Puzzle

Márta– Egerházi: Támad a szél – Pécsi Balett

Ha korábban nyílik szét a függöny, mint ahogyan a nézőtéren kihunyna a fény, mindig az az érzésem, hogy “belenyitnak” nézői világomba. Lelepleződöm, és azonnal bevonódom a darabba, még mielőtt a nézőtér óvó homályába burkolózhatnék. Nincs esély a menekvésre, a kívülmaradásra. Társsá kell válnom a fölfeslő titokban. Így történik ez a Pécsi Balett új bemutatóján is. Ezúttal mintha nem is néző, inkább “társszerző” lennék, aki tevékeny részt vállal a mű születésében. Ugyanis keményen kell dolgoznom, hogy kerek egésszé rakjam össze, amit fölkavar a szél, és idehord a színpadra: a történetdarabkákat, érzésfonalakat, a világ-szilánkokat.
Bajna Zsóka

A műsorismertető két szerzőt jelöl meg: Márta Istvánt és Egerházi Attilát. Kettőjük alkotásának, a zeneműnek és a balettnek azonos a címe: Támad a szél. Azaz a színpadi helyzet szorosan összefűzi őket: a zenére épül a tánc, a koreográfia viszont a muzsikával válik egyenrangúvá. Hasonló működési elv irányítja őket.
Egyfajta kollázs mindkettő. Egymástól távol eső elemeket kapcsolnak egybe, anélkül, hogy a konvencionális logika ragasztójára szükségük lenne. Márta István techno-, etno-, world music-, fanfár-, sikoly-, fütty-, harangzúgás- és számtalan egyéb hangzásból állította össze a zenét. Erre markáns, ám karakterológiailag nehezen azonosítható figurák mozognak, akiknek van is történetük, meg nincs is. (Szemmel láthatóan nem történetet akarnak eltáncolni, ezért én sem a történetet keresem a mégiscsak történetszerű epizódokban. Inkább a föllibbentett hangulatokban, a jelmezekben és a díszletelemekben próbálom megtalálni a táncot szervező értelmet vagy inkább a táncnak értelmet adó belső lényeget, a mozgatóerőt.)
Az indító kép még kies és tiszta. Egy férfi alszik egy nagy, robusztus asztalon. Kisvártatva az asztal lapja alól lehuppan egy nő, akivel szerelmes kapcsolat szövődik a továbbiakban. Azaz szövődne, ha nem választanák szét, terelnék el őket – még mielőtt bármire is jutnának egymással – a többiek. Véget vetnek a bimbózásnak, és mindig elölről kell kezdődnie a férfi és a nő közeledésének.
Kavargó eseménysor veszi kezdetét. Nehéz megmondani, hogy miből mi következik, mikor mi, miért mozdul. Ezért vessük el a kauzalitás keresésének fárasztó kényszerét, és fogadjuk el, hogy a megjelenő terek és a lezajló események nem feltétlenül egymás függelékei, pusztán a kirakós játék tartószerkezetének a nélkülözhetetlen elemei.
Egy ajtó előtt találják magukat (mely díszletelem érdekes módon nem ajtóként használtatik: csak kerülgetik, de se ki nem nyitják, se be nem csukják). Az üres térben megduplázódik a főszereplő pár. Dublőreikkel duplán táncolnak: hasonlatos pályájuk majdnem végig azonos. A két egyforma pár mögött a fehér függönyön apró, festett, fekete emberek jelennek meg szétszórva. Talán az urbánus árnyékvilágra utalnak, amely körülvesz minket, vagy egyszerűen csak dekorációként hatnak, amely több epizódon keresztül megmarad. De az ajtó eltűnik, helyét egy vízszintes redőzetű rács foglalja el, hogy mögüle előjöhessen három férfi, akik ugyanannak a dolognak lehetnek a megtestesülései, hiszen egyformák, és egyformán is táncolnak. A rács mögül megérkezik a pár, de őket előbb szétválasztja a férfitrió, majd a berohanó színes kötényes csoport elragadja a lányt. A színen maradó férfira viszont bundás nők négytagú szervezete ront rá. Csakhamar kettesben marad egyikőjükkel, aki viszont gyorsan veszít az általa kezdeményezett csábtámadásban, hisz a férfi a lábánál fogva vonszolja ki őt. Nem tudni pontosan, mit fog vele tenni, de nem is érünk rá  törődni ezzel, mert gyorsan eltűnik a rács, balról egy fém kapuvázat eresztenek le. Ekkor a cimbalom rezignált hangjára három kalapos férfi érkezik. Belefeledkezünk a virtussal teli, kackiás, férfias táncukba, amellyel a szép virágos ruhás leányokat is bevonzzák a színpadra, akik illendőn riszálnak, mintha csak egy fonóból érkeztek volna ide. Teszik-veszik, adják-kapják a kalapokat, amelyek természetesen visszakerülnek a férfiak fejére. A kapun át visszaérkezik a színre az asztal is (közben a kaput fölhúzzák). Egy lány kerül “terítékre”: a férfiak jól megforgatják az asztalon, föl-fölemelgetik. A férfiak kórustáncát elmossa a színes-kötényes alakok berohanása, akik korábban a pár lánytagját rabolták el. Ezen a ponton mintha újraindulna a darab: a férfi az asztalon fekszik, a nő ismét az asztal alatt. Kétszintes párosukat az azonos mozdulatok teszik összetartozóvá. Amikor elhagyják az asztalt, egymásra találnak. Lírai duójukból valahogy mégis kifogy a nő, s a magára maradt férfit a földre dobott, piros abrosz alá habarja szegfűivel a prémes némber, és betakarja.
Szünet után fokozódik a tempó, sűrűsödik a légkör. A főszereplő pár s dublőrjeik az asztal körül egymással kokettálnak. Ezúttal már nem csak egymás tükörképei: valami megváltozhatott, amitől a virtuális, második én, a tükröződés valóságossá vált. Mi és hogyan történt? Ezt nem lehet tudni. A zavart tetézi a prémesek bejövetele is. Érthetetlen, hogy mi idézi elő azt, hogy alsóruhára vetkőzzenek, s a rácsra dobálják magukat. A pár női tagja is “besokallhatott” mostanra, mert hangos visítozás és nőstényvonyítás közepette kiszalad a nézőtéren át. A férfi ismét egyedül marad, de ezúttal követi párját, lejön a színpadról.
És érkezik a kapu, a kapun át a férfiak és leányok. Dobog a szerb hóra, csujogatás, xilofon. És a vidám fanfár-szóra fölkérnek a szereplők néhány nézőt a színpadra keringőzni. A hosszas bulitól lassan mindenki kifárad. Egyedül a férfi magányoskodik továbbra is. Természetesen nem túl sokáig, társas dublőreire a sírig számíthat, sőt, a bundások sem hagyják többé unatkozni. Kacér pártáncok és kórusos kacérságok űzik idejét, becsavarják, fölpörgetik, és legvégül a falon átnyúlva levetkőztetik. Mi több őt is átemelik, átszűrik egy másik létbe...
Van tehát egy nő és egy férfi. Ezúttal róluk szólt a “történet”. De ott voltak körülöttük a többiek is, akiknek jelmezei elütnek a főhősök öltözékétől. Míg a páros egyszerű női- és férfiruhát hord, mások csábos alsóneműre öltött hosszú és bő prémbundában jelentek meg, de voltak olyanok is, akik népies fehér ingben-szoknyában, kalapban roptak. Ha pusztán csak egy-egy bundás és népies alak  szerepelne az előadásban, azt képzelném, hogy ők valamilyen módon rész vesznek a pár életében, valamiféle viszonyban állnak velük. Ez esetben indokolt is volna a történetüket fejtegetni. Mivel azonban a jelmezesek csoportosan, tömegben jelentek meg, még akkor is, ha kapcsolatba kerültek a pár valamelyik tagjával, az az érzésem velük kapcsolatban, hogy inkább érzések, hangulatok kivetülései, valamiféle életfilozófiai terminusok megtestesítői. A csábos alsóneműk és a bő prémbundák talán az öntetszelgésre, a hiúságra, a nemiségre, a csábításra utalhatnak, esetleg a keresésre, a tévelygésre. A népies ruhák viszont a hagyományokhoz való kötődésnek a kifejeződései lehetnek, a berögződéseknek, a bejárt utak biztonságának, illetve mindannak, ami az ember nemzeti gyökereivel összefügg. A szereplők harmadik csoportja viszont színes, kötényszerű ruhácskában táncolt. Olyan mezben, amelyhez mindvégig hiába kerestem az illeszthető asszociációt. Ők lennének az újdonság kísértő kacérjai, a “modernség” megszemélyesítői?
Az alakok ezen jellegzetességei azonban csak az egymásba mosódó és szélsebesen egymás sarkába taposó jelenet-szilánkok összességéből rakhatók össze. Bár ha jól megfigyeljük a számtalan epizódot, valójában csak kisszámú eseményt tartalmaznak, s így a karakterek, ha különféle kellékeket és díszletelemeket mozgósítanak is, belső életüket tekintve sematikusak, egysíkúak maradnak. (Felemás helyzetbe kerül ugyanis az az alkotó, aki elveti a történetiséget, de  történetek illusztrálásával nem hagy föl. Olyan ez, mintha a saját talpa  alól húzná ki a talajt, ahol megvethetné a lábát.)
Száz szónak is egy a vége: a modern balett formája és technikája alkotókként változik, és tetszés szerint változzék is, bármely más technikából olvasszon is magába elemeket, létrehozhat átütő, autentikus, élvezhető formát. Egerházi Attila és táncosai technikai bázisa széleskörű, gazdag, kicsiszolt. Van “jelenlétük”, pontosan végzik a rájuk rótt feladatot, élvezettel és szépen táncolnak. Szerencséjükre a zene mozgalmas és változatos közeget kínál a mozdulatok áralmásához, s a fények is többnyire előnyös színben tűntetik föl a tér formációit. Mégis, valahogy rettenetesen elfáradok az előadástól. Ülök, mint béka a teniszmeccsen, és keresem a labdát. Hol túl magasan, hol túl alacsonyan adogatnak. De a legrosszabb az, hogy a szabályokat sem ismerhetem meg, mert mindig gyorsan félbeszakad az, ami éppen zajlik, és villámsebesen  elindul valami új esemény. (De lehet, hogy nem is új dolog kezdődik, hanem csak folytatódik valami, ami sokkal korábban abbamaradt… Olyan ez, mint amikor egy filmtekercsből kivágnak néhány métert, s csak hosszú percek múlva folytatódik a vetítés, miközben már elkezdtünk nézni egy másik mozit is.)
A Pécsi Balett új előadásának szerkesztési elve a szél működésével rokonítható. Képzeljük el, hogy van néhány festmény-vázlatunk, amelyeket apró darabkákra vagdosunk, azokat rátesszük egy lapos felületre, és ráfújunk az egészre. Ettől jó nagy kavarodás támad, s a légörvényben a képek foszlányai elkezdenek leülepedni. A rétegeket aztán megszórjuk néhány kalappal, vörös lepedővel, egy csokor szegfűvel, párnákkal, lufikkal, biciklivel, beteszünk asztalt, ajtót, rácsot, kaput, falat, festett függönyt, s mindezt újból jól összerázzuk. És attól függően, hogy mi mihez tapad, ki mivel társul, ízléses halmazzá illesztjük össze őket. Ezek után már csak az marad hátra, hogy mindezt belevessük az időbe, azaz ritmust, tempót, kronológiát, dinamikát adjunk a szeszélyes puzzle rakodásnak.
Ebben a következetesen kaotikus szerkezetben egyetlen rendteremtő momentum van: az előadás végén – amikor a férfi egy kis piros lámpát kap levélben – mind az idősíkok, mind a tudatállapotok dimenziói egybeérnek, beáll a szélcsend, és minden elnyugszik. Mivel előzőleg egy hasonló pici piros lámpát láthattunk az egyik csábító hölgy mellére tűzve, a reveláció erejével hat ránk a felismerés, hogy mindaz, amit láttunk vagy álom, vagy vágykép volt csupán. Lehet, hogy meg sem történt. De megtörténhet egyszer, ha fölkel a szél, és fölborzolja az életünket.

Támad a szél
Pécsi Balett

Díszlet: Csík György
Jelmez: Andrea T. Haamer
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: Márta István
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadók: Szigeti Oktávia, Venekei Marianna, Czebe Tünde, Daczó Eszter, Hucker Katalin, Csenkér Bernadett, Nagy Írisz, Tóth Larissza, Spala Korinna, Vörös Henrietta, Fülöp Nóra, Túri Dorottya, Fodor Zoltán, Valkai Csaba Csanád, Pataki Szabolcs, Csöppüs Márton, Vincze Balázs, Szalka Krisztián, Kéri Nagy Béla, Nagy András, Dér Dalida, Uhrik Dóra, Lencsés Károly, Lovas Pál
08. 08. 5. | Nyomtatás |