A legenda átörökítői

Beszélgetés Máté Gáborral

Máté Gábor (1955) a Katona József Színház színésze, főrendezője. 1980-ban végzett a főiskolán, többek között Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Eperjes Károly osztálytársaként. Pályáját Kaposvárott kezdte, majd 1987-ben a Katonába szerződött.

– Két fontos Revizor-előadásban is részt vettél, a 82-es kaposváriban és a 87-es előadásban a Katona József Színházban. Mennyire voltak ezek fontos  szerepek a színészi pályádon?
– Kaposvárott Hlesztakovot játszottam, és egy fiatal színész pályáján mindig fontos ez a szerep. A darabot is szerettem, a Gothárral való munkától is sokat vártam. A Katonában viszont társulati tagként a revizor volt az első szerepem. (Előtte a Catullusban vendégként játszottam.) Nagyon jó időszaka volt ez az életemnek, abból a szempontból is, hogy nagyon közel állt hozzám Zsámbéki Gábor elemzése, sok próbán ott voltam, akkor is, amikor nem voltam kiírva. És a világot is beutaztam ezzel a pici szereppel, mert rengeteget játszottuk külföldön is az előadást.
Sándor L. István

– Kezdjük a kaposvári előadással. A tévéváltozatot nézve az volt most az érzésem, hogy egy nagyon modern előadást látok. Mintha a színészi játék is más lenne, mint amit például a Katona előadásaiban megszoktunk. Sokkal inkább a markánsan megrajzolt mozdulatokra, pózokra, a testtartások változására, a térbeli mozgásokra épült a játék, s nem a figurákra jellemző részletgazdag gesztusokra, apró kis cselekvésekre.
– A díszlet eleve annyira expresszív volt (egy ajtókkal koronázott félbevágott “lavórban” játszódott az előadás) , hogy ott nem nagyon lehetett mást csinálni. A lejtőn nem lehetett rendesen lejönni, ott nem lehetett “normálisan” játszani. Gothár egyébként is erőteljes eszközöket használt. Nemcsak a nagyon furcsa ajtórendszer hozott elő különös dolgokat, hanem például a kerekeken guruló, ide-oda forgatott hatalmas asztal is. Nekem például az volt az ágyam, és ha jól emlékszem, már az első jelenetembe úgy érkeztem, hogy a saját ágyamon keresztül gyalogoltam be. Mindezt fokozták a Selmeczi által írott zenei effektek, amelyek végig kísérték az előadást. A revizor itt a végén repülővel érkezett, a mellén kis vörös csillag villogott. Szóval Gothárnak minden őrülete benne volt az előadásban. És az is, amit a szocializmusról akkor tudtunk.
– A kádári rendszer jellegzetességei jelentek meg ezekben a kisvárosi figurákban?
– Eléggé elrajzoltan ugyan, de azért jól felismerhetően. Ezek valóban vidéki alakok voltak. Tehát jócskán benne voltak az előadásban azok a tapasztalataink is, amelyet Kaposvárott szereztünk, látva a megyei, városi párttitkárokat, tanácselnököket, ezeket a vacak kis embereket, akik megpróbálják a rendszert valahogy kiszolgálni, de hát mélyen tehetségtelenek, és a hatalom működésének inkább csak a paródiáját teremtik meg. Rémes emberek voltak, szánalmasan ostobák, olyanok, akiktől nem igaszán lehetett félni. Sokszor az volt az érzésem, hogy ők jobban tartanak tőlünk. Például Babarczy mindig az ujja köré csavarta az egész társaságot, noha nyilvánvalóan ők kaptak utasításokat fentről, amit végre kellett hajtaniuk sokszor a színházzal szemben is.
– A tévéjátékot nézve nem tudtam eldönteni, hogy az általad játszott Hlesztakov pusztán egy naiv fiatalember-e, aki csak véletlenül keveredik bele az eseményekbe, vagy maga is egy svihák, aki eleve szeret tódítani, mellébeszélni, szépeket mondani.
– Ez ugyan benne volt a figurában, de mégiscsak egy olyan fiatalembert játszottam, aki egyáltalán nem volt dörzsölt. Inkább csak enni-inni szeretett, nőknek udvarolni, afféle világ linkje volt, aki hülye lenne nem elfogadni, ha pénzt adnak neki.
– Milyen volt végül is Gothárral való munka?
– Jó hangulatú próbákra emlékszem. Azt hiszem, jó partnerei voltunk egymásnak. De nem volt könnyű munka, sőt elég strapás volt mindenféle értelemben. De jó volt csinálni.
– Öt év múlva a Katonában ismét A revizorban játszottál, ezúttal egy nevesincs kis szerepet (azaz te voltál az igazi revizor, aki a végén mégiscsak megérkezik). Ilyenkor viszi magával a színész az előző előadás emlékét?
– Igen is, meg nem is. Furcsa mód az nem érintett meg, hogy nem játszom jelentős szerepet. Rosszabb lett volna, ha még egyszer el kellett volna játszanom Hlesztakovot. Természetesen az igazi revizort eljátszani nem volt különösebb színészi feladat, ebben az egymondatos néma szerepben én inkább színházi értelemben jelentettem valamit, s nem figuraként. Attól ugyanis, hogy korábban Kaposvárott a Marat-ban a Kikiáltót játszottam, az én figurámhoz mégis csak valamiféle színházi értelemben vett politikai progresszivitás társult. Tehát amikor a végén besétáltam a színpadra, akkor nemcsak egy egyszerű fiatalember jelent meg, hanem valaki olyan, aki egy politikai szatírában mégiscsak valamiféle pozitívumot testesít meg. És ennek volt is jelentése az előadásban.
– Olyan korban éltünk 1987-ben, amikor azt lehetett hinni, hogy a fővárosból olyan revizorok érkeznek, akik majd jobb világot teremtenek?
– Azt lehetett hinni, hogy a Polgármester és a kompániája letűnőfélben lévő figurák. Hogy lehetséges valamiféle rendcsinálás. Akkor került hatalomra Gorbacsov, és a glasznoszty szellemében azt lehetett hinni, hogy a föntről kierőszakolt megtisztítási folyamatok által némiképp a rendszer is megváltható. Noha naivak nem voltunk, de azt azért elképzelhetőnek gondoltuk, hogy egy ilyen alak egyszer csak  megjelenhet. Az már más kérdés, hogy aztán mi történik vele: ő maga is korrumpálódik, hasonul a rendszerhez, esetleg megölik.
– Az előadás drasztikus választ adott a kérdésre: a városvezetők elteszik láb alól ezt a jószándékú fiatalembert. Egyszerűen ráeresztik a félrebillent liftet.
– Ezzel Zsámbéki egyértelműen jelezte, hogy azért nem sok esélye van a rendszer megjavításának.
– Nem tudom, láttad-e a pécsi előadást, ahol a végén szintén megjelenik az igazi revizor.
– Láttam, és nagyon tetszett. Holott azért az eléggé aggasztó, hogy ennyire aktuálissá vált megint A revizor. Ebben az előadásban már benne van az elmúlt tíz év tapasztalata is. Az a revizor, aki itt bejön, egyértelműen egy ellenszenves alak, afféle APEH-ellenőr, akit ráküldenek a városvezetők nyakára. Az embernek tényleg az az érzése, hogy egy igazi fiatal féreg jelenik meg a színpadon.
– Több fontos Revizor-előadást végignézve, a 73-as Tovsztogonov-rendezéstől egészen az idei két bemutatóig, az a furcsa érzésem támadt – amit a magyar színházi előadásokat látva alig érzek –, hogy ezek az előadások beszélgetnek egymással. Mintha például Gothár is reagált volna Tovsztogonov beállításaira.
– Szerintem az orosz iskola benne volt a kaposvári előadásban, nagyon hasonlított egy feltételezett  orosz előadáshoz. Én véletlenül láttam a Tovsztogonov-féle előadást is, és nagyon szerettem benne a Kállai játékát. Szerintem élete egyik legjobb alakítása lehetett. Bagossy pedig egész nyíltan gesztusokat vesz át Zsámbékitól, amit, azt hiszem, maga sem tagad. Közben van benne egyfajta tiszteletadás is...
– …Miközben teljesen más világot teremt.
– Bizonyos gesztusokat elfogadva és használva át is alakítja őket. Tulajdonképpen azt gondolja tovább, ami a Zsámbéki-rendezés óta történt velünk. És ezt színházilag is megfogalmazza.
– Miért ennyire ritka a hazai színházművészetben a különféle alkotások között zajló párbeszéd, amely  más művészeti ágakban természetes?
– Nem tudom… Lehet mögötte szakmai felkészületlenség is. Extravaganciára való törekvés s közben az elemzés hiánya. Aki jól elemzi A revizort, és megpróbálja a saját korával szembesíteni a darabot, az szerintem a következő tíz-tizenöt évben sem szabadulhat a Zsámbéki rendezte előadástól. Az egy annyira pontos elemzése volt a darabnak, és egy annyira pontos alkalmazása az adott korra, ami bizonyos értelemben megkerülhetetlenné teszi az általa felvetett gondolatokat és színházi megoldásokat. Ha valaki ezek átgondolása nélkül akarja eljátszani A revizort, az vagy nem érti a darabot, vagy nem ismeri azt a társadalmi közeget, amiben él. Egy gondolkodó művész – mint amilyennek én a munkái alapján például Bagossyt látom –  nyilvánvalóan belátja, hogy akkor jár jobban, ha felelgetni próbál a Katona előadására, ami hatással volt rá, mint akkor, ha megpróbálja kitörölni az emlékezetéből, és görcsösen azon igyekszik, hogy mindenről más jusson az eszébe. Szerintem nagyon jó fajta színházi gondolkodás az, amit a pécsi Revizorban látunk.
– Él az egymást követő előadások legendája?
– Egyre kevesebben mondhatjuk el magunkról, hogy láttuk a Tovsztogonov-rendezést. Bennem is inkább csak Kállai és Major játéka maradt meg. A kaposvári előadás is már csak keveseké. Ha valaki Kaposvár-rajongó volt, akkor biztos emlékszik rá, de A revizor nem tartozik az ún. legendás kaposvári előadások közé. Zsámbékié viszont legendássá vált, mert tényleg bejártuk vele a világot, és szerintem nagy hatással volt mindenfelé azokra az emberekre, akik látták. Talán a színészeken keresztül is továbbélnek az előadások. Ezúttal Bezerédi Zoli személye viszi tovább a legendát, aki korábban Kaposvárott Dobcsinszkijt alakította, most meg csodálatosan játssza Pécsett a Polgármestert. Bennem azonban természetesen nem a legenda él, inkább úgy emlékszem azokra az előadásokra, amelyekben játszottam, mint igazi munkákra.
08. 08. 5. | Nyomtatás |