„Érzem a sós ízt a számban

Beszélgetés Juhász Katával

Juhász Kata Frenák Pál társulatának alapító táncosa. Az együttes legújabb, Káosz – Carmen 7x című darabjáról beszélgettünk vele. Az interjú egyrészt rekonstrukciós kísérlet (az előadás ideális eseménysorát követjük végig). Ebbe – mivel az egyik  szereplővel készült a beszélgetés – szükségszerűen az alkotói élmény szálai is beleszövődnek, betekintést nyerhetünk a próbafolyamatba, a szereplők személyes hozzáállásba, a munkafázisokba, sőt még műfaji kérdésekről is szó esik. Ugyanakkor nem mentes az interjú  a hermeneutikai igénytől sem, egyfajta értelmezői munkát is végrehajtunk az előadással kapcsolatban. Ennyiben kritikai jellegű is a beszélgetés, amely a művészeti alkotásra, s magára az alkotói folyamatra irányuló figyelem kivételes példáját jelenti a hazai színházi és táncéletben.
Mestyán Ádám



– A Tavaszi Fesztivál felkérésére készítettetek egy Carmen-változatot. Próbáljuk meg szóban nyomon követni az előadást. A színen egy ringet látunk, amelyet körbeül a közönség. Közvetlenül a ring mellett – körben –  kilenc darab fehér szék található, bent a ringben pedig egy szülőszék áll. Már a közönség bejövetele alatt is értelmetlen szófoszlányokat hallunk: a ringben ülő vörös öltönyös figura beszél. „Mindenki itt van?” – kérdezi többek között. Aztán  bejön a térbe a kilenc táncos is. Hogyan jelentek meg?
– Egy csoportban az ajtóban. Ott állunk fehér ingben, nyakkendőben, többé-kevésbé uniformizált ruhában. Éles fény vetül ránk, majd bevonulunk a színházi térbe.
– A ruha uniformizált, a mozgásotok mégis egyénített.
– Igen, mert mindenki más. A mi társulatunkban nincsenek szólisták és kartáncosok. Ennek a megkülönböztetésnek itt nincs értelme. Nálunk mindenki egyszerre szólista és a kar tagja. Pontosabban egyik sem. Ez az, amit próba közben kiirtunk magunkból: nem az a fontos, hogy te ki vagy, hanem az, hogy ebből milyen teljesség áll össze. Ha felmegyek a ringbe, nem az számít, hogy én Juhász Kata vagyok, hanem az a fontos, hogy mi a kapcsolatom a ringgel, a kötéllel, a mellettem lévő táncossal.
– Szerinted mikor kezdődik  az előadás? Akkor, amikor a nézőket beengedik, vagy akkor, amikor ti, táncosok megjelentek?
– Amikor a közönséget beengedik. Takátsy Péter a speaker, aki felvezeti a mi megjelenésünket. Olyan, mint egy show „bemelegítő” embere, aki felkészíti a közönséget.
– Van valami show-szerű a Carmenetekben.
– Valóban van egy show-kerete az előadásnak, amely a mai világra reflektál. A speaker kezdi, és egy divatbemutató zárja. Ettől határozottan elkülönül maga a történés, amely a ringben folyik.
– Mit jelent a speaker mondata, hogy „mindenki itt van”? Erről a  hívószóról  nekem a Doors Celebration of the Lizard című száma jutott eszembe. Ott is elhangzik: „Is everybody in?”, amely ott egy rítus része. Nálatok is rituális megfelelések találhatók?
– Mi nem magyarázzuk meg a nézőnek, hogy ez mit jelent. Hagyjuk, hogy neked eszedbe jusson a Doors, másnak valami más. A show-vonalat azonban nagyon sokan félreértik az előadásban. Sokkal több benne az irónia, a mai világra való játékos rámutatás, mint a komolyság. Nagyon sokan viszont véresen komolyan veszik a show-t. Azt mondják, hogy felszínessé teszi az előadást.
– De ott van a ring, ahol mindebből  kegyetlen játék lesz.
– És a szülőszék. A ring, a szülőszék másfajta világot teremt. Eddigi darabjainkban mindig elvont volt a tér, most pedig nagyon konkrét a díszlet. A munkafolyamat kiindulópontja nálunk általában a látvány, a tér. Legyen szó bármelyik darabunkról, mi először a teret ismerjük.
– Nem a zenét.
– Nem. Először a tér alakul ki, és onnantól kezdve az ember napi érzései, kapcsolatai – ez vonatkozik mindegyikünkre – határozzák meg a munkafolyamatot. Van úgy, hogy bejövök letargiásan, elkezdek bőgni, és iszonyatos dühből, akaratból mutatok valamit, hisztérikus rohamszerűen. Erre Pali azt mondja, hogy ebből az a fél perc jó, csináld meg újra – és akkor az benne lesz a darabban. Tehát ez véletlen. A mi színházunk ebben az értelemben a véletlenek színháza. Például jön egy nagyszerű ötlet, és az alapján csinálok valamit. Így született a vetkőzős szólóm. Teljesen irracionális dologból jött – hülyéskedtünk egy próba után. De ettől az akciótól rögtön értelmet nyert a jelenlétem abban az adott pillanatban.
– Térjünk vissza ez előadás kezdésére! Miután bejöttetek, leültök a ring körüli székekre. Kiestek a pózaitokból, remegni kezdtek. Végül Gergely Attila felmegy a ringbe.
– Attila kezdő szólója nem magamutogatás. Amikor bent van a ringben, akkor ő egyszerre Carmen, Don José, a Torreádor. Organikus teljességgel mozog. Én már csak ennek következményeként lépek később a ringbe. Mi nem akartunk Carmen-adaptációt készíteni. Nem volt megkötve a kezünk. Nem mondták, hogy a Bizet Carmenjét kell színpadra vinnünk. Szabad inspirációkat adott a történet.
– Nálatok megvalósul a hagyomány „nulla foka”:  nincs történet, csak szenvedély.
– Mert mi így működünk. Nem szeretnénk semmit megmagyarázni. Mi nem követünk valamifajta történetmesélős trendet.
– Gergely Attila szólója után a táncosok közül néhány szintén be akar ide jutni. Ez neked sikerül.
– Amikor bejutok a ringbe, akkor egy „héjanász az avaron”-féle küzdelem kezdődik. Hol csókolom, hol eltaszítom magamtól. Az ölelésben benne van a menekülés. Pontosan ezt akartuk, hogy nyersen, konkrétan és mégis kifejezően mutassunk be egy kapcsolatot. Ez a táncra is vonatkozik. Pali erre törekedett, hogy minél brutálisabban, a maga nyers valóságában próbáljuk létrehozni a Carment. Ez a számunkra adott valóság. Saját magunkból húzzuk elő mindazt, ami történik. Mindenki magából hozza elő a nyersességet.
– A nyersesség nemcsak a mozdulatokban, hanem a színpadi jelenlét élességében is megmutatkozik.
– Például az előbb említett duettnél én tényleg végignyalom az Attila testét. Érzem a sós ízt a számban. Eltorzítom az arcát. Ez nem eljátszás.
– Amikor én a természetességről kérdeztelek, akkor arra gondoltam, hogy látható egyfajta redukáltság, amiről sokan azt mondják: kegyetlenség. Ez biztosan egy érzelmi állapot, ennyiben természetes. Mégis a mindennapi természetességgel – már amennyiben az természetes – élesen szemben áll.
– Persze, mert tömörített. A hétköznapok brutalitását vagy inkább érzelmeit mi hatvan percben mondjuk el. Absztrakt a dolog.
– Ebbe a nyersességbe beletartozik a meztelenség is. Ennek kitüntetett szerepe van az előadásban?
– Nincs. Bizonyos dolgokról így tudunk „beszélni” a legegyszerűbben, a legtermészetesebben. Nekem a meztelenség természetes létezési mód a színpadon. Teljesen más felöltözve dolgozni a próbateremben, mint ugyanezeket a mozdulatokat meztelenül megcsinálni a színpadon. A meztelen jelenetem után van egy kis szólóm. Ezt csak akkor „értettem meg”, amikor meztelenül is próbáltam. Akkor állt össze a kép. Ez nem tudatos megértés, hanem érzések, amik átvillannak rajtam. 
– Térjünk vissza a darab kezdetéhez, ahol azonnal kialakul egy sajátos világ!
– Mindenki máshogy mozog, de a lényeg az, hogy egymást érezzük. „Energiából” mozgunk, ezt érezzük. A tér, a zene, a mozgás három különálló egység. De függenek egymástól. Mindegyikben szabad vagy. A mi duónk után Miri (Miriam Friedreich) szólója következik, majd kapcsolódik ehhez Miguel (Eugenio Ortega Alvarez). Közben mi a ringen kívül állandóan helyet változtatunk. A ringből ki akarnak törni, de nem sikerül nekik. Majd köztem és Lisa (Kostur) között alakul ki egy játék. Nem szerelmi játék. Nem a szexualitásról szól. Tényleg két nő játszik.
– A ringbe mindenki be akar törni, illetve ki akar törni belőle.  A ring egy játéktér. Egy halálosan komoly játék helyszíne. Ami meghatározó, az a ringben zajlik. De aki kívül van ezen, a ring előtt, az hol van?
– Az ugyanúgy ott van. Úgy van ott, hogy mégsincs ott. Amikor például ott vagyok, játszom a nézőkkel. De nem hívom fel magamra a figyelmet. A kívül levők is játszanak. A kinti létünkben folytatódik a benti történés. Persze a nézők is kint vannak. De mi nem válunk nézővé. És a néző se érezheti magát a szokásos nyugalmában. Nos, a két nő duójára ráépül két férfi duója (Zambrzycki Ádám és Gergely Attila). Ez egy verekedés. Két férfienergia a női játszadozás után.
– Sokat használod ezt a szót: energia.
– Mert nem tudok mást használni. Ebben a szóban rengeteg minden benne van. A belső, a mozdulat, egy jelrendszer. A gesztus.
– Milyen szerepet szántok az előadásban a  közönségnek?
– A közönség is részt vesz a darabban. Carmenné válnak, Don Josévá válnak, ugyanúgy, mint mi. Ez benne van a játékban. Persze, ők sem a történeti Carment jelenítik meg, mint ahogy mi sem.
– Ezzel kapcsolatban van egy érdekes jelenet: az egyik táncos ül a szülőszékben, és ti megcsókoljátok.
– A duójuk után Attila beülteti Ádámot a szülőszékbe. Mindannyian egyenként odamegyünk, megcsókoljuk, de Attila löki őt vissza. Megcsókoljuk, de igazán
– Áldozat?
– Igen, lehet, hogy feláldozzuk. De mi is áldozatok vagyunk. Mi meg akarjuk csókolni. A lényeg, hogy a mi akaratunk valóra váljon, mindegy, hogy vele mi történik.
– Ez kitüntetett szereplővé teszi.
– Igen, de utána kiállunk a ring szélére. Ő ott marad remegve. A ring széléről már egyfajta általános vággyal a közönség felé csókolunk. Ádám ott maradt kiterülve. Mi meg ezzel a mozdulattal (mutatja) messziről még egyszer megcsókoljuk őt. Majd mutatjuk, hogy büdös a szája. Elkezdünk rágni egy rágógumit. Ő eközben maszturbál. Magányosan ott marad.
– Ekkor ti vagytok a világ, ami folyamatosan a vágyat sugározza, aztán magára hagyja az egyént.
– Igen. De utána (Takátsy) Péter elordítja magát: Let’s get ready to rumble! Ekkor mindannyian kimegyünk a ringből, és megcsókoljuk a közönséget. Ezzel rájuk is kiterjesztjük a vágyat, a vágyunkat. Egyetlen ember marad a ring szélén: Miguel, remegve. Nekem a közönség megcsókolása mindig jó élmény. Megszűnik a néző és az előadó közötti fal.
– Ez, ugye, egy akcionista hozzáállás: nincs kivétel.
– Nincs kivétel, de erőszak sincs. A művész sem erőszakol. Én ugyan kicsit erőszakosabb vagyok a kelleténél, de megtörtént az is, hogy a néző ellökte magától a szereplőt, aki meg akarta csókolni. Vagy esetleg csak a nyakát csókolta meg. De a lényeg az, hogy kialakuljon újra egy játék, egy másik játék.
– Tehát a cél az, hogy feloldjátok a szereplők és a nézők közti távolságot. Erre a legjobb gesztus a csók.
– Ez a legnaturálisabb, a legnyersebb, a legőszintébb. Én azt csinálom, ami belőlem jön.
– Ha ennyire a pillanat vezérli a játékot, akkor nincs két egyforma előadás. Sőt, állandóan alakul. Aki egy Frenák-darabot akar megnézni, az egy időbeli folyamat egyik  állomását látja.
– Így van. Számomra például az utolsó előadás volt a legjobb. Valaki, aki végigkövette az összes estét, azt mondta, hogy nem minőségileg változott az előadás, hanem más dolgok történtek benne.
– A folyamatos változás egy érzékeny rendszert hoz létre. De folytassuk a történés vázlatát!
– A csók után bejön a ringbe két titkárnőszerű alak, Miri és én. Verseny alakul ki közöttünk: ki tud jobban megmutatkozni, ki tud kitörni saját magából. Mindketten kitörünk magunkból. De próbálunk együtt is lenni. Szóval ez egy kettős dolog.
– Tehát az emberi őszinteség vágya a tét. És persze a mássá válás vágya is.  Ami mindig tragikus, hiszen nem lehetséges.
– Ennek a duónak a végén leülünk, és nézzük egymást. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Mereven nézzük egymást, közben Attila és (Krausz) Alíz között egy iszonyatosan érzéki duó zajlik. Alíz folyamatosan a szülőszék felé akar menni, a párja pedig akadályozza ebben. Nem képesek eldönteni, szeretik vagy gyűlölik egymást, mégis más ez, mint a mi „héjanászos” duónk. Talán több benne a gyengédség, kedvesség, lágyság. Miközben Miri és én nézzük egymást – afféle harmadik szálként –, már játszik lent a két iker (Zambrzycki Ádám és Gergye Krisztián) is. Mi kimegyünk a ringből, és a kinti térben hosszan megcsókoljuk egymást.
– Ami a ringben nem sikerült, az kint igen?
– Igen, de itt sem a szexualitás nyilvánul meg. Két ember, aki addig versengett, végül egyesül egymással. Amikor a csók elkezdődik, ott van már (Vislóczky) Szabolcs, aki egy magas sarkú cipőben egyensúlyoz. Nem tudod eldönteni, hogy nő vagy férfi. Ő végig ilyen szerepben van.
– Ez az androgün jelleg mindannyitokban ott van.
– Azért nem. Pontosan olyan határokat próbálunk átlépni az előadásban, amelyeket az életben nem lehet. Teljesen mindegy, hogy arra a színpadi egy órára valaki nő vagy férfi. Mindenkiben ott van a nő és a férfi is. Persze ez platóni alapokon nyugszik, a Lakomában lehet ezt olvasni.
– Platónnál ehelyütt a fő kérdés az, hogy mi a Szerelem? Mi a Szép?
– Igen, mi is ekörül forgunk a Carmenben.
– Csakhogy nálatok metaszinten egység van, mégis maradnak szilánkok. Görcsök, amik nem oldódnak fel.
– Nem tudom, mennyire adunk feloldást. Mennyire engedjük meg a nézőnek, hogy fellélegezzen? Általában mindig próbálunk valami feloldást adni vagy legalábbis valami ehhez hasonlót.
– Ne haragudj, de én ezeket a jelzéseket mindig figyelemelterelésnek érzem.
– Volt, aki sírva fakadt a végén. Azt mondta, végig görcsben volt a gyomra, de a végén feloldást kapott. Ám mi ezt rábízzuk a nézőre, nem akarjuk megmondani, hogy ez most a sírás ideje, a szenvedély ideje stb. Mi nem akarjuk megszabni, hogy mit érezzen a néző. Persze ezzel nehéz mit kezdeni.
– Most éppen ezt próbáljuk meg. Folytassuk!
– Lassan leülünk a színpad szélére. Bejön Klaus Nomi zenéjére (Takátsy) Péter, vörös szoknyában. Mi várjuk, mindenki uniformisban, mindenki maga elé néz. Én ilyenkor imádkozom. Péter ekkor a Carmen. Egy új Carmen.
– Aki férfi. Majd elindul egyfajta rángás a figyelő sorotokban. Egyvalaki kiválasztódik.
– Igen, Lisa, majd bekapjuk a ring kötelét a szánkba. Megharapjuk. Lisa végigsétál mögöttünk és megsimítja a szánkat. Ekkor kitör belőlünk minden, ami bennünk volt. Üvöltünk és ordítunk. Minden, ami bennszakadt, az most kijön.
– A száj simítása tehát feloldó gesztus.
– Igen. Ezután cigarettára gyújtunk. Egyedül Lisa nem, ő fent van a ringben. És megszólal a dal: „Everybody fucking but me…” Mi eközben hűvösen cigarettázunk. Más nem történik. Magunkban vagyunk. Véget ér a zene. Lisa elkezd szólózni, mi rátesszük a fejünket a székekre, elszívjuk a cigit. Ezután két férfi (Miguel és Attila) vetkőzik, és felveszik a fürdőben használatos kötényt, nyugodtan. Érdekes, hogy volt olyan előadás, amikor a nézők közül valaki ennél a pontnál ment ki fellélegezni, ezt nem bírta elviselni. Aztán a végére visszajött.
– Nem bírta a vetkőzést. Mert feszültség van. Mert a mozdulatokban „csend” áll be.
– Igen. A két férfi minimálisan van csak jelen, de maximális a jelenlétük Ez a butoh alapja is. Ezután  Miguel és Attila elkezd birkózni, egymáson gurulnak, ellökik, magukhoz rántják egymást,
– Megint ez a kettős játék a taszítás ás a vonzódás között.
– Benne van az egész darabban. Végig ez a kettőség zajlik. Az élet játéka. Carmen történetét sokféleképpen lehet megmutatni.
– De a ti darabotokban nincs halál. Illetve egyfajta nyitottság a halál felé. Egy végletes léthelyzet, amelyből belátás nyílik mindkét oldal felé.
– Meghagyjuk a vágyat. Meghagyjuk azt, hogy nem lehet egyesülni. Persze ezt lehet ez esetben közhelyszerűen is magyarázni. Például a társadalomban sem egyesülhet két férfi. Bár nem is a vágyat hagyjuk meg, hanem azt, hogy valami nem történik meg, ami meg akar történni. Vagy ami megtörténne a maga természetességében, azt nem hagyjuk megtörténni.
– Tehát ti irányítotok. Ez megint csak kettős: a totális ösztön és a tudatos kontroll...
– Ezt a tudatosságot nevezhetném véletlennek vagy sorsnak is. Ez nincs megfogalmazva. Nem száll le az égből Isten. Persze mindenképpen van felettes tudat.
– Folytassuk!
– A verekedő férfi pár egyik tagja belepusztul a küzdelembe. A másik ki akar törni a ringből. Verekedés közben Lisa szemlélte őket. Lehet, hogy érte versengenek. Majd Miguel szólója jön, ekkor megszólal egy Yves Montand-szám. Végül Miguelt vezeti Lisa. Szinte meg sem érinti a férfit, aki mégis megy utána. Közben mi játszunk a közönséggel, felkérjük őket táncolni, koccintunk velük, ölükbe ülünk, egymással is táncolunk. Lassan bekúszik egy techno-zene. Mi a ringbe beállunk egy sorba és bejön (Frenák) Pali.
– Akinek egy zsák van a fején. Nincs feje?
– Nincs. A fejnélküli lovas. Nem tudod, hogy ki, és mégis tudod, hogy kicsoda.
– Elkezd sztriptízelni. Aztán ti is vetkőztök.
– Igen, de más a két minőség. Kontrasztban vagyunk. Ő kezdi a sztriptízt, hirtelen, vadul. Mi nyugodtan vetkőzünk, lassan. Kiesünk a sorból.
– Ez a kiesés egy kis halál?
– Megsemmisülés. Mi kimegyünk. Pali marad. Rávetítődik egy filmrészlet. Szólójában mintha ki akarna szabadulni a lelkéből, a testéből. De nem tud, mintha kényszerzubbony lenne rajta. Térdre esik, Péter kiviszi a ringből. Összeszalad két bokszoló. Alíz bejut a szülőszékbe.
– Tehát a halál után születés következik. Persze nem tudod eldönteni, hogy maszturbál vagy szül? Újjászületés?
– Ilyen az élet. Mondjuk, ne nevezd szülésnek! De erre Péter hisztérikusan nevetni kezd. Ebből a nevetésből alakul az ki, hogy elkezdi bekonferálni az egyes szereplőket, akik Király Tamás ruháiban jönnek vissza a térbe. Alíz közben tombol a szülőszéken, előtte bokszolók bokszolnak.
– És  zajlik  a divatbemutató.
– Igen, ez a káosz. Szenvedsz és élvezel. Szül egy nő, két ember harcol, veri egymást és közben bejönnek a csillogó modellek. Igen, ebben a világban élünk.
– Itt ismét egyszerre fontos lesz a  fen,t a ring és a lent,  a ringen kívüli tér kontrasztja. A lenti csillogás  nem szentel figyelmet annak, hogy mi zajlik a ringben.
– Megy a kavalkád, és végül lemegy a fény. Még hallod a nő lihegését és a bokszolók kesztyűinek csattogását. Aztán ez is elhallgat, és elhangzik a mondat: „Akkor most mi van?” És itt a vége.
– A darab tehát egyrészt a világban való zavarodottságot mutatja meg, másrészt a belső bizonytalanságot.
– Ott van az összes emberi érzelem: szerelem, gyűlölet, féltékenység, vágy, düh, szomorúság. A végső mondat kijelentés és kérdés is egyben. Meg poén is. És ott van benne az elkeseredettség is.
– Ennyiben ez egy gyermeki kérdés. Hihetetlen értetlenséget jelez a világgal szemben.
– Carmen történetében is ez van. Mindenki meghal, értelmetlenül. Valahogy nem találkoznak az emberek. De hát így vagyunk a világban is, elmegyünk egymás mellett, otthagyjuk egymást, és mindig csak egy picin múlik. Ebben a kijelentés-kérdésben mindez benne van.
– Tehát a ti darabotok bemutat valamit a valóságból, de nem ad semmiféle választ.
–  A választ mindenkinek magában kell fellelnie.
08. 08. 5. | Nyomtatás |