebel, hol egy fenék domborodik elő. Lám, ilyen az öltözékünk, mikor takarnánk magunkat, akkor mutatjuk leginkább. Szinte komikus igyekezet. A látszat megtestesülése: abszurdia.  Carmen nincs, csak carmenség létezik. Káosz.
A század eleji rozsdás flamenco idézetekhez Francois Donato kíméletlen hangvilága társul, utóbbi szerteszabdalja, ami még egész, szerteszabdal minket is. Zúgó-robbanó effektjei, kitartott dörgedelmei rázzák a falakat, mintha egy nagy kéz markolászná a Trafó épületét, hogy végtére összeroppantsa… Mindjárt oda minden, oda az összes fennkölt idea, a teremtés koronájának elbizakodottsága. Az apokalipszis gyér fényben zajló vízióját csak a vörös, a fekete meg a fehér festi meg. Melyik győz majd? Talán a fehér? S az mindenkinek jó lesz?
Egy újsághír szerint némely országban lehetetlen eladni akár egyetlen fehér mosógépet is, mert színe a gyászé. Minden viszonylagos. Csak Carmen tartja magát.
Carmené a világ, akárhányszor.
08. 08. 5. | Nyomtatás |