Magány és szólók

Gogol: Háztűznéző – Szigligeti Színház, Szolnok

A tartalmas műsorfüzet címlapja kifejezetten szellemes: ütött-kopott kis Junoszty tévén Matrjoska baba áll. A Junoszty sokunknak kedves (vagy kevésbé kedves) emlék, szinte jelképe egy kornak (ha úgy tetszik, a szovjet-magyar kapcsolatok nem egészen hivatalos úton megvalósuló elmélyülésének), a baba ma is népszerű emléktárgy, valószínűleg napjainkig a legkelendőbb giccsportéka, mely Oroszországra asszociáltat. A Junoszty-Matrjoska világnak az előadásra vetítve akár emblematikus ereje is lehetne, s ezt az előzetes sejtést akár igazolódni is láthatjuk, amikor az első képben, Podkoljoszin lakásában feltűnik a címlapra került tévé, ám rövidesen észrevesszük: ez egy másik előadás.
Urbán Balázs

Nem abban az értelemben más persze, hogy a felvetett ötletsort ne vinné következetesen végig. Telihay Péter rendező és Zeke Edit tervező egyértelműen a mába (vagy legalábbis a közelmúltba) helyezik a cselekményt. Zeke valamennyi szereplőre egészen eredeti ötletekből szőtt ruhákat ad. Egyes figuráknál ehhez persze a szöveg is ad sugallatot, de a társadalmi szerepüket illetően kevésbé tipizált alakokat is invenciózusan kreálja meg: Kocskarjov például (mű)bőrdzsekis, autóstáskás (fekete cipőjéhez fehér sportzoknit viselő) kisvállalkozóként tűnik fel. Érdekes a díszlet is: a ferdén lejtő, előrefutó szín, melynek szinte geometriai formái kaotikus rendezetlenséget takarnak, nemcsak erős látványelemként funkcionál, de a rendezett káosz paradoxonával (ami pontosan rímel a műsorfüzet címlapjának lepusztultságot és giccset összekapcsoló jelképességére) mélyebb tartalmakra is asszociáltat.
Ezek a mélyebb tartalmak azok, amelyek többnyire hiányoznak a lendületes, jó ritmusú, sok játékötlettel bíró, szellemes előadásból. A nyolcvanas évek szomorú sivárságát megidéző, de időben nemcsak a közelmúltra, térben nem pusztán Oroszországra vonatkoztatható terek és ruhák éppúgy szórakoztató ötletek maradnak csupán, mint ahogy az abszurdnak ható szituációkból (melyeknek éppen kézzel fogható valóságossága komoríthatná el némiképp a színpadon történteket) is inkább csak színvonalas színészi szólók épülnek. A szokott szerepkörüktől általában eltérő figurákat alakító színészek érezhetően élvezik a feladatot. Tóth József kitömött hasú, nem pusztán fizikailag felfuvalkodott, agresszíven unintelligens Galuskája, Mihályfi Balázs mániákusan finomkodó, komplexusait felszínes magabiztosság mögé rejtő Anucskinja, Tóth Tibor narcisztikusan szépelgő, szemeit ábrándosan meresztgető Csocsalovja egyaránt magas szakmai színvonalon, színesen, számos apró ötletből felépített alakítás, de mivel játékuk sem egymással, sem a többiekével nemigen tart kapcsolatot, a szereplők elszomorító, kiúttalan magányából kevés érződik.
Szólószerű a többi alakítás is: Mertz Tibor örökké nyüzsgő, izgága, ellentmondást nem szerető Kocskarjovja (kinek tetteit érezhetően inkább a becs- és a bosszúvágy, mintsem a barátság motiválja), Tímár Éva dörzsölt, cinikus, egyik hazugságtól a másikig mindig nyílegyenes utat találó Fjokla Ivanovnája éppúgy, mint a két főszereplőé. Bár Söptei Andrea lehetetlen hajviselettel és választékosan ízléstelen ruhákkal öregített, gyerekes hisztériákra hajlamos, minden ízében vénkisasszonyos Agafja Tyihonovnája és különösen Mucsi Zoltán arcvonásaival, minimumra redukált gesztusaival gyógyíthatatlan teszetoszaságot, kinőhetetlen gyerekességet, életképtelen enerváltságot összesűrítő Podkoljoszinja azért a szólókon keresztül is megmutat néha valamit a fájdalmas magányból, a nem pusztán megmosolyogni való, s nemcsak a jellem, de a szűkebb és tágabb társadalmi környezet által is indukált szerencsétlenségből. S nekik jut az előadás talán legszebb jelenete: a sok szóló mellett az egyetlen igazi duett.
Amikor Kocskarjov (azt gondolván, végre révbe értek) magára hagyja az “ifjú párt”, hogy Podkoljoszin végre megkérje Agafja Tyihonovna kezét, keserűen mulatságos kettős kezdődik. A derék hivatalnok épp úgy szerencsétlenkedik, mint korábban (meggyújtja az asztali gyertyát, ám azzal a lendülettel, mellyel elfújja a gyufát, eloltja a lángot is), de a férfi és a nő kétségbeesett igyekezetének most tétje van; két egymásra utalt, magának való, de társat kereső ember szánni valóan mulatságos kommunikációképtelenségét látjuk, melynek eredménye csak a teljes kudarc lehet. Talán itt nyer leginkább igazolást hiányérzetünk: korábban a duettek, triók mind külön-külön magánszámokká estek szét. Még a három, egymást nem ismerő kérő megérkezését követő hosszas (amúgy invenciózusan felépített) némajáték is három különálló szólónak érződött. Podkoljoszin és Agafja Tyihonovna kettőse (miközben a komikus hatás picit sem gyöngül) megéreztet valamit az alapértékeitől elfordult világ és annak érzelmeit kimutatni nem tudó, egymáshoz közel jutni nem képes lakóinak csődjéből.
A többi jelenetben azonban csaknem felhőtlenül szórakozunk. Nem lenne szerencsés, ha ennek önmagában valami negatív kicsengése lenne. Recenzensnek amúgy sem feladata egy előadás alkotóinak ambícióit kutatni. A cél lehet akár egy Gogollal elért közönségsiker is, ami nem lebecsülendő eredmény – s érződik is a közönség lelkesedése. (Felfogható talán a bemutató úgy is, mint rendező és társulat reménybeli későbbi együttműködésének “biztonsági kört” célzó kezdete.) S vitathatatlanok a produkció részértékei: az önmagukban szellemes, lendületes színészi magánszámok, a kitűnő jelmezek, a nem lankadó tempó, a finom apró ötletek. Csak a Gogol-szöveg gazdagsága, tartalmassága, könnyed mélysége, no meg Telihay korábbi rendezéseinek emléke okoz hiányérzetet.

Gogol: Háztűznéző
Szigligeti Színház, Szolnok

Fordította: Morcsányi Géza
Díszlet, jelmez: Zeke Edit
Rendező: Telihay Péter
Szereplők: Söptei Andrea, Császár Gyöngyi, Tímár Éva, Mucsi Zoltán, Mertz Tibor, Tóth József, Mihályfi Balázs, Tóth Tibor, Szamosi Zsófi, Czibulás Péter,
Molnár László.
08. 08. 5. | Nyomtatás |