Ellenfény Offline - Archívum - 2002 - 2002/3. - Fényváltások - Gogol: A Revizor - Előadások Párbeszéde

Előadások párbeszéde

Gogol: A revizor – Nemzeti Színház (1973), Kaposvár (1982), Katona (1987),

Pécs (2002), Eger (2002)

A darab egyik legújabb színrevitelét, a Bagossy László rendezte pécsi produkciót nézve többször jutott eszembe a Katona 1987-es előadása, amelyet Zsámbéki Gábor állított színpadra. Miközben szó sincs konkrét átvételekről, több tárgy és motívum is felidéződik, a szakmai és értelmezési problémák felvetése is hasonló. Az ezekre adott válaszaiban Bagossy hol továbbgondolja a Zsámbéki által adott megoldásokat, hol radikálisan más utakat keres. Mintha termékeny párbeszédet folytatna a korábban készült előadással. Műveknek ezen magától értetődő dialógusa (amely gyakori más művészeti ágakban) szinte teljesen ismeretlen a magyar színházi életben. A revizor színpadi életében azonban nem példa nélküli nálunk sem. Zsámbéki rendezése az 1982-es kaposvári előadás “szellemi rokona”, amelyet Gothár Péter állított színre. Ezt (pontosabban a belőle készült tévéjátékot) újranézve meglepődve tapasztaljuk, hogy az előadás számos ponton kötődik Tovsztonogov 1973-as nemzeti színházbeli rendezéséhez, miközben a korabeli kritika a két előadást inkább egymás ellenpontjaként olvasta, azt viszont hangsúlyozta, hogy a Gothár rendezte előadás Mejerhold 1926-os moszkvai rendezésével folytat párbeszédet. 
Sándor L. István

(Az előadások között sajátos kapcsolatot teremt az is, hogy ugyanazok a színészek több produkcióban is részt vettek, s így óhatatlanul is vitték magukkal a korábbi munka tapasztalatait, eredményeit. A Nemzeti 1973-as előadásának több szereplője is részt vett a Katona 1987-es bemutatójában: Szacsvay László Hlesztakovból Bobcsinszkijjé lett, Horváth József viszont Bobcsinkijból Oszippá alakult. Benedek Miklós két emlékezetes epizódszerepet alakított: előbb a Polgármester Szolgáját, később Hiebner járási orvost, aki csak németül ért. A Gothár-féle változat színészei is vitték magukkal szerepeik emlékét: a kaposvári Hlesztakovból, Máté Gáborból lett a Katona előadásnak néma, de mindent látó igazi Revizora. A korábban Dobcsinszkijt alakító Bezerédi Zoltán az idei pécsi bemutatón a Polgármestert játssza. A járásbírót viszont Krum Ádám alakítja, aki korábban Kaposvárott Gyerzsimorda volt.)
Ha az egymással párbeszédre lépő Revizor-előadások sajátosságait vizsgáljuk, akkor nemcsak a Gogol-darab eltérő értelmezéseit vehetjük számba, hanem azt is, hogy a különféle szakmai problémákra milyen válaszokat adtak az egyes előadások. Így az is kirajzolódik, hogy miként változott a magyar színjátszás nyelve, kifejezéskészlete az elmúlt 30 évben. (A legújabb, egri bemutató többek között azért is kelt hiányérzetet, mert Szegvári Menyhért rendezése semmiféle dialógusba nem lép az utóbbi évtizedek emlékezetes színreviteleivel. Pedig a személyi kapcsolódás itt is adott: a Polgármestert Újlaki Dénes alakítja, aki a Katonában a Rendőrkapitány nyúlfarknyi szerepét játszotta.)

Városvezetők válságstábja avagy a színházi nyelv változása

A korábbi előadásokról szóló kritikákat olvasva feltűnő, hogy az írások nem beszélnek arról, hogy mi az a színházi nyelv, milyen az az eszközkészlet, amire az előadások építenek. Úgy tűnik, hogy minden korszak természetesnek tartja azt a színházi kifejezésmódot, amelyet az előadások használnak, amelyre a színészek képezve a befogadók pedig szocializálva vannak. A kritikák legfeljebb csak ettől a “köznyelvtől” való elmozdulásokat regisztrálják, de nem kísérlik meg leírni az adott színházművészeti korszak jellegzetességeit. Ezért sincsenek használható fogalmaink a színházi folyamatok megragadására. Így A revizor különféle bemutatóit egymás mellé állítva – mert értékes, reprezentatív előadásokról van szó – az is kiderül, hogy miként változott a színház természete az elmúlt harminc évben.
Az előadások indítása nemcsak a történetet exponálja, hanem abba a színházi nyelvbe is bevezeti a nézőket, amelyre a produkció épül. Bár A revizor felütése minden különösebb rákészülés, aprólékos pepecselés helyett azonnal az alapproblémára irányítja a figyelmet (“Uraim! Azért kérettem önöket ide, mert egy igen kellemetlen hírt kell közölnöm: revizor jön hozzánk” – kezdi a Polgármester a darabot), ennek ellenére Gogol sem tudja magát teljesen mentesíteni attól a drámai konvenciótól, hogy az első jelenetben rengeteg információt zúdítson a nézőkre. A Polgármester szavai nyomán nemcsak a város vezetőit ismerjük meg, hanem azt is, hogy kinek milyen takargatnivalója van. Bár Gogol ezt a kötelező információközlést izgalmas szituációba helyezi, de a szavak ekkor mégiscsak fontosabbak, mint a helyzetek (szemben a későbbi jelenetek izgalmas komikai-bohózati szituációival). Ezért az első jelenet (ahol még viszonylag kevés akcióra, érdekes-mulatságos játékra van lehetőség) mintegy óhatatlanul megmutatja (leleplezi) azt a színházi nyelvet, ahonnan az előadás – mint az adott korszak színházi köznyelvétől – elrugaszkodik.
A Nemzeti Színház 1973-as előadásának első jelenetében tablóba helyezkednek a szereplők: A Polgármester (Kállai Ferenc) egy székre rogyva olvassa a levelet, mögötte Ljapkin-Tyapkin járásbíró (Básti Lajos) áll, kissé ferde tartással, hogy belelásson a papírba, amit a polgármester a kezében tart. Középen Hiebner járási orvos (Pathó István) és Hlopov tanfelügyelő (Rajz János) áll. Az előbbi teste hátrahajlik, hogy a fülét tarthassa oda a hírnek (bár állítólag egy szót sem ért oroszul), az utóbbi testéhez szorított karral, leszegett fejjel áll, mintha megadná magát a ráváró szenvedésnek. A jobb oldalon Zemljanyika, a közjótékonysági intézmények gondnoka (Raksányi Gellért) ül kissé hanyag, de magabiztos tartással. Ebben a beállításban eleinte csak apró elmozdulások vannak, egy-egy szereplő változtat a helyzetén, de ekkor is újabb tablószerű képek születnek: a járásbíró átmegy a jobb oldalra és a gondnok vállára teszi a kezét. A polgármester Ljapkin-Tyapkin szavaira reagálva feláll (a beállítás érzékelteti, hogy a két szereplő között a legnagyobb a szembenállás), aztán a színpad bal oldalán kezd dühös járkálásba, miközben a többiek jobb oldalt ülve-állva, a polgármester felé fordulva hallgatják a városvezető számon kérő figyelmeztetéseit.
Eleinte nemcsak kevés akciót látunk, hanem a gesztusok is feltűnően mértéktartóak. Az az érzésünk, hogy olyan színjátszással van dolgunk, amely elsősorban a szövegmondáson, a verbális metakommunikációs eszközök határozott használatán keresztül értelmezi a darabot. A szereplőket már az a hangfekvés is jellemzi, amelyen megszólalnak: Kállai Polgármestere hisztériára, dühöngésre hajlamos artikulációját Básti járásbírójának dörgedelmes, de semmitmondó beszédmódja, illetve Rajz félelemtől sipítozásba fulladó megszólalásai ellenpontozzák. A gesztusok csak a verbális kifejezését erősítik meg, és nincs meghatározó önálló életük. (Kállai például hevesen gesztikulál, Básti ezzel szemben megfontoltabban, lassabban, szüntelenül jelezve, hogy a figura pózolásra hajlamos.) Ennek a szövegmondást középpontba állító tradicionális színházfelfogásának (amelytől az előadás a következő jelenetekben egyre erőteljesebben elszakad) az is jellemzője, hogy határozottan megkülönbözteti a szereplőket: a komoly(abb) figurákat visszafogott, mértéktartó gesztusokkal jellemzi, a komikus alakokhoz pedig élénk, kapkodó gesztikulációt kapcsol. Ezért élénkül meg azonnal a színpad, amikor Bobcsinkszkij (Horváth József) és Dobcsinszkij (Horkai János) a színre lép: hadonásznak a kezükkel, összekapaszkodnak, birokra kelnek, egymás szájára tapasztják a kezüket, így pörögnek egymás körül. A többi szereplő is résztvevője lesz hamarosan ennek az általános zűrzavarnak, miközben csitítgatni, megnyugtatni próbálják őket, hogy megtudják végre, milyen hírekkel is érkeztek.
Az 1982-es kaposvári előadás indítása is emlékeztet a tablóképre, de ennek beállítása egyrészt eleve groteszkebb, másrészt másfajta színészi játék tölti ki a keretet. Amikor a Polgármester (Koltai Róbert) belép a térbe, a többiek egyvonalban állnak egy majd’ mellmagasságig érő hatalmas, hosszúkás asztal mögött, amelynek végére (mintegy az asztalfőre) áll a városvezető. Első mondatai közben hanyagul az asztalra könyököl, miközben a többiek óvatosan előbbre lépnek, meggörnyedve, szorongva állnak, és az asztal felsőtestük nagy részét kitakarja. (Ez a Polgármester és a többiek között erőteljes kontrasztot teremtő beállítás a hatalomhoz való eltérő viszonyokat jelzi.) A levél felolvasása közben nincsenek helyváltoztatások, de az állandóan változó mimika, a különféle jelzésekben gazdag arcjáték állandóan értelmezi az elhangzottakat. Mindez egy olyan színházi nyelvet érzékeltet, ahol a szavakról (és a szövegmondásról) a gesztusokra került át a fő hangsúly. Mindebből groteszk akciók születnek, amikor belép Bobcsinszkij (Lukáts Andor) és Dobcsinszkij (Bezerédi Zoltán): kergetőzés kezdődik az asztal körül, Bobcsinszkij vetélytársát elhallgatandó hátratolja az asztalt, de ezzel nemcsak Dobcsinszkijt szorítja a tér pereméhez, hanem a többi városvezetőt is. A fogadóban megszállt idegenről hallva a Polgármester összeesik, Dobcsinszkij szívmasszázzsal próbálja élesztgetni.
Az 1987-es katonabeli előadás indítása is némileg statikus: a városvezetők egy hosszúkás (ezúttal bádoglemezekből készített) asztal mögött ülnek, és a fölöttük álló Polgármester (Blaskó Péter) szavait hallgatják. Ezt a tablószerű beállítást azonban rengeteg apró mozdulat, sokféle gesztus, részletgazdag jelzés tölti meg élettel. A Polgármester dühödten az asztalra vágna, de a levegőben megállítja a mozdulatot, nyugalmat erőltet magára, csak az öltönyét gombolja ki, a nyakkendőjét igazítja meg idegesen, aztán a hajába túr, majd a rémálmában megjelent patkányok nagyságát mutatja, végül az állát simítja a kezével. A mellette ülő Zemljanyika (Balkay Géza) a Polgármester első dühödt mozdulatára még értetlenül tárja szét a tenyerét, aztán – amikor megérti, hogy miről van szó – idegesen az ingnyakához nyúl, ami hirtelen elkezdte szorítani. Később bólogatni kezd, majd az orrát piszkálja. Előbb csak féloldalt fordul a Polgármester felé, majd a levél felolvasáshoz az asztalra is könyököl, bizalmaskodóan előrehajol. A Polgármester másik oldalán ülő Ljapkin-Tyapkin (Vajda László) eleinte hosszasan nyugtatja a hasán a kezét, de a fejmozdulatai már ekkor is határozottak: kissé gőgösen feltartja az állát, szúrósan vizslatja a városvezetőt, közelebb hajol, hogy megvizsgálja az álombeli patkányok méretét, majd gyanakodva a felolvasott levélbe sandít. Igazából azonban a családi ügyek érdeklik, a pletykákon gúnyosan nevetni kezd. Amikor megtalálja a magyarázatot a revizor kiküldésére (“nincsenek-e itt kémek?”), akkor elégedetten falatozni kezd, teleszájjal bólogat, mint aki megingathatatlan a felismerésében.
Az első jelenet két további szereplője kissé távolabb foglal helyet az asztal két végén. Hlopov (Pap Zoltán) görnyedten ül, fázósan összehúzza magát, időnkét idegesen felsandít a fölötte keringő ventillátorra, szemmel láthatóan zavarja a léghuzat, de sokáig tehetetlenkedik, csak később jut eszébe, hogy sapkát húzzon. Ezzel is hosszasan elmatat. Máskor meg a táskájában lapuló üveget húzza meg, félrehajolva, összegörnyedve, hogy a többiek ne vegyék észre. Az asztal bal szélén ülő Hiebner (Benedek Miklós) a vállára vetett felöltőben, ölbe tett kézzel üldögél. Miközben a szájából ernyedten lóg ki egy szivar, csak a tekintetével kommunikál. Értetlenül néz minden megszólaló felé, csak a fejét fordítja ide-oda, a szemében a rémület különféle árnyalatai jelennek meg. Ez a sok apró, pici gesztus teszi életszerűvé azt a helyzetet, ami a színpadon megjelenik.
Ennek a részletgazdag emberábrázolásnak komikus változatát jelzi Bobcsinszij (Szacsvay László) és Dobcsinszkij (Végvári Tamás) megjelenése: Bobcsinszkij – miután kikövetelte magának a szót – zavarba jön, kidülled a szeme, mert hirtelen elfelejtette, hogy mit is akart mondani. Aztán rikácsolni kezd, magasba lendíti az ökleit, mert azt látja, hogy Dobcsinszkij bele akar szólni a meséjébe. Később ingerülten, emelt hangon ismét rákiabál a társára, hogy hallgasson, holott az nem is akart semmit mondani. A két komikus szereplő közötti mulatságos huzakodás ezúttal a hangulatok váltogatásában jelenik meg: hol cinkosan egymásra találnak, összekacsintanak, belefeledkeznek a banális emlékidézésbe, máskor meg összevesznek, egymásnak ugranak, kölcsönösen megsértődnek.
Az életszerűségnek némileg eltérő értelmezése jelenik meg az idei pécsi előadáson. Ez részben magyarázható az eltérő színházi feltételekkel, de bizonyára összefügg a színházi nyelv módosulásával is. Míg a Katona előadása egy nem túl nagy méretű színpadon zajlik, ráadásul egy olyan színházban, ahol a nézőtér és játéktér között (a hagyományos frontális viszony ellenére is) valamiféle intimitás teremtődik, addig a pécsi előadás egy jóval nagyobb játéktéren zajlik, ráadásul az elrendezés is térszínházi jellegű: a nézők két oldalról veszik körül a színpadot. A Katona színészei által használt mikrorealista gesztusok nyilvánvalóan elvesznének ebben a közegben, ezért a pécsi előadás – annak ellenére, hogy megtartja a realista színészi építkezés apró jelzéseit – jóval markánsabb jelzésekre (is) épít. Egyrészt a rendkívül karakteres térszervezésre, másrészt a testtartásokból, karmozdulatokból, mozgásokból összeálló már-már koreografikus gesztusokra. Mindez összefügg azzal is, hogy napjaink színháza ismét teátrálisabb, mint a 80-as évek legnívósabb magyar színjátszása: egyrészt harsányabb, másrészt egyneműbb (egyértelműbb) eszközökkel él. Ez a korjellemzőkkel is összefüggő jellegzetesség Bagossy rendezésében is felismerhető, annak ellenére is, hogy színházi észjárása erős gyökerekkel kötődik a Zsámbéki-Székely-féle hagyományhoz is.  
Az első jelenet motorja a pécsi előadáson a Polgármester (Bezerédi Zoltán), aki hatalmas (időnként félbemaradó, visszaforduló, máskor cikkcakkokká görbülő) körökben rója a teret – jelezve, hogy teljes egészében ő uralja ezt a közeget. A mozdulatai is határozottak, erőteljesek. Hozzá képest az összes többi szereplő csak a tér kisebb szegletét birtokolja, vagy nem mozognak, vagy ha mégis elmozdulnak, csak kisebb, körülhatároltabb utakat tesznek meg. Zemljanyika (Rázga Miklós) áll az egyik oldalon. A főgondnok óvatosan körülcserkészi a Polgármestert, mozdulataiban eleve van valami sunyiság, abban is, ahogy meggörnyedve beleolvas a levélbe, abban is, ahogy – megtudva, amire kíváncsi volt – óvatosan eloldalog. Ugyanezen az oldalon ül Hiebner (Weber Kristóf), aki amikor a nevét hallja, feláll, fölébe tornyosul a Polgármesternek, aki szinte az álla alá szorulva rendíthetetlenül folytatja a kioktatást. A kicsi és a nagy komikus ellentétét a megfordított erőviszonyok teszik még mulatságosabbá. (Közben Hiebner a orrát fújja, a zsebkendő tartalmát vizsgálgatja.) A másik oldalon áll Ljapkin-Tyapkin (Krum Ádám). A járásbíró magabiztos, kissé pöffeszkedő tartását széles, határozott mozdulatok egészítik ki: egy embert látunk, aki biztos a dolgában, közben süt belőle a butaság. Ugyanezen az oldalon ül Hlopov (N. Szabó Sándor) is. A tanfelügyelő kissé görnyedt, leszegett tartásához tétova mozdulatok járulnak: nincs egyetlen olyan tulajdonsága sem ennek az embernek, amely reszketeg félelmei ellenére valami kis tartást adhatna neki.
A Polgármester mozdítja meg a többieket is: hozzájuk lép, beléjük karol, járkálni kezd velük, amikor a simlisségekre figyelmezteti őket, óvintézkedéseket tanácsol. Bobcsinszkijt (Lipics Zsolt) és Dobcsinkijt (Bánky Gábor) is így hallgatja meg: azzal rója hatalmas köreit a térben, aki épp kiharcolta magának a mesélés jogát. Amikor pedig döntetlenre áll a vita, akkor mindkettőjükbe belekarolva megy tovább. Ez a rendkívül tudatos térszervezés azért nem tűnik kiszámítottnak a pécsi előadásban, mert egy rendkívül életszerű közegben zajlik a jelenet: egy építkezés kellős közepén vagyunk, a Polgármester a házát bővíti, a többiek épp a bokrétaünnepre érkeztek kis feldíszített fácskával, a kezükben italokkal. Az ünnepség persze elmarad a kellemetlen hír hallatára, a fát a sarokba hajítják, de egy pezsgősüveg “megfeledkezik magáról”, épp akkor pukkan, amikor a Polgármester bejelenti, hogy “revizor érkezik”. 
A Szegvári Menyhért által rendezett egri előadás azért is kelt hiányérzeteket, mert az a benyomásunk az első jelenetről, mintha ismét visszafoglalná a szószínház a színpadot: alig látunk akciókat, a szövegmondás a legfőbb kifejezőeszköz, a karakterek is elnagyoltak: Újlaky Dénes markáns, határozott Polgármesterét arctalan figurák veszik körül, így az első jelenetből Egerben inkább csak az információkat kapjuk meg, de valójában nem indulnak be az események.

Átutazók avagy a drámához való viszony

Gogol A revizorban kettős expozíciót használ: a vezetők tanácskozása után megmutatja a városban rekedt átutazókat is, akiket Bobcsinszkijék hírei alapján a Polgármesterék az inkognitóban érkező revizornak gondolnak. Pedig csak szerencsétlen, pitiáner alakokról van szó: éheznek, és az előkelő életről álmodnak. Oszip Hlesztakov ágyán fekszik, s – ahogy ez a Moliére-vígjátékokban lenni szokott – a távollétében a gazdáját szidja, gúnyolja. A klasszikus komikus magánszámot más-más felfogásban jelenítik meg az előadások. Major Tamás 1973-as Oszipja az elemi ripacsériát részletgazdag jelzésekkel kapcsolja össze. Major sok szempontból azt a színházfelfogást előlegezi, amelyre a Katona 1987-es előadásának színészi játéka épül. Előbb biciklizik a lábával, majd hirtelen felül, mert nem bírja már tovább az éhséget. A gyomrát hallgatja, majd a párnára hanyatlik. Aztán feláll az ágyra, mintha színpadra lépne, és gúnyos gesztusokkal idézi gazdája alaptalan előkelősködését. Mindig apró akciók segítik a téma- és hangnemváltásokat.
Ugyanebből a monológból Gothár 1982-es rendezése egy groteszk állapotrajzot bont ki. Gyuricza István Oszipja – amely a méltatlankodó pojácaság mesterpéldája – aprókat nyögdécsel az ágyon (amely valójában az első jelenet pokróccal letakart asztala). Mintha még aludna, de az utolsó horkanása hosszú nyöszörgéssé alakul, amely jajgatásnak éppúgy felfogható, mint az ébredés artikulálatlan áriájának. Aztán lassan felemelkedik az ágyon, majd fokozatosan felkel róla. A mozgás egyirányú, előretartó, de rengeteg apró, furcsa elhajlás, groteszk mozdulat tagolja. Időnként váratlanul hirtelen, türelmetlen mozdulatok szakadnak ki Oszipból, ahogy az ágyra csap, ahogy a levegőben kaszál. Ez az egyetlen apró jelenet is jól érzékelteti Gothár rendezői szemléletét A revizorban: az alapot a mozdulatok, mozgások partitúrája teremti meg, amit a színészek a figurák állapotrajzával töltenek meg. A részletek itt kevésbé fontosak, de a belső állapotok markánsabban jelennek meg.
Zsámbéki felfogásában indulati töltetet kap a jelenet (némileg csökkentve komikus színeit is): Horváth József Oszipja Hlesztakov tábori ágyát rugdossa: a lábával egy lyukat váj a matracba, amelybe később Dobcsinszkij szorul majd bele (meglehetősen mulatságos pillanatokat teremtve). A hasonló játékötletek az átutazók világának kegyetlen vulgaritását jelzik: Oszip előbb belevizel, majd beleköp a mosdótálba. Párizst emlegetve a nemiszervét vakargatja, aztán egy villanymelegítő fölött az ülepét melengeti. Bagossy rendezésben Oszip (Urbán Tibor) egy ládából bújik elő, mintha Harlekin lenne, de bohócfigurája merő méltatlankodás: egy komikus alak mond ítéletet egy másik, még láthatatlan bohócról.
Hlesztakovot a belépője jellemzi. Tovsztonogovnál a cilinderes, frakkos Hlesztakov (Szacsvay László) a sétapálcájával veri az ajtót, majd elegáns pózba helyezkedve várakozni kezd: várja, hogy szolgálja a protokoll szerint beengedje. Oszip kelletlenül feltápászkodik, ajtót nyit, kilép rajta, hogy utat engedjen Hlesztakovnak. A fiatalember azonban már az ajtóban elakad, nem fér be rajta Oszip miatt. Az előkelőség “rítusának” következő fázisa már teljes bohózatba fullad: Oszip komótosan kesztyűt húz, amikor a gazdája levetni készül az úti holmijait. A sétapálcát még ügyesen elkapja, de a cilinder már meginog a kezében, a levegőben repülő kesztyűt viszont már képtelen levadászni a cilinderrel. Ennek az aprólékos játéknak a tömörített változatát (afféle esszenciáját) látjuk a kaposvári előadásban: Hlesztakov (Máté Gábor) beront a térbe, majd messziről Oszipnak hajítja a kalapját: “Fogd!” – kiáltja, majd a sötétlila köpenyét is odadobja neki. Aztán csapkodni kezdik mindketten az ágyat, ezekre a ritmikus mozdulatokra épül a veszekedési jelenetük. Zsámbéki rendezése Hlesztakov (Bán János) belépőjével (az előző két beállítás elemeire utalva) szintén az előkelőség pózait ironizálja. A fiatalember beront ugyan a szobába, de az előtérben megáll, pózba helyezkedik, várja, hogy a szolgája lesegítse a válláról lila köpenyét. De mikor érzi, hogy Oszip fittyet hány rá, hanyagul a földre veti a ruhadarabot. Azonnal dühödt veszekedés kezdődik a két alak között. Míg Major Oszipja egyszerűen csak elrontja Hlesztakov önámító játékait, addig Horváthé valószínűleg semmire tartja, senkinek gondolja a gazdáját, ezért nem is igen törődik vele. Bán János Hlesztakovjához hasonlóan Széles László pécsi alakítása is mélyről indítja a figurát: egy csalódott, összetört alakot látunk, akit szinte teljesen kivetkőztetett magából az éhezés, a totális reménytelenség. Ráadásul Oszip is átveri: azt hazudja, hogy négy napja elfogyott a dohány, de épp az előbb szívott el egy cigarettát.
Tovsztonogov rendezése az egyetlen, amely kosztümös játékként fogja fel a darabot, a többi előadás mai (vagy legalábbis 20. századi) ruhákba öltözteti a szereplőket. Ugyanakkor nem módosítja lényegesen a szöveget: meghagyja a korabeli utalásokat, az orosz neveket. Egyfajta színházi anakronizmust teremtenek: miközben a korabeli viszonyok és kapcsolatformák bonyolítják a történetet (Hlesztakovnak szolgája van és nem haverja, aki elkíséri az úton – csak az egri előadás értelmezi így a figurát –, a fiú később levelet ír újságíró barátjának és nem telefonon hívja), ennek ellenére a színpadi játék a mai élet tapasztalataival telíti a szöveget. Ez a kettősség rendkívül termékenynek bizonyul: egyrészt áthangszerelhetővé változtatja a darab problematikáját, ugyanakkor megőrizhetővé teszi a szerkezetét, építkezését. Ellenkező esetben ugyanis megkérdőjeleződnének azok az élettapasztalatok, amelyekre Gogol építette a művét. Ez történik az egri előadásban, amely kihagy minden konkrét utalást: Pétervár helyett fővárost mond, kereskedők helyett vállalkozókat, finánc helyett adóellenőrt, generális helyett államtitkárt. Ráadásul megtartja az előadásban a lakatosné és az altisztné többnyire elhagyott jelenetét is, csak épp átformálja a szereplőket: egy cigányasszony és egy prostituált rimánkodik segítségéért Hlesztakovnál. Ebben a teljességgel maivá áthangszerelt közegben azonban megbicsaklik a darab logikája: nem érteni, hogy a szereplők miért leveleznek annyit, miért nem veszik elő a mobiltelefonjukat, vagy miért nem írnak a barátjuknak egy e-mailt.
Bagossy más utat választott a darab maivá tételére: miközben megőrizte a színpadi anakronizmusokat, alapvetően jelenkorivá hangszerelte a darab nyelvét: tele van a szöveg mai kiszólásokkal, kissé abszurd poénokkal, napjaink nyelvi állapotát tükröző durvaságokkal. “Mi az anyánkat keresünk még itt?” – kérdezi itt Oszip. Tintanyaló helyett aktakukacnak nevezi Hlesztakovot, majd “ragozni” is kezdi: “aktahernyó, aktaféreg”. A fogadóst idézve nem széltolónak és lókötőnek mondja Hlesztakovot, hanem “mocskos gazembernek”, majd hozzá is “told” az eredeti szöveghez: “mocskos gazemberek vagytok a gazdáddal együtt, de főleg a gazdád, láttunk mi már éjjeliőrt karón meghalni, nem ma másztunk elő a tyúkanyó segge alól...” Az előadás más pontjai is tele vannak hasonló kiegészítésekkel, hozzátoldásokkal. Például a Polgármester azt mondja, hogy ez alatt a két hét alatt, mióta Hlesztakov itt van, engedélyezte a vadászatot az állatkertben. Tehetetlenkedésükben a járásbíró azt találja mondani: “úgy állunk itt, mint kezdő buzik a gőzben.” Bagossy eljárása (amelyben vélhetőleg nagymértékben épít a színészi improvizációkra is) azt a kortárs színházi gyakorlatot követi, amely elsősorban nem szerkezetében, hanem nyelvében igyekszik a kor ízléséhez hozzáidomítani a bemutatott darabokat. (Hasonló apró “igazításokkal” Gothárnál is találkozunk. Például Oszip Pétervárról beszélve nem azt mondja, hogy ott “csupa vasárnap az élet”, hanem azt, hogy “nagyobb a publicitás.” Az élet szerinte nem csak “finom” ott, hanem “politikus” is meg “olyan delikát”. Színház helyett következetesen “teátrumot” mond, a promenádot “premenád”-dá torzítja.)                 
A darab szerkezetét egyedül Tovsztonogov 1973-as előadása módosítja. Azzal is hangsúlyozza a kettős expozíciót, hogy az első két felvonást négy egységgé bontja szét: az első felvonás félbeszakad akkor, amikor kiderül, hogy egy idegen már két hete a fogadóban tartózkodik. Ezután következik Hlesztakovék jelenete, amely ebben a változatban addig tart, míg a fiú ebédért küldi Oszipot. Itt folytatódik az első felvonás, amikor a polgármesterék elhatározzák, hogy a fogadóba vonulnak. Ezután következik Hlesztakovék ebéd-jelenete, amelynek a végén majd megérkezik a város vezetője. Ez a legkomolyabb dramaturgiai beavatkozás, az előadások ugyanis pontosan követik a darab jelenetezését, jelezve azt, hogy a Gogol-mű egyik legnagyobb erénye a kristálytiszta szerkezete. (Már maga Gogol is kihagyta a cselekményt megakasztó jeleneteket. Ezek közül Zsámbéki rendezése visszaállította azt az epizódot – és remek játékot kerekített belőle – amikor Hiebner is megjelenik Hlesztakovnál, miután már a többiek megkenték a fiatalembert. A doktor pénzt ugyan nem ad, de megtanul Hlesztakovtól káromkodni. Tovsztonogov viszont – terjedelmi okokból – teljes egészében kihagyta a kereskedők szálát.)

Találkozás a fogadóban avagy a komikum forrása

A revizor kétfelől elindított expozíciója a fogadóban találkozik, amikor a Polgármester meglátogatja az átutazókat, s maga is bedől Bobcsinszkijék feltételezésének, hogy Hlesztakovot az inkognitóban utazó revizor. Ezt a bohózati helyzetet Gogol szatirikus értelemmel ruházza fel: ebbe a félreértésbe (és a következményeibe) belesűrűsödik a társadalom működésének minden riasztó visszássága. Abból viszont, ahogy az előadások ezt a kulcsjelenetet értelmezik, az derül ki, hogy az alkotók mit jelölnek meg a komikum forrásának, milyen aktuális értelemmel ruházzák fel Gogol 19. század eleji szatíráját.
Tovsztonogov 1973-as előadásában a kifürkészhetetlen állami hatalomtól való félelem mozgat mindent. Ezt jelezték az első felvonás teátrális gesztusai: a revizor szó kimondására kétszer-háromszor is elsötétült a színpad, csak a rémült Polgármester arcát világította meg halvány fény, s közben vészjósló zenei akkordok kíséretében – a Polgármester belső félelmeit kivetítő filmként – egy sötétbe öltözött alak vált láthatóvá a színpad hátterében, amint épp a város felé kocsikázik. Ehhez hasonló effektet láttunk akkor is, amikor Hlesztakov azt mondja: “egyenest a miniszternek teszek panaszt”. A fenyegető mondatot visszhangosítva többször is halljuk, miközben az ismét elsötétülő színpadon csak a Polgármestert látjuk, aki félelemtől eltorzult arccal térdre rogy. A városvezető tehát szorong a felső hatalomtól, ezért esélye sincs, hogy reálisan ítélje meg Hlesztakovot. Sorsa már az ajtó előtt eldől. Ugyanis Tovsztonogov úgy állítja be a jelenetet, hogy a Polgármester hallja, amint Hlesztakov (aki azt hiszi, hogy le akarják tartóztatni, hiszen két hete nem fizet a fogadósnak) szinte kiabálva méltatlankodik a szobájában: “Hogy mer ez a polgármester idejönni? Mi vagyok én?” A fogadósnak üzenő üvöltözést a Polgármester magára veszi, ezért eleve meggörbedve lép be, összeszorított szájjal beszél, apró nyögések szakadnak ki belőle a legváratlanabb pillanatokban. Közben nem veszi észre, hogy a másik is fél, a sarokba húzódik, a térdeplő Polgármester előtt maga is összegörnyedve áll, többször is sírásba görbül a beszéde. Mindezt a Polgármester színjátéknak érzi. És természetesen félreérti, amikor Hlesztakov mentegetőzik, hogy nem tud fizetni. Hát meg kell kenni – gondolja, s a kalapjába rejtve bankókat nyújt a fiatalembernek. Hlesztakovot a pénz azonnal azzá a fölényes úriemberré változtatja, akinek csak álmodja magát (s amiről épp a Polgármester érkezése előtt tartott pojácáskodó próbát az ajtónak bókolva, a mosdótál elé térdelve.) Mint afféle alkalmi trónusra, ráül az asztalra, és ebből a magasságból beszél a továbbiakban a vendégeivel. Dobcsinszkijre még rá is üvölt, hogy üljön le. Később kártyázni kezd a földbirtokossal, belefeledkezik a játékba, s csak foghegyről felelget a Polgármester kérdéseire, aki mindig beleremeg, amikor Hlesztakov egy-egy türelmetlen “he?”-vel fordul felé. Ezáltal megfélemlítve nem hiszi el az igazat, amit Hlesztakov könnyedén bevall, hogy csak egy pénztelen harmadrangú hivatalnok, aki az apjához utazik haza.
Gothár 1982-es rendezésében az ostoba véletlenek mozgatják az eseményeket. A kaposvári előadásban két linkeskedésre, pojácaságra hajlamos kisember találkozik a fogadóban, akik tartanak ugyan egymástól, de dörzsöltnek érzik magukat, hogy most is kivágják magukat a szorult helyzetből. De a fordulatokat mindig a véletlen hozza. Gothár azzal erősíti meg (és értelmezi) Gogol poéntechnikáját, hogy a félreértett szavakat groteszk mozdulatokkal, furcsa akciókkal húzza alá. Máté Gábor Hlesztakovja a játéktér keretét alkotó lejtőn inog, s amikor elveszíti az egyensúlyát, lerohan a lent álló Polgármesterhez. Ez épp akkor történik, amikor azt mondja: “hát ki vagyok én?” Ez a véletlen egybeesés azt a hatást kelti, mintha számon kérően a városvezetőre rontana. Koltai Polgármester erre azonnal kezet akar csókolni, amit Hlesztakov inzultálásnak fog fel, s elkapja a kezét. Az ágyra kuporodik, s azt mondja, hogy jöhet akár a rendőrség is, ő nem mozdul. Erre a Polgármester utána mászik az ágyra, kérlelően kúszik a fiatalember felé, amit ő újabb támadásnak ért. Később Hlesztakov – a rendőrségi letartóztatásra, a bilincsre utalva – előretartja a kezét, ezt a Polgármester a kézfogás kezdeményezésének fogja fel. A mozdulataikból is az derül ki, hogy egyáltalán nem értik egymást, de mivel mind a ketten a maguk magabiztosságot színlelő ostobácska játékaikat játsszák, esélyük sincs, hogy megértsék, mit is akar a másik. Mindebből egy stupid világ képe rajzolódik ki, amelyet szánalmas pitiánerségek irányítanak.
Bár a Katona 1987-es színrevitelének is egyik fontos összetevője a kisszerűség ábrázolása, mindennek azonban az előadás groteszkebb, épp ezért félelmetesebb rajzát adja. Zsámbéki rendezése – akárcsak Gotháré – felgyorsítja a Polgármester és Hlesztakov találkozásának tempóját, hogy a szereplőknek ne legyen idejük arra, hogy megértsék, egyáltalán felfogják, hogy mit beszél (azaz mit is akar) a másik. Mindezt azonban Zsámbéki erősebb indulati tartalommal telíti, dühödtebbé hangszereli. (Ezt készíti elő Hlesztakov gyötrelmeket jelző monológja, illetve agresszív, értetlen veszekedése Oszippal.) Ebben a jelenetben válik nyilvánvalóvá az is, hogy Zsámbéki továbbgondolja Gothár mozdulatokat középpontba állító kifejezésmódját, és sokszor a jelenetek egészét meghatározó mozgáspartitúrákat épít belőle. Azaz a Katona előadásaira általában jellemző részletgazdag realizmust – amelyet például az első jelenetben megfigyelhettünk – az erőteljes stilizálás irányába mozdítja el. Zsámbékinál valóságos groteszk tánccá alakul a két szereplő találkozása: Blaskó Polgármestere hajlott tartással előretartott kalappal közelít Bán Hlesztakovjához, aki a fenyegetőnek értett mozdulatok hatására hátrahajolva hátrálni próbál, majd a falhoz lapulva el-elhajol a hevesen gesztikuláló Polgármester kalapja elől. (Mintha bokszütések elől térne ki.) Aztán ő lendül ellentámadásba: előretartott mutatóujjával böködi a hátráló városvezetőt. Ez az ide-oda tánc többször ismétlődik. Később Hlesztakov két oldalról magára csukja a tábori ágyát, amit a könyörgő Polgármester igyekszik lefejteni róla, de szerencsétlenségére csak ide-oda ráncigálja a rémült fiatalembert. A Polgármester azon izzad, hogy részvétet könyörögjön ki magának, akármilyen áron. Például engedelmesen odatartja az arcát, amikor Hlesztakov az ágyról felkapott párnával dühödten verni kezdi őt. A Polgármester eleve nem kételkedik abban, hogy az átutazó fiatalember az inkognitóban érkezett revizor. Meg se hallja, amit Hlesztakov a valódi úti céljáról mond, mert párhuzamosan ő is beszél: “Hogy hazudik, mintha könyvből olvasná... Még az apját is belekeveri!” Aztán szinte egyszerre hallgatnak el, értetlenül néznek egymásra, majd váratlanul ismét párhuzamosan kezdenek el beszélni. 
Bagossy idei rendezése ezzel a párhuzamos egymás mellett beszéléssel indítja a jelenetet. Rövid ideig éretlenül áll egymással szemben Bezerédi Polgármestere és Széles Hlesztakovja. Csak kötőszavakat mondanak: “hogy, mi?” Aztán hirtelen egyszerre kezdenek el beszélni, nyilvánvalóan nem érthetik, hogy mit is akar tőlük a másik. A Polgármester csak Hlesztakov méltatlankodó utolsó szavait hallja meg: “Hát ki vagyok én?” Vissza is kérdez: “Ki?” A Polgármester alapkérdése (hogy ki az idegen) ebben az előadásban tehát fel van téve, de ettől maga Hlesztakov is zavarba jön, újabb tétova, zavart hosszú hallgatás a válasz. Az átutazó egy indulatos felkiáltással vágja ki magát: “Micsoda dolog ez!” A Polgármester ezt válasznak érti, kissé meggörbed, mentegetőzni kezd. Ismét csak Hlesztakov dühöngésének  utolsó mondatát hallja meg: “mit képzel?!” “Mit képzeljek? – kérdez vissza rémülten. “Én Pétervárott szolgálok” – vágja rá Hlesztakov. “Tudom” – szólja el magát megadóan a Polgármester. “Honnan?” – kérdez rá meglepetten Hlesztakov. “Mit?” – próbál az értetlenkedésbe visszamenekülni a Polgármester. A félrehallásokat most bár bizonyítékoknak fogja fel, úgy érzi, az idegennek hatalma van felette. A rövid, zavart hallgatás után ismét párhuzamosan kezd el a két szereplő beszélni, s – akárcsak a jelenet eddigi részében  – mozdulataik, előre-hátra mozgásaik, kézjelzéseik ezúttal is többnyire egymás gesztusainak tükörképeit, máskor meg ellenpontjait rajzolják meg. Ez a szinte koreografikus gesztikuláció groteszkké teszi a jelenetet, amelyben a visszakérdezések, elhallgatások egyrészt nagyon pontosan tagolják a párbeszédet, de ugyanakkor abszurddá is színezik azt. Minderre a szövegpoénok is ráerősítenek. (“Kegyelem! Apró gyermekeim vannak itt-ott” – könyörög térden állva a Polgármester. “Engem csukjanak le azért, hogy magának apró gyerekei vannak?! Ráadásul itt-ott!” – vágja rá Hlesztakov, aki – amikor meglátja a köteg pénzt, maga is a Polgármester elé térdel, mintha imádkozna a kölcsönért.) A nyelvi réteg átalakításával Bagossy a társadalmi állapotokat is jelzi: előadása egy olyan világot ábrázol, amelyet az aljassággal, gonoszsággal összekapcsolódó hülyeség, alpáriság irányít. Maga a valóság válik abszurddá azáltal, hogy a korlátoltság szab benne törvényt.
(Az egri előadás – a rendezés elnagyoltsága okán – csak az általánosságok szintjén oldja meg a Polgármester és Hlesztakov – Görög László – találkozásának jelenetét. Emlékezetes például az a pillanat, amikor Ujlaky Polgármestere hirtelen összemegy: összetöpörödik, letérdel a fiatalember elé, de az ehhez vezető út, illetve a gesztus motivációja rendezőileg nincs pontosan megrajzolva.)

Hlesztakov leitatása avagy a játékötletek

Tovsztonogov azzal, hogy eltérő helyszínekre helyezi, két egységre bontja a darab harmadik felvonását. Az első színhely maga is játékos ötlet: egy félbevágott hintót látunk, amelyen hazafelé tartanak a kórházból a társaság tagjai. A szerkezet az utazást jelezve ide-oda ring, mellette két rendőr egy helyben járva a haladást imitálja. (Mozgásuk változása azt jelzi, hogy milyen gyorsan halad éppen a kocsi.) Mivel kevés a hely a hintóban, ezért nemcsak mulatságosan összezsúfolódnak a társaság tagjai, hanem az ölükbe is fektetik a részeg Hlesztakovot, akit mint egy gyereket ringatnak is, kispárnát dugnak a feje alá, altatódalt is dúdolnak neki. Ilyen bánásmód után nyilvánvaló, hogy Hlesztakov azt csinál velük, amit akar.
Ez derül a felvonás második részéből, amely már a Polgármester házában játszódik, s a családtagok bemutatásával kezdődik. A meggörbedt Hlesztakov (annyira részeg, hogy nem tud egyenesen állni) katonásan összecsapja a bokáját, erre a többiek is vigyázva vágják magukat. Hlesztakov szélesen vigyorogva többször is megismétli a szalutálását, mert élvezi, hogy úgy ugrálgatja a Polgármesteréket, ahogy neki tetszik. De aztán maga is beleszédül a pattogásba, és dülöngélve, az egyensúlyát alig-alig találva közelít a ház asszonyához. “Az ön közelében állni is boldogság” – mondja gálánsan Anna Andrejevnának (Váradi Hédi), és azonnal a közelben álló székre zuhan. Később a férfiakat is hellyel kínálja, s mikor azok szabódnak rájuk kiállt: “üljenek le!” Erre természetesen engedelmeskedik a társaság, csak egy a baj, hogy egyetlen szék van a szobában, amire – egymás térdére, ölébe helyezkedve – négyen ülnek le. Az ötödikként érkező tanfelügyelő már lecsúszik a földre, az utolsóként helyet foglaló Polgármester természetesen az ő fejére ül. De azonnal felpattannak valamennyien, amikor Hlesztakov  elkiáltja magát, hogy “fegyverbe!” Miután a fiú szalutál is hozzá, tétován a többiek is tisztelegni kezdenek. Először Hlesztakov meglepődik, de aztán elérti a helyzetet, s végigvonul – mint egy főparancsnok a díszszemlén – az alkalmi sorfal előtt.  A további játékötletek is ugyanerre a kontrasztra építenek: Hlesztakov infantilis kajánsággal lubickol a hirtelen rászakadt örömben, idehazudja a szalonba még azt is, amit álmaiban sem gondolt, hogy megeshet vele. A Polgármesterék viszont engedelmesen követik őt a nekiszabadult játékban. Ha Hlesztakov épp egy vállat emleget, amit megveregetett, akkor a Polgármester engedelmesen odatartja a sajátját, amikor a fiatalember az előszobájában tolongó grófokról, hercegekről beszél, akik “úgy zsonganak, mint a méhek”, akkor a városvezetők engedelmesen zsongani kezdenek. Az ehhez hasonló megoldásokból egy olyan világ képe rajzolódik ki, amelyet a feltétlen engedelmesség szelleme, a felettesektől való függés evidenciája mozgat.
Gothár 1982-es rendezésében Hlesztakov fogadása – összefüggésben az előadás egészének utalásrendszerével – egy szocialista ünnepség külső formáit ölti: a fiatalembert egy gyermekkórus fogadja, később a Polgármester lánya (Csákányi Eszter) egy szalaggal átkötött kenyeret hoz, katonásan magasra emelgetve a lábát. Hlesztakov tör a kenyérből, s még akkor is rágja a falatot, amikor udvarolni kezd Anna Andrejevnának (Lázár Kati). A Polgármester beveti minden szónoki képességét. Továbbírva Gogol szövegét még verset is rögtönöz, amely oly megható, akár egy falvédőszöveg: “Házunk szerény, de védi az erény.” Hlesztakovnak tetszik a szónoklat, de a többiek nem reagálnak. Erre a Polgármester hátrafordul, összeüti a tenyerét, mire a többiek ütemes tapsba kezdenek. Ezt a világot is a csendes fenyegetettség és az alpári lojalitás jellemzi. Amikor Hlesztakov elkiáltja magát, hogy “Fegyverbe!” – kicsapódnak a félkörívben elhelyezett ajtók, és kutyás rendőrök néznek be a szobába, de a Polgármester egyetlen mozdulattal visszainti őket. “Üljenek le!” – mondja Hlesztakov, csak épp az a bökkenő, hogy egyetlen szék sincs a térben, ezért a feltétlen engedelmesség arra készteti a társaság tagjait, hogy megroggyantott térdekkel a semmire üljenek rá, a levegőbe guggoljanak. “Hej, Pétervár” – dalolja Hlesztakov (Selmeczi György az előadás különböző szólamait különféle zenei motívumokkal megerősítő effektjei időnként dalokká, daltöredékekké szövődnek össze), mire a többiek is engedelmesen sóhajtozni kezdenek. A zsongó méhekre vonatkozó hasonlat után itt nemcsak zsongani kezd a társaság, hanem a méheket utánozva engedelmesen körbe-körbe is rohangálnak a térben. (Itt nyilvánvalóan Tovsztonogov megoldását gondolja tovább Gothár.) Miután tajtrészegre itatják Hlesztakovot (a poharat láncba állva juttatják el hozzá, mintha egy kommunista építkezés technikáját alkalmaznák az új helyzetre), a csipketerítővel fedett asztalra fektetik. “Rá-rá-rá” – dúdolják hosszasan, mint afféle altatódalt, s közben ide-oda ringatják, körbeforgatják az asztalt. (Ez a megoldás Tovsztonogov kocsiban lejátszódó jelenetének továbbgondolásának hat.) Párnaként a funkcióját vesztett kenyeret teszi a polgármester lánya Hlesztakov feje alá.
Zsámbéki Hlesztakov leitatásának már-már abszurditásba hajló rituáléjára építi a jelenetet: nagyon pontos, sokszor meghökkentő koreográfiája van annak, ahogyan mindig a legalkalmasabb pillanatokban érkeznek Hlesztakovhoz a poharak. Elég egy gesztus, ahogy a fiatalember a meséjét egy előkelő mozdulattal kíséri, és a főgondnok máris a kezébe varázsolja a poharat. De amikor Hlesztakov ellép a városvezetők sorfala előtt, mindegyikük kezébe ott egy-egy pohár, s kitüntetésnek veszik, ha a fiú tőlük fogadja el az italt. Amikor Hlesztakov egyensúlyát veszítve bezuhan egy szekrénybe, akkor a főgondnok addig egyensúlyoz az ajtó előtt egy pohárral, amíg az a fiú látómezejébe kerül, s máris kinyúlik egy mohó kéz, s eltűnik a szekrényben az ital. Hlesztakov nem vacakol sokat a poharakkal. Ez utóbbit egyszerűen csak kigurítja az ajtó mögül. A városvezetők hosszasan követik, ahogy ide-oda gurul a pohár. Egy másikat egyszerűen csak elhajít a fiú, ami a főgondnok ügyesen elkap. (Úgy látszik, ő a fő szertartásmester a leitatásban.) Egy másik poharat Hlesztakov felrak a tér jobb oldalán forgó ventillátor egyik lapátjára. Korábban – amikor bemutatták neki Anna Andrejevnát (Básti Juli) és a lányát – a fiatalember a magasba tartotta a kezében lévő csokrot, s a ventilátor lapátjai ledarálták a szirmokat a szárról (ezzel mintegy a hölgyek lába elé szórta Hlesztakov a virágot). Az egyre részegebb vendég egyre nehezebben egyensúlyoz, s Bán akrobatikus ügyességgel huppan a székek mellé, fordul át az asztalon s csapódik a falhoz, fordul le a fregoliról – amelyen mint egy hintán leng néhányat a  magasban – s lapul a földhöz. De mindig felkel, újra kezdi egyre valószerűtlenebb táncát a térben. Szívóssága mélyén mérhetetlen frusztráltság rejlik, amiért most mintegy elégtételt is vesz az előkelő társaságon. Előbb egy földről felkapott harisnyával lövi homlokon a Polgármestert, később – ahogy ismét végigvonul a városvezetők sorfala előtt – mindenkinek ad egy kemény ütést vagy egy rúgást. A társaság egyszerre van elvarázsolva és elhűlve. A Polgármester eltorzult arccal, felsége pipiskedve alakítja a mucsai dámát, Bobcsinszkij – parancsnak értve minden haragos tekintetet – egy szuszra fenékig ürít egy pálinkás üveget, s maga is azonnal totál részeg lesz. Amikor Hlesztakov végül mégiscsak összeesik, a Polgármester ébresztgetni próbálja, de a fővárosi vendéghez nem mer hozzáérni, így csak önmagát pofozgatja.
Bagossy – Zsámbékihoz hasonlóan – a leitatás rituáléja köré szervezi a jelenetet. Amíg azonban Zsámbékinál váratlanul csempésznek Hlesztakov kezébe minden poharat, az efféle alakoskodás teljesen eltűnik Bagossy felfogásából. Itt nyíltszíni dáridó folyik, a dorbézolás a férfimulatság természetes része, senki nem titkolja, hogy szeret inni, nagyokat mulatni. Hlesztakov is állandóan odatartja váltott poharait városvezetőknek – akiknek a kezében mindig van egy-egy üveg –, hogy töltsenek a vendégnek. Ezúttal a lelemények is csak a minél gyorsabb kiszolgálást szolgálják: egy elforgatható lapú kerek asztalra egymás mellé állítják a poharakat, mindegyiket teletöltik, hogy Hlesztakovnak csak egyet kelljen fordítania, hogy mindig legyen tele pohár ital előtte. Ebben az általános dáridóban nyilvánvalóvá válik, hogy Hlesztakov maga is egy dörzsölt svihák: össze-vissza hazudozik, azonnal rámászik a Polgármester feleségére, pojácáskodik, kelleti magát. Beleénekel a Polgármester arcába, amikor az a remélt kitüntetésről dadog. “Négy oktávom van” – mondja büszkén. – “Magának hány oktávja van?” – kérdezi. “Nekem sokkal kevesebb” – vágja rá automatikusan a Polgármester, aki tart ugyan a lelepleződéstől, de a haverkodásban, a cimboraságban látja a kivezető utat. Maga is Hlesztakovhoz hasonló alakoskodó, csak ő nem alkalmilag játszik, a svindliket napi gyakorlatként alkalmazza funkciójában. Ő maga teremti meg az alkalmat, hogy Hlesztakov most alkalmilag fölébe nőjön. A fiatalember nem is kelt semmiféle félelmet a társaságban hazudozásaival, pojácáskodásával. Egy olyan világban, amelyben minden vezető a maga kis birodalmának korlátlan ura, nincs is ok a szorongásra.
Az egri előadásban több hatásos ötletet is látunk Hlesztakov leitatásának jelenetében (szép az a kép, ahogy a társaság összetömörödve megjelenik az ajtóban, mulatságos az, ahogy a részeg Hlesztakov azonnal Anna Andrejevna mellére borul stb.), de mindezek a megoldások nem állnak össze olyan rendszerré, amely határozott karaktert s ezáltal egyéni olvasatot adna a részletnek.

Az igazi revizor érkezése avagy milyen világban élünk?

Miután a negyedik felvonásban Hlesztakov beszedi a sarcot az őt megkenni próbáló hivatalnokoktól, majd szerelmet vall a polgármesternének és a lányának is, és miután ez utóbbinak még a kezét is elnyeri, mégiscsak belátja, hogy Oszipnak van igaza, és jobb, ha gyorsan odébb állnak, mielőtt kiderülne, hogy összetévesztették valakivel. A házasság és a fővárosba költözés lehetőségétől megszédült polgármesterék a diadalukat ünneplik, amikor Hlesztakovnak – a postamester által szakszerűen felbontott leveléből kiderül, hogy ki is volt valójában a vendég. A lelki összeomlást Hlesztakovnak a város vezetőiről adott kíméletlenül gunyoros jellemzései teszik teljessé. És ekkor bejelentik, hogy valóban megérkezett az igazi revizor. A szereplők némajelenetbe dermedve fogadják az újabb sorscsapást. Gogolnak rengeteg baja volt azzal, ahogy a színházak ezt a jelenetet megoldották (pontosabban eltolták). A mai előadások rendre megváltoztatják a szerző által javasolt epilógust, de a módosítások az értelmezés szándékát jelzik: arra utalnak, hogy milyen is az a világ, amelyben élünk.
Tovsztonogov a formátlan szorongást teszi megfogható félelemmé, ahogy megjelenik végül a sötét ruhás, fekete szemüveges revizor a színen. A rendőr elé áll, aki afféle mikrofonként a magasból hangzó dörgedelmes utasításokká alakítja a szavait. Éppúgy hangzik ez, mint korábban a magnóról elismételt szorongást keltő mondatok, s ugyanazok a félelmet keltő zenei effektek is kísérik. A tanfelügyelő – aki az első jelenetben állandóan összecsuklott a félelemtől – most tényleg összeesik. A többiek tehetetlenül állnak fölötte. Majd sötét, s az ismét kivilágosodó színpadon a könyörögve térdeplők tablóját látjuk.
Gothárnál a távoli hatalom képviselője aeroplánon érkezik, az öregember gomblyukában kis vörös csillag villog, amely itt a megváltoztathatatlan gerontokrácia örök jelképének hat. Zsámbéki rendezése viszont a szocializmus megreformálásának reményére utal. A Polgármesterékhez érkező vendégek között ugyanis megjelenik egy ártatlan tekintetű, higgadt viselkedésű fiatalember is (Máté Gábor), akiről csak később derül ki, hogy ő az igazi revizor. Így hát tényleg mindent lát és hall, ott van a városvezetőket leleplező levél felolvasásakor, hallja, hogy miféle bűnök vannak a számlájukon. Ő valóban a visszaélések megszüntetése, a helyi hatalmasságok leleplezése érdekében érkezett. A lényét átható méltósághoz szelídség és határozottság társul, van tehát remény arra, hogy küldetését képes véghezvinni. Egyenként kéreti magához az urakat. Szembefordul velük, és vár. Ekkor a tanfelügyelő odalép a lift nyomógombjához és az aknában féloldalasan elakadt felvonót ráengedi a revizorra. A szerkezet döngve csapódik a földhöz. Egy nyikkanást sem hallani. Volt, nincs revizor. Fentről ide nem hozhat senki változást.
Bagossy ismét csak Zsámbéki megoldását gondolja tovább, formálja át a pécsi előadás befejezésével. Nála is színre lép az igazi revizor, de ő egy jelentéktelen, fontoskodó fiatalember. Nyilvánvaló, hogy nem különb azoknál, akiket ellenőrizni jött, de markában a hatalom, amelyet sem a kora, sem a tapasztalata nem igazol. Egy nyikhajt látunk, aki szívatni érkezett a helyieket. “Mit akarsz, öcsi” – kérdezi a Polgármester tőle. “Egyenként kéretem az urakat” – válaszolja dörgedelmesen. “Még ez is!” – gondolhatja a Polgármester és reflexszerűen elsüti a kezében lévő vadászpuskát. A revizor holtan rogy össze. A Polgármester nézi egy darabig, majd elkezd ingujjra vetkőzni. Közben hátraszól: “kapcsold be fiam a gépet!” – s a betonkeverő zajosan forogni kezd. Az eddig csak alpárinak ható világ váratlanul valóban vészjóslóvá változik.
(Amíg Zsámbéki rendezésében az a virtuóz, ahogy észrevétlenül becsempészi a színre az igazi revizort, aki egyszer csak valóban előlép a láthatatlanságból, addig Bagossy rendezésben az a remek, ahogy ezt az utolsó gyilkos gesztust előkészíti. Egyrészt nagyon szépen építi meg Bezerédi Zoltánnal együtt az ide vezető lelki utat, másrészt szépen vonja be a fegyvert a játékba: a vadászmániás járásbíró hozza, a Polgármester akkor kapja fel, amikor kiderül, hogy Bobcsinszkijék találták ki azt a hülyeséget, hogy Hlesztkov a revizor. Megfenyegeti vele őket, aztán ott marad a kezében a puska, amit végül az igazi revizor ellen fordít.)
Az egri előadás hatásos teátrális ötlettel zárul. A revizor bejelentésének hírére kicsapódik hátul az ajtó, s egy barokk zeneművet imitáló zenére a ködgomolyból előlép egy szőke kisfiú. Hatásos lehetne ez a kép, ha jelentene valamit. De az előadás egyetlen motívuma sem készíti elő. Így Egerből csak a Polgármester összeomlásának jelenetét őrzi meg az emlékezet, amelyet nagyon szépen old meg Ujlaky Dénes.
08. 08. 5. | Nyomtatás |