Gondolj rám szívesen!

Baltazár Színház

Már több mint három éve él együtt egy társulat, amelyik maga a cáfolat, maga a forradalom, maga a művészet. Elek Dóra kitartó szeretettel és türelemmel vezeti a társaság tagjait, fogja őket egységbe, szervezi a mecenatúrát, és létrehozza ezt a különleges színházat. A színházi műsorfüzetekben még a neve se szerepel, nem osztogatnak szórólapokat, csak a jó megfigyelő láthat a színfalak mögé. Mégsem valószínű, hogy bármelyikünk el tudná képzelni azt a pedagógiai-pszichológiai küzdelmet, amibe mindez kerül. Mondhatná erre bárki, hogy minden társulatvezető napi küzdésben él, minden rendező naponta szelídíti bolond művészeit, egyengeti a konfliktusokat közöttük, kibeszélteti vagy elhallgattatja a rivalizálást, kihasználja vagy ellenpontozza a személyes viszonyokat, a színészek közötti szerelmi szálakat vagy a gyűlölködést. Minden művész őrületes és nem beszámítható, mondják a szülők, amikor ettől a pályától féltik a gyerekeiket, még a pályán lévők maguk is. Arra senki nem tudja a választ, hogy akkor ki is a normális? Mert az ún. egészségesek is tele vannak lelki problémákkal, elrontják az életüket, a kapcsolataikat vagy magányosak, mert nem is tudnak kapcsolatot teremteni, nem őszinték, nem képesek az érzelmeik kifejezésére, nem képesek a testi kontaktusra (vagy gátlásosak, vagy túlzott jelentőséget tulajdonítanak az érintésnek), nem képesek a testi-lelki intimitásra. Az átlagember gondjai ezek, azoké, akik teljesítenek a szakmájukban és a magánéletükben, csak éppen nem elégedettek, nem boldogok, nem találják önmagukat.
Mindez nemcsak gyakorló pszichológusként jut eszembe naponta, hanem színházba járóként- színikritikusként a Baltazár színház előadásán is. A társulat tagjai enyhén vagy közepesen szellemi fogyatékosok. A szakkönyvek szerint szerte a világon az okozza a gondot, hogy ez a réteg igenis fejleszthető lenne, például az enyhén fogyatékos akár az átlagos körül is lehetne, de ez sokkal több időt és pénzt igényel mint a “normálisok” okítása. S ha rá is fordítják ezt a pénzt és időt – egy toleránsabb társadalomban –, még mindig ott az előítéletek leküzdésének szinte reménytelen ügye: bevezetni a többség közé a lehetőségeihez képest fejlesztett hátrányosan indult embereket. Ez már önmagában művészet volna, nem oktatás és nem csak politika. Nos, a Baltazár színház mindazt tálalja, amiből mi –felfuvalkodott egészségesek – tanulhatnánk. Fegyelmezett munka, hihetetlen koncentráció, egymásra figyelés. Begyakorolt, jól megtanult mondatok és lépések, kitartott kézmozdulatok, fókuszált szemmozgás, a zenével való összhang, ritmusra lélegzés. Ritmusra belépés és lelépés, minden egyes jelenetben a maximális színészi jelenlét.

Maga a színdarab két síkon fut: egy Rómeó és Júlia szemelvényből, amelyben mondattöredékek emlékeztetnek az első szerelemre, annak szenvedélyességére és a tilalom okozta fájdalomra. A közé helyezett mondatok, versecskék, sóhajok a hétköznapi ember szerelmi bánatáról és öröméről szólnak. Mint hallottam, a társulat maga szerzette mondatokkal, “sajátélményű” gondolatokkal vállalja fel önmagát. A hendikepes indulásról szó sem esik itt, de annál humorosabb tőlük ez a mondat: nekem szemüveges lány nem kell! Miért adjam alább? Vagy ez: a plátói szerelemből kinőttem, az érzéki meg tilos, akkor hogyan szeressek?
A szeretetről és a szerelemről szól az előadás, a legkisebb pátosz nélkül is meghatóan. Kevés díszlettel állították színre, néhány találó és karakteres kellékkel, így lavórok és tiszta víz jelképezi a megtisztulást, a szüzességet, a felnőtt létben való megmártózást. Néhány pohár bor hősies elfogyasztása jelzi a férfivá avatást, tűzvörös bokszkesztyű a harcot, a csatát. Sokatmondóak a jelmezek. Szép ruhában minden nő még szebb. A lányok a klasszikus nőiséget képviselik a romantikus ruhákban, a finom, de nőies sminkkel, hullámzó hajjal. Minden lánynak a ruháján klasszikus festmények, szobrok fényképei láthatók, Leonardo és Michelangelo női és férfi szépségei. A lányok a mai létüket is így játsszák, a fiúk inkább sportosak, baseball sapkások. Átütő erejű a hit, amivel a társulat jelen van. Átütő erejű a darab kedves humora. Az önirónia, amivel saját sutaságukat, esendőségüket mutatják, a kezdeti lépéseket, amelyek mindannyiunk élményei a kamaszkorban. A színészek, akik egész évben ezzel foglalkoznak, ebből élnek, a teljesítőképességük határáig megmutatják magukat. De el is merészkednek eddig a határig. A mai átlagos fiatal vagy bőven alulteljesít vagy felőrli magát a bizonyítási kényszerben. A rendező és a társulat alázata példamutató, a közönség sokat visz magával ebből is. Az előadás általában a Ferencvárosi Művelődési Házban látható, de járnak vendégségbe is. A Baltazár színház idei – lenyűgözően szép – előadásának címe: Gondolj rám szívesen! Aki látja őket, így is fog tenni.
Bácskai Júlia

Gondolj rám szívesen!
Baltazár színház
08. 08. 5. | Nyomtatás |