Három rövid

A Bozsik Yvette Társulat a Millenárison

Impozáns, ugyanakkor szokatlanul lassú, nehézkesnek ható programot mutatott be a Bozsik Yvette Társulat a Millenáris tévéstúdióban. A műsorfüzetben feltüntetett három produkcióból végül kettőt valóban láthattunk, az ősbemutatónak ígérkező, Egy Magyar Táncosnő (így, nagybetűkkel) emlékére helyett viszont A Fény látnoknője című koreográfiát, egy bemutatót tűzött estje élére a társulat.
Bozsik Yvette koreográfiái alapvetően kétszer két (néha átfedésben lévő) csoportra oszthatók: (általában) egész estés, látványos, humoros-bizarr és történelmi ihletettségű tablókra, valamint (gyakran rövidebb) meghittebb etűdökre, illetve konkrét személyre, alkotásra, életműre reflektáló és a “jelenből, sajátból vétetett” munkákra. Az első, könnyen meghatározható csoportba tartozik természetesen a Lakodalom, a Kabaré, az Egy faun délutánja, a János vitéz, a másikba olyan előadások, mint a Holtodiglan, a Millenárisban ezúttal látott A Fény látnoknője vagy az Extázis kamara-verziója. A harmadik csoportba sorolható az Xtabay, a Sárga tapéta, a három Hommage, a negyedikbe a már említett Holtodiglan és Lakodalom.
Halász Tamás

A hosszabb előadások egyértelműbben kapcsolhatóak egymáshoz: a XX. század sajátos korszakain, azoknak hősein látható élvezettel és műgonddal elfilozofáló, elidőző Bozsik modelljei a II. világháború előtti Németország, az előző világégéshez és az azt megelőző erózióhoz köthető dadaizmus, illetve az ihletet adó személyek, a modern tánc prófétái, így Duncan, Graham, Wigman, Nyizsinszkij vagy más művészeti ágak jelesei (vagy műveik), mint Yma Sumac, Sartre, Bartók, C. P. Gilmann, Sztravinszkij témaválasztásként egy meglehetősen zárt időintervallumot mutatnak. A távolabbi múltba két ízben nyúlt eddig a táncos koreográfus: a János vitéz, illetve a Báthory Erzsébettől ihletett Az úrnő esetében.
Természetes, hogy Bozsik Yvette a múltba nézéshez nem történészi eszközökkel viszonyul: hiteles képet csak a tánc nagyjainak ábrázolásakor igyekszik létrehozni: az hommage-okon kívül jó példa erre az Egy faun délutánjának precíz Nyizsinszkij remake-e.
A Millenáris három előadása nehezen sorolható ezekbe a kategóriákba: a XII. századi német szentről készült rövid előadás, a Franz Kafka művéből készült alig negyven perces játék és a – mind időtartamát, mind előadóinak számát tekintve erősen megvágott – Extázis nem karakteres, újszerű hangvétele miatt lóg ki a sorból.
Az első mű (A Fény látnoknője) főhőse Hildegard von Bingen “Benedek-rendi apáca, vizionárius prófétanő, természettudós, orvos, dal- és zeneszerző”. A színlap szerint a koreográfiához felhasznált szépséges zene is az ő alkotása. A felvezetés kapcsán az ember elbizonytalanodik: Bozsik esetében már éreztem hasonlót. Az 1995-ös Sárga tapéta bemutatójakor gyanítottam, hogy az írónő, Charlotte Perkins Gilmann (kinek azonos című novellája volt az előadás kiindulópontja) csak a képzelet szülötte. A táncalkotó különös érzékkel nyúl az ismeretlen felé. Jól ismert hősök mellett lel rá ismeretlen (nálunk legalábbis) vagy alig sejdített hősökre. Hasonló módon jár el előadásai (jobbára általa válogatott) zenei anyagának esetében is: remek érzékkel harap rá az ismeretlenre, az érintetlenre. Így volt ez akkortájt is, amikor a hazai modern táncban tetőfokára hágott példának okáért a Meredith Monk- vagy Michael Nyman-kultusz. 
Nos Szent Hildegard valóban létezett figura, akinek életrajzát meghökkenten (Bozsik választását elismerően nyugtázva) olvashatjuk például a Catholic Encyclopedia oldalain is. A Rajna Szibillája néven is ismeretes bölcs apáca 1098-ban született Böckelheimben. Nyolc éves korától apácák nevelték, az első csodálatos esemény, ami nevéhez fűződik az, hogy bár sosem tanult írni-olvasni, mégis elolvasott és megtanult számos latin nyelvű zsoltárt. Már kolostorba kerülése előtt is rendszeresen támadtak látomásai, s ezek az élmények élete végéig elkísérték. Negyvenes évei elején kapott rendelést, hogy vízióit immár ne tartsa meg magának, hanem ossza meg tágabb környezetével is. Társnői segítségével és Heinrich mainzi püspök irányításával kezdte papírra vetni azokat. Hamarosan zarándokok tömegei kezdték felkeresni, egyházi és világi nagyságok fogadták bizalmukba, és még I. Frigyes császár is udvarába hívatta. Legnagyobb jelentőségű művét, a Sciviast tíz éven át írta. A három könyvben Ezékiel próféta és Szent János stílusában megfogalmazott látomások és figyelmeztetések sorakoznak. Hildegardot Európa első orvosnőjeként tartják számon. Bonyolult, mai szemmel szinte elképzelhetetlenül merész és modern teóriái voltak az emberi nem kialakulását, a betegségek kiváltó okait és gyógyításukat illetően. Hildegard misztikus tanításaiban mintha a reneszánsz előképe sejlene fel; számára az ember a legtökéletesebb isteni teremtmény, akit a szeretet alkotott, és az is gyógyítja meg betegségeiből. A matuzsálemi kort megélt apáca komponistaként is jeleskedett. Szerzeményei – akárcsak költeményei – csodálatos módon igen nagy számban maradtak fenn.
Az összesen húsz perces mű, A Fény látnoknőjének szenzációja Matatek Judit, a szépséges világtalan színésznő, aki a (többek közt Bozsik Yvette főszereplésével forgatott) Vakvagányok című Tímár Péter-filmben tűnt fel. Ő a szent megformálója, Hildegardé, akit korának krónikásai szerint rejtélyes betegség kínozott, amelynek következtében gyakran annyi ereje sem volt, hogy járni tudjon, és szeme világa is cserbenhagyta időről-időre. A színpadon a Trois Hommages-t vagy a Sárga tapéta első látomásait idéző atmoszféra: lágy, könnyű esésű textilek és fénypászmák, a szövet és fény költészete és persze a gyönyörű esésű, selymes női hajé. A főszereplőt rendtársaiként körülvevő három táncosnő (a koreográfus, illetve Krausz Alíz és Fülöp Tímea) pontos, szép, minden izgalomtól mentes táncot lejtenek. A monoton és bozsiki jellegzetességeket felvonultató mozgásanyagot időről időre már szintén ismerős, fülledt és zaklató, eszelős-megigézett mozdulatok tagolják. A Fény látnoknőjében Matatek Judit az érdekes, ez a tény érzékelhetően a számára igazán semleges foglalatot készítő koreográfusnak is kétségtelen lehetett. A vak lány csodálatos élményt nyújt. Nemcsak azért, mert lenyűgöző a színpadon (az volt filmvásznon, talkshowban, fényképen is), hanem mert puszta jelenléte kérdések, gondolatok tömegeit hívja életre. Matatek gyönyörű jelenség, arcjátékában, mozdulataiban olyan megdöbbentően újszerű és szokatlan, és ebbéli másmilyenségében érzékelhetően átformálhatatlan, hogy szinte egy pillanatra sem vehető le róla a szem. Az illékony, minden műfaj közt legmegragadhatatlanabb tánc a látvány művészete, de bizonyosan nem csak azé, erre pont az ő játéka ad megerősítést. Szavakkal szinte leírhatatlan az az izgalmas másmilyenség, ahogyan ő a környezetéhez képest létezik a színpadon. Arcjátékán a világtalanokra jellemző természetesség és őszinteség: soha le nem vett, soha le nem vehető, jellegzetes fekete szemüvegében olyan, mint egy bekötött szemű várkisasszony, akivel pajtásai drámába forduló erre csörög a diót játszanak. Olyan, mert most számára ismeretlen, új terepen mozog, féltő, gondos kezek-testek által segítetten, boldogan felolvadva a táncban. Egy-egy számára kedves mozdulat mosolyt csal az arcára, és úgy tűnik, nemcsak testével, de mimikájával is táncol. Bejövet fehér botot tart a kezében, de idővel elhagyja, és el kell hagynia; különös sugárzásához nem illik a most csak attribútumként használt eszköz. Ezúttal csak testével, mozdulataival kommunikálhat: feltartott kezét, lendülő lábát, forduló törzsét csak érzi, de nem látja. Társait is csak tudja a közelében: testük sugárzására, apró neszekre, érintésekre támaszkodhat. Torokszorító látni, hogy miként veszi birtokba, miként lakja be a táncszínpadot. Az előadás végén finom hangon énekel, kezében apró madár. Mint az színházban megszokott, lassan kialszik a fény. Ez a különben teljesen evidens effekt pedig hirtelen olyan megrendítően vacak és önző dolognak tűnik, mert hiszen ez az elsötétülés nekünk, látó nézőknek, látó táncosoknak szól. Ő csak a tapsot hallja, amelyből nem kaphat soha elég sokