Eldöntetlen mérkőzések

Beszélgetés Bezerédi Zoltánnal

Bezerédi Zoltán (1955) a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze, rendezője. 1980-ban végzett a főiskolán, többek között Máté Gábor, Básti Juli, Eperjes Károly osztálytársaként. Pályáját Kaposváron kezdte, azóta is a társulat tagja, de több helyen játszik vendégként.

– Két fontos Revizor-előadásban is szerepeltél: 1982-ben Kaposvárott Dobcsinszkijt játszottad, most pedig Pécsett a Polgármestert. Mennyire fontosak ezek a szerepek a pályádon?
– Valahogy mind a kettő eltalált. Vélhetőleg jól áll nekem az a fajta irónia, amit Gogol képvisel.
– Kezdjük a korábbi szereppel, Dobcsinszkijjal.
Sándor L. István

– Nagyon jó volt csinálni az előadást. Nagy élmény volt a Lukáts Andorral való találkozás, aki Bobcsinszkijt alakította. Akkor játszottam először úgy vele, hogy párost alkottunk. Valahogy ennek a partneri találkozásnak az öröme érződött a játékban. Egyre jobban gerjesztettük egymást, valószínűleg a rendező, Gothár Péter is megérezte, hogy ebből jót lehet kiszedni, és hagyott bennünket játszani, sőt sokszor provokált is minket. Most meg Pécsett Széles Lacival éreztem ugyanezt. Erre nem gondoltam eddig, hogy a Polgármester és Hlesztakov is ilyen szoros értelemben vett párost alkot, de nem lehet jól eljátszani a második felvonást, a találkozást a fogadóban, ha a két színész között nincs valami komoly játékhajlam egymás irányában. Nagyon nagy élmény volt, hogy ezt fölfedeztük egymásban.
– Az volt a furcsa a kaposvári előadásban, hogy sok színésznél kifejezetten maszkokat lehetett látni. Neked is volt valami protézised…
– Csak ceruzázva volt a fogam, mert ugye Dobcsinszkijnek van egy rossz foga elöl, amitől selypít.  De valóban szándék volt, hogy kicsit maszkosabbak legyenek az arcok. Például pirosra volt rúzsozva a szereplők szája. Péter valamiféle elemeltséget keresett. Hogy aztán megtaláltuk-e, hát azt nem tudom… Nagyon érdekes lenne visszanézni ennyi év után…
– A videón nem lehet látni, hogy az adott korban mit jelentett az előadás. 82-ben még a szocializmus kellős közepén éltünk. Itt az igazi revizorként egy vörös villogós öreg bácsi érkezik repülőgépen.
– Akkor az öregek voltak hatalmon: Brezsnyev, Kádár, Aczél… Erről szólt a befejezés, hogy végül is bármikor lecsaphatnak ránk az öregurak. Most viszont Pécsett egy fiatal srác jelenik meg.
– Változnak az idők…
– Nemcsak ezért. Aki a politikai áthallásokat szereti, az gondolhat erre is, de a darab szerint is jobb megfejtés a fiatal srác megjelenése. Ugyanis egy fiatalember verte át a polgármestert is. És a végén ugyanaz a helyezet áll vissza, amivel elkezdődött a történet. De a Polgármester ekkor már olyan állapotban van, hogy bármi megtörténhet…
– Ha valaki ugyanannak a darabnak egy másik szerepét is eljátssza később, akkor viszi magával az új előadásba az előző emlékét?
– Képzeld, visszajöttek mondatok! Olyan érdekes volt, hogy azok a szavak, amelyeket meghagytunk a Polgármester eredeti szövegéből, azok ott voltak a fejemben, ugyanis annyit hallottam őket Koltai Robitól. Mivel azonban nagyon másfajta előadást csináltunk, egy idő után ezek már nem csengtek vissza a fülemben.
– Dobcsinszkij egy komikus epizódszerep, a Polgármester viszont mégiscsak egy komoly figura, akiről csak fokozatosan derülnek ki a komikus vonások.
– A Polgármester nem lehet vicces, mert akkor nem hiszem el, hogy képes egy várost összefogni. Ebből a szempontból mindegy, hogy mennyire tehetséges, hogy kit hogyan manipulál, hogy mennyit nyúl le a város pénzeiből, de egy erős személyiségnek kell lennie. Akkor izgalmas a darab, ha ez az erős személyiség méltó ellenfélre talál, ha azt lehet megmutatni, hogy miképp esik szét, illetve hogyan próbálja magát összeszedni a végén.
– Ha egymás mellé rakjuk a kaposvári és a pécsi Polgármestert, akkor azt látjuk, hogy Koltai egy hasonlóképp energikus, de sokkal egyszerűbb figurát alakított. Te egy dörzsölt alakot játszol…
– 1982-ben még naivabb volt körülöttünk a világ. Máshogy lehetett a problémákba is belelátni. Az akkori “polgármesterek”, párttitkárok, tanácselnökök egyszerűbbek is voltak, naivabban is gondolkodtak. Ma már nem lehet így gondolkodni.
– Akkor a hatalom valami távoli, kifürkészhetetlen tényező volt, a hatalom helyi képviselői mégis csak ettől teljes mértékben függő kisemberek voltak.
– Így van, nagyobb volt a szakadék a kettő között.
