Szigetvilág

Martin McDonagh: A kripli – Radnóti Színház

A Radnóti Színház A kriplije olyan, mintha ősbemutató lenne, pedig nem az; igaz, minden jó előadás az ősbemutató érzetét kelti vagy kellene hogy keltse: hogy újra rácsodálkozhassunk egy darabra, felfedezzük, értsük, szeressük. Martin McDonagh A kriplijét játszotta már a Budapesti Kamaraszínház és a szolnoki színház is; mindkettőt Robert Sturm rendezte néhány hónap eltéréssel.
Tompa Andrea

Hogy a darabot most újra felfedezzük – újra felfedezik nekünk, ennek több oka is lehet. Talán az ír sziget, a darab helyszíne ihlette meg Gothár Péter rendezőt: Inishmaan zord, sziklás szigetén készült fotóit, az előadás előtanulmányait a színház előcsarnokában láthatjuk. Díszletötletét is bizonyára ebből az utazásból merítette. A másik, az előbbinél talán látványosabb ok a darab újrafordítása. Szokatlan, hogy egy frissen (1998-ban, Szabó T. Anna által) lefordított színdarabból egy színház máris új fordítást rendeljen. Varró Dániel általam ismert második színpadi fordítása (az első a Kés a tyúkban) azt bizonyítja, hogy az ő erénye nem csak a pergő dialógusok és a színpadi humor kiváló ismerete. Itt is, mint a Kés a tyúkban című drámában, egy nyelvi világot teremt, azaz elsősorban nyelvileg teremt meg egy drámát. Varró szövegét úgy hallgatjuk a színpadról, mintha kortárs magyar darabot és nem fordítást hallanánk: egy ilyen autonóm nyelvi világ megteremtése egy Kárpáti-darab világához teszi hasonlatossá. Varró tudása ennek a nyelvi világnak a megalkotásában van; enélkül sem a Kés a tyúkban, sem A kripli lenne olyan előadás, mint amilyen. Merthogy a rendezés, a mise en scéne a fordítással kezdődik – mint állítja Antoine Vitez fordító-rendező.
McDonagh darabja bizonyára többféle interpretációt, rendezői nyelvet enged meg, a naturalizmustól az abszurdig, a legvadabb realizmustól a legelemeltebb stilizációig. Varró Dániel pedig a rendező “keze alá” fordít: azt, amit a rendezés teljesít ki, Varró előlegezi meg. McDonagh testileg, lelkileg, szellemileg torz írjei magyarul egy nyelvileg is torz világban kelnek életre. (Hogy angolul is, azt csak feltételezem, nem tudom.) Helytelenül beszélnek, de okoskodnak, káromkodnak és szépelegnek, kitekernek és túlbeszélnek. A korábbi előadás egyik krónikása “szép emberek szép játékáról” beszélt; ezek az emberek már itt, a fordításban sem lehetnek szépek. Csak nevetségesek, torzak és szeretetreméltóak. Az egyik kripli, a másik kataton, a harmadik evéskényszeres, a negyedik alkoholista, az ötödik erotomán.
Gothár rendezése pedig azon a széles skálán mozog, amelyet a darab világa és a magyar szövegváltozat megenged. E kegyetlen ír világban, amelyben egy “nyomigyerek” története bontakozik ki, Gothár az ellenpontokat keresi: a fiú melodrámába hajló történetét humorral egyensúlyozza ki. A történet szerint az isten háta mögött lévő inishmaani szigetre 1934-ben “holivúdi” forgatócsoport jön, hogy Az arani ember címmel filmet forgasson az itt élő halászokról; torz, mániákus emberek piciny, zárt, eseménytelen és kietlen világában vagyunk.
Első látásra Gothár a szöveg ellen játszat. Az előadás nyitómondataiban a kripli Billy nénikéje ezt mondja: “Éktelenül aggódok Billyér, mikor ilyen sokáig van el.” Csomós Mari a mondatot rezzenéstelen arccal, kissé vontatottan és látszólag unottan, magas fejhangon mondja, a szavak szinte összeragadnak és gumiként nyúlnak a szájában, szinte eltűnnek a szóhatárok. Vagyis a szöveggel ellentétben aggodalomnak nyoma sincs: legalább is abban a formában, ahogy a színpadi ábrázolásban, illusztrálásban megszoktuk. Sem Csomós, sem Gothár nem illusztrál semmit. Színpadi világában a figurák nem a realisztikus játékuk által léteznek, Gothár és kiváló csapata nem pszichológiai realizmussal dolgozik. Ehelyett létrejön egy olyan játékstílus, amely szinte minden szereplőre nézve kötelező. Ez a stílus egyrészt az (illusztráló) gesztusok elhagyásával, másrészt a mimika szinte minimálisra való redukálásával kezdődik. Egyetlen “arc” engedélyezett ebben a játékstílusban, s ezt minden figurának magának kell megtalálnia. Ezek az arcok és emberek mind a patológia határát súrolják, de mindig a normalitáson belül maradnak: a “normális” szélsőségei és nem a betegség határain mozognak. McDonagh–Varró–Gothár és a remek Radnóti-társulat mindig az emberit hangsúlyozza a betegséggel szemben; igaz, az emberiben felfedezi a rendhagyót, a különöst, a majdnem-beteget.
A főszereplő Billy arcára (Lengyel Tamás) örökös mosoly, félig-meddig hülye vigyor fagy, randa fogai folyton kilátszanak, a szemek üresbe néznek, soha nem a beszélőtársra. Nem csak egy kissé fogyatékos – mint egyik nénikéje fogalmaz: elmeroggyant – arckifejezése ez, hanem a világgal szembeni mindent megbocsátó, jótékony attitűd is; a világ, amely vele szemben kegyetlen, megvető és szókimondó. A “két nénikék” közül Csomós az üresbe néző, felfüggesztett tekintetű, mániákus – elvégre kövekkel beszélget – szereplő, aki szinte kataton módon viselkedik. A másik szakállas-bajuszos nénike, Schell Judit a lobbanékonyabb, a szúrós szemű, mindig összeráncolt homlokú, a dühében édességet zabáló. A hely hírembere, információ-hordozója, a fura nevű Johnnypateenmike (Kulka János), a főszaglász, megélhetési spion; szemével mindig kutat, les, kombinál, ugyanakkor ritkán és lassan pislog, mint a fáradt flegmatikusok, szája lefele görbül, mint aki a világot összes hírével és eseményével együtt megveti; ajka kelletlenül formázza a szavakat; munkája, a hírhozás, kimerítő ténykedés. Anyját, a kilencven éves mamust Szombathy Gyula alakítja, fogatlan száját összehúzva, üres tekintettel, mint aki semmit sem lát. (Néhány szereplőnél azonban ezt az egy, maszkszerű arcot nem sikerül ilyen pontosan megtalálni; az orvos Csankó Zoltán és a halász Schneider Zoltán figurái sokkal kevésbé pontosak és karakterisztikusak.)
Ezzel a minimáltechnikával együtt – ahol se gesztus, se arcjáték, csak egyetlen arc – a beszédmód, a hang, a hanghordozás, hajlítás, sőt a légzés válik a játék fő eszközévé. Itt szintén Lengyel, Csomós, Schell, Kulka, Szombathy és Hámori Gabriella találja meg – szó szerint – a hangját. Lengyel Tamásnak van a legnehezebb dolga a kripli szerepében, és bár regisztere nem olyan széles, mint a nénikéké vagy a hír ügynökéé, a magas hang, a kissé túl hangos, akadozó, olykor dadogó beszéd, hozzá az örökké széles vigyor jó kulcsok a figurához. Érdes hangján Schell tagoltan és – akárcsak Csomós – szavakat egymásba folyatva, szóhatárokat elmosva beszél; az ő amplitúdója többet leng ki, többet kántál, mint nénje. Kulka a beszéd automatizmusát játssza, elvégre ő egy beszélőgép, ez a foglalkozása, ebből él. A hangot nem tüdőből és nem torokból, hanem gyomorból nyomja, mintha énekelne, hosszú mondatait minden erőfeszítés nélkül egy lélegzetből teszi elénk; mondatait szinte árnyalatok nélkül darálja, mint aki “dolgozik”, árulja a híreket. Szombathy Gyula pedig a mamus szerepében brillírozik fejhangon, kissé pöszén és fogatlanul kárál fiával és orvosával. A sziget kurvája, a likaskezű Helen szerepét Hámori Gabriella játssza: trágárságait állandó dühvel, kötőszóként használt “szaros” jelzőjét nyomatékosan, hosszan sziszegve ejti. Egyszóval: Gothár és a társulat stílust teremt. Ez a stílus az összjátékban válik az előadás stílusává is. Összjáték pedig egyenlő társulat – s ez a társulat most két nagyszerű fiatal színésszel egészült ki.
A díszlettervező Gothár tere akkor a legizgalmasabb, amikor a tengerpartot ábrázolandó a színpadot bokáig érő víz lepi el – egy gyors színváltozás alatt. Ez a tocsogás-pocsogás, cuppogás-caplatás az előadás alaphangja lesz. Kiváló rendezői-tervezői bravúr a második felvonás filmvetítése is, ahol a színen lévő szereplőkhöz hasonló ruhába öltözött halászok mindennapi életét látni, majd egy cápaüldözést. A színpad elejére leengedett áttetsző vásznon egyszerre látjuk a korabeli filmet és mögötte a színpadi életet, a fel-fellobbanó konfliktusokat, az unatkozó nézőket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit néznek, és hülyeségeket kommentálnak a cápa kapcsán: “Hát mért nem hagynak már békét annak a szerencsétlen cápának? Ártalmas volt az valakire nézve?” – kérdi a Mamus, aki pár jelenettel korábban arról mesélt, hogy a férjét egy cápa ette fel.
Gothárt nem az ír nemzeti ügyek érdeklik (alig vannak ír jelzések az előadásban: némi ír zene, egy-két jelmezrészlet és a film). Bizonyára máshogy rezonálnak angol színpadon és nyelven Johnnypateenmike meg a többiek ír nemzeti szívet dobogtató szavai, hogy “hát csak nem olyan rossz hely Írország, hogy a jenkik idetódulnak filmet forgatni Írországba”, ja, meg az emberek is ide menekülnek 1934 lévén; igaz, ezt a mondatot úgy is hallhatjuk, mintha csak egy kis országról, talán éppen a mienkről folyna a szó. Gothárt inkább ez az önmagába zárt világ működése, viszonyai, hülyesége, torz lakói érdeklik. Ezért annyira fontos a játék nyelve: a fordítói nyelvezet, a rendezői színházi nyelv és a színészi játék nyelve, melyet fordító, rendező és színész együtt, ugyanabba az irányba, a stilizáció felé tolja el. Legyen az paródia, abszurd vagy groteszk, mikor melyik érvényesül. Miközben az alaptörténet és annak emberi vetülete, a dráma megtörténik. Ami pedig nem más, mint a szeretetéhes, árva, beilleszkedni vágyó, magát elfogadtatni akaró “nyomigyerek” története, “holivúdi” kiruccanása, majd első randevúja a likaskezű Helennel. És halálának előrevetített árnyéka.


Martin McDonagh: A kripli
Radnóti Színház

Fordította: Varró Dániel
Díszlet, rendező: Gothár Péter
Szereplők: Csomós Mari, Schell Judit, Lengyel Tamás, Kulka János, Szombathy Gyula, Hámori Gabriella, Schneider Zoltán, Csankó Zoltán
08. 08. 5. | Nyomtatás |