Mesterfokon

A Nederlands Dans Theater vendégjátéka

A Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelkedő táncművészeti eseményeként három estén át a Vígszínházban lépett fel a Nederlands Dans Theater, a két évtizeden át Jiří Kylián által vezetett világhírű hágai együttes. A negyvenhárom évvel ezelőtt alakult NDT-t a Het Nederlands Ballet tizennyolc újító szellemű táncosa hozta létre Benjamin Harkarvy balettmester, művészeti igazgató és Carel Birnie főigazgató vezetésével. Előbbi mellett a társulat állandó koreográfusa volt Hans van Manen is. Az egykori alapítók a modern tánc és a klasszikus balett közt kívántak hidat verni. (Ezt a szándékot a vendégjáték négy, 1989 és 1999 között keletkezett koreográfiájában is különböző mértékben egytől-egyig tetten érhettük.) Az NDT gyorsan az újító szellemű tánc fellegvárává vált. 1973-ban hívta meg az együttes első ízben az akkor mindössze huszonhat éves cseh Jiří Kyliánt koreografálni, aki Viewers címmel készítette el bemutatkozó előadását az NDT számára. Kylián (korábbi társulatát, a John Cranko vezette Stuttgarter Balettet elhagyva) két évvel később lett a társulat állandó koreográfusa, 1978-ban pedig (Sinfonietta című alkotásával hangos nemzetközi sikert kiváltva) művészeti igazgatója. Kinevezésével ért véget az NDT első, Harkarvy és Manen fémjelezte korszaka. Kylián az elmúlt közel három évtizedben félszáz alkotást készített a holland együttes számára. Művészeti igazgatói székét 1999-ben adta át a helyére választott Marian Sarstädtnek, ám művészeti tanácsadóként, házi koreográfusként azóta is szoros kapcsolatokat ápol az együttessel.  Kevésbé közismert tény, hogy a Nederlands Dans Theater név tulajdonképpen három különböző, egyedi és strukturálisan egyenlő rangú együttest takar: az NDT 1 (amely a budapesti vendégjátékon fellépett) maga a főtársulat: 32 különböző életkorú táncosból áll. Az NDT 2-t tizenkét, huszonegy esztendősnél fiatalabb táncos alkotja, míg az NDT 3 a „senior-válogatott”, a negyven évesnél idősebb, de még aktív táncosok kis társulata. A három csapat ritkán dolgozik egyazon darabban, ám 1995-ben, Kylián (művészeti igazgatóságának jubileumi, huszonötödik évében alkotott) Arcimboldo című munkájában például együtt léptek színpadra.
Halász Tamás

A budapesti vendégjáték programjában három Kylián-koreográfia (Bella Figura, Sarabande, Falling Angels) mellett Paul Lightfoot egy alkotását (Speak for Yourself) láthattuk. Lightfoot, a londoni Royal Ballet School egykori növendéke, 1985-ben került az NDT ifjúsági társulatába, két évvel később azonban már a nagy együttes tagja lett. Első koreográfiáját (The Bard of Avon) 1989-ben hozta létre az NDT 2 táncosai számára, két évvel később pedig már a főtársulatnak koreografált (Seconds – Vivaldi vallásos tárgyú zeneműveire). A termékeny alkotó 1999-ben készítette el a Vígszínházban is előadott művét.
Kylián Bella Figurája az est nagyszerű felütése: modern és tiszta, fegyelmezett és játékos előadás sok apró, remekül eltalált szcenikus ötlettel, látomásos hangulatú váratlanságokkal. Koreográfiájában Kylián határterületeket vizsgál: álom és ébrenlét, színpadi mozdulat és hétköznapi gesztusok, táncosi és „civil” magatartás választóvonalait igyekszik letapogatni. Éterien könnyű, végsőkig kimunkált mozdulatokat tör meg ficammal, nehézkes gesztushoz épít szárnyaló folytatást. A színpadnyílás mérete a vízszintesen és függőlegesen mozgó függönyöknek köszönhetően szinte filmszerűen „fókuszálja” a koreográfiát: kistotállá és nagytotállá, látványos össztánccá vagy éppen intim kamaraelőadássá változtatja azt. Az Arcimboldóval azonos évben, 1995-ben keletkezett mű a mozdulat szépségének, fenségének is ünnepe: Kylián a letisztultat és a kísérletezőn különöst ütközteti benne. A bárhonnan elkezdhetőnek, bárhol abbahagyhatónak tűnő (a nézők érkezésekor már zajlani látszó) Bella Figura már-már emblematikus pillanatában egy táncosnőt látunk súlytalanul lebegni a fekete függöny előtt. Társa hátulról, az anyag túlsó oldaláról – így láthatatlanul – átölelve emeli fel őt a magasba. Az ötlet pofonegyszerű, az összhatás pedig frenetikus. Mindez elmondható az egész alkotásról is: a koreográfiára nagyfokú letisztultság, egyszerűség jellemző: a csodálatos pontossággal játszó táncosok sugárzása, emberi mozdulataik isteni tökéletessége idézi elő a varázslatot.
Lightfoot Speak for Yourself (Beszélj a magad nevében) című alkotása szellemes, a humorral ügyesen játszó koreográfia. Sötétbe borult kezdő képében egyetlen táncost láthatunk, aki úgy füstöl, mint egy gyertya eloltott kanóca: a feje mögül áradó füsttel táncolva beopálozza a színpadot. Felbukkanó társai közt magányosan, groteszkül mozogva szinte megbélyegzetten létezik, mint a jól látható jeggyel jelölt pária, akit észrevenni sem szabad. A néma és megszólaló hangszer, néma és beszélő test kontrasztjára építő Speak for Yourself mozgásanyaga szép, de önmagában nem jelent kitörölhetetlen élményt. Az előadást a szcenika teszi különlegessé. A drámai közösséggé szerveződő kilenc táncosra víz kezd permetezni, az esőfüggöny gyönyörű fényoszlopokban csillog. Az ezüstösen megvilágított cseppek elkeverednek a teret betöltő füsttel, megkavarják, szétrebbentik azt. A mozdulatok – ügyelve a táncpadlót elborító vízmennyiségre – egyre finomabbak, egyszerűbbek lesznek. A vizes talaj igazi veszélyt jelent, hiába szép: táncolni nagyon óvatosan lehet csak rajta. Lightfoot keleties tempóra lassított koreográfiája látványszínházzá válik, előadói pedig már-már szoborparknak látszanak. Az amúgy sem túl feszes tempó szinte a mozdulatlanságig fékez. A nézőtér néma csendben követi víz és füst játékát, Bach lassan elenyésző muzsikáját. Mintha egy tavaszi éjjelen a tornácon figyelnénk, hogyan oltja el a könnyű eső az égő avar tüzét. Miközben a távolban alig kivehető alakokat nyel el a sötétség.
Kylián Sarabande című bizarr koreográfiájának nyitó képében egy villanásra a színpadon hatalmas barokk női kosztümök tűnnek fel. Fényváltás után ugyanezeket a sátornyi, mellrészes szoknyaépítményeket látjuk lebegni: belsejükből éles fény vetül lefelé, a fényben pedig minden ruha alatt egy-egy hátán heverő férfi látszik. A darabban a Nő csak mint öltözet szerepel. A Sarabande név egy régi, méltóságteljesen lassú, spanyol eredetű francia táncot, illetve a szvit lassú tételét egyaránt jelenti, elsősorban azonban természetesen az előadáson felcsendülő Bach-alkotás címe. A zeneműnek nekifeszülő, dinamikus koreográfia különös és nagyon modern: hihetetlennek tűnik, hogy tizenkét évvel ezelőtt keletkezett. Akinek van bizonyos fogalma a cseh mesterkoreográfus munkásságáról, még az alkotó személyét is nehezen hiszi el. Kylián elemi erejű, fékeveszett indulatokat, zavarba ejtően vad atmoszférát enged szabadjára itt. Ordító, tapsoló, trappoló táncosai szétzilálják a Bach-zenét. Kemény férfitáncot, szabadon hagyott idegvégződések mozgatta, ránduló gesztusokat, izgalmas, formabontó kísérletet követhetünk meglepetten. A Bella Figura kifinomultságának, gesztus-pompájának itt nincs sok nyoma. Szerkesztetlenség és szerkezet, Bach és diszharmónia, torz, dermesztő szenvedély és brutalitás alakítja a színpad feszültségét.
A nyolcvanas évek végén a lírai hangvétellel szakító, absztrakt felé nyitó Kylián vizuálisan is igencsak intenzív élményt nyújtó produkcióját e korszak egy másik tipikus alkotása, egyben az est utolsó darabja követte. Az előbbinél egy évvel korábban született Falling Angels (Zuhanó angyalok) Steve Reich zaklatóan monoton alkotására, az 1970-71-ben keletkezett Drumming (Dobolás) első részére született. A színpad jobb szélén négy érett korú, de villámkezű úr szólaltatja meg élőben a sodró lendületű dob-darabot. Kylián Reich művére szikár, steril koreográfiát alkotott, ezúttal kizárólag – fegyelmezett formaruhát viselő – női előadókra. Az egyre bonyolultabb ritmusok észrevétlenül rétegződnek egymásra: a koreográfus a táncosi mozdulatokkal szinte dekódolja a zene anyagát. A Falling Angelst Kylián egyfajta táncosi hitvallomásnak is szánta (v.ö. címválasztás): a koreográfia, a „tömegmozgatás” első megközelítésben ridegnek, mechanikusnak tűnik, ám a benne rejlő érzelmességet, líraiságot nem nehéz megérezni. Az alkotásban számtalan alapmozdulat, emblematikus táncosi gesztus található: Reich zeneműve egyszerre semleges alap, amely mégis sodró, ellenállhatatlanul áramló. A kifogástalan kompozícióban, szinte bábokként mozgó előadók tolmácsolta alkotás gépies gimnasztikának, végkimerüléshez vezető állóképesség-próbának is beillik. Összhatásában megkapó és tiszteletet parancsoló, mégis hűvös, mert alapvetően az észre, nem a szívre hat.
A Nederlands Dans Theater budapesti vendégjátéka páratlan lehetőséget nyújtott arra, hogy egy kiváló művészekből álló társulat összjátékát megcsodálhassuk. A holland együttes bódító ereje ugyanis abban rejlik, hogy táncosai egytől-egyig művészetük ámulatba ejtő művelői. Ilyeneket pedig legfeljebb egyesével, mérsékelt tehetségű társulattól övezetten szoktunk látni (ha egyáltalán), de szinte soha nem méltó, megillető, érdemben reflektálni, együttműködni képes környezetben.
08. 08. 5. | Nyomtatás |