– Most azonban a helyi hatalmasságok maguk szabnak törvényt a saját területükön. Te ezt többek között azzal jelzed, ahogy az első jelenetben nagy, energikus köröket róva irányítod a többieket.
– A legérdekesebb mérkőzésem az előadás készítése közben ezzel a nagyon fura a térrel volt, amit két oldalról vesznek közre a nézők. Egy próbán kínomban találtam ki ezt a járkálást. És ebből is adódik, hogy a többi szereplő statikusnak hat, míg a Polgármester dinamikusnak. De emlékszem, hogy amikor a Dobcsinszkij-Bobcsinszkij párost csináltuk az Andorral, akkor is nagyon sokat rohangáltunk. Valamitől ebbe az irányba rántja az embert az, hogy egy pánikhelyzetről szól a történet. Teátrálisan ezt a sok mozgás, a kapkodóbb mozdulatok fejezhetik ki.
– Ez a nagyon dörzsölt Polgármester is beugrik a Hlesztakovnak. Tulajdonképpen ő csinál belőle átmenetileg hatalmasságot a fogadói jelenetben, amikor elhiszi, hogy ő a revizor. Nagyon érdekes volt az a játék, ahogy megoldottátok ezt a helyzetet: a Polgármester és Hlesztakov egyszerre beszélt, a mozdulatok is tükrözték egymást. A gesztusok, előre-hátra mozgások koreográfiája eleve azt jelzi, hogy itt nem lehet tisztázni a helyzetet. Közben a fordulópontokat jelezve meg-megállítottátok a jelenetet.
– Nem volt szándékos, hogy ennyire koreografikus legyen a játék, de egyszer csak az egyik próbán elkezdtük így csinálni a Lacival. De nem a formája érdekelt bennünket a dolognak, hanem az, hogy jelezzük, ekkor még bármerre eldőlhet a meccs. Egyre több ilyen pontot találunk most is, ahogy játsszuk az előadást, hogy hány helyen lehetne még úgy megállítani a jelenetet, hogy nem lehet tudni,  mi is fog történni: lebukik a srác? Vagy a Polgármester végképp behúzza magát a csőbe? De ezekben az eldöntetlen pillanatokban az egyikünk mindig lép valamit, ami sodorja magával a másik gondolatmenetét. Egyébként olyan ez, mint a dzsessz: az elejét ismerjük, s tudjuk, hogy hova fogunk elérni, de a közbenső rész az mindig szabad játék. Az aznapi improvizációs kedvünktől is függ, hogy egy-egy pontról hogyan lépünk tovább. Ettől izgalmas a jelenet. Azért tűnik megkoreografáltnak, mert két oldalról látnak minket a nézők, és ez úgy hat, mintha síkban játszanánk, amitől kissé felnagyítódik minden mozdulat, erőteljesebb lesz minden gesztus.
– Említettük az első jelenet dinamikus köreit. Ennek megvan az ellentettje is az utolsó jelenetben, ott azonban az összeomlást, az őrlődést jelzi a járkálás. És közben van egy pillanat, amikor leguggol a Polgármester a sarokba, és egy kicsit sír.
– Néha azt érzem, hogy az emberek ekkor még meg is bocsátanak neki. Pedig látják, hogy egy tetű gazember, egy korábbi jelenetben majdnem megölte a rendőrrel együtt a kereskedőnőt, szóval egy igazi szemét ember, aki a város pénzén a saját házát építi az óvoda helyett. És ez az emberi pillanat mégis sok mindent megbocsáthatóvá tesz... Valahogy egy ilyen világban élünk… A politikusok is nagyon sokat játszanak ezzel az eszközzel, hogy hirtelen az emberi arcukat mutatják meg, s ezzel ismét maguk mellé állítják a közvéleményt. Ezután azonban jön az a jelenet, amikor a Polgármester megtapsoltatja a közönséget, majd ellenük fordítja a gesztust: “magatokon röhögtök”. Nyilvánvalóvá válik tehát a néző számára, hogy hiába érzett szánalmat a Polgármester iránt, az azonnal palira veszi őt, amint alkalma van rá.
– Volt az előadásban néhány pont, amikor a Zsámbéki Gábor rendezte pesti előadás jutott eszembe. Abban viszont a kaposvárira való utalásokat fedeztem fel. Gothár meg mintha Tovsztonogov előadására is reagált volna a saját rendezésével. Ezek az előadások valahogy összefüggnek egymással.
– Egy ilyen összekötő kapocs lehetek én is, aki mint diák néztem – nem is egyszer – a Tovsztonogov rendezte Revizort. Nagyon szerettem, végre élő színházat láttam. Játszottam a kaposváriban, többször megnéztem a Katona előadását, most meg belecsöppentem a pécsibe. Mindez valahogy szervesül az emberben. Lehet, hogy nem gondol rá, de ott munkál benne az előző előadások emléke. Ma is el tudom mondani például, hogy miképp zajlott aBlaskó és Bán Jani jelenete, pedig azóta nem néztem meg videóról az előadást. Amikor most próbáltam, nem jutott eszembe az ő játékuk, de megvolt bennem az az érzet, hogy mi tetszett benne. S ezek az érzetek valahogy irányítják az embert.
08. 08. 5. | Nyomtatás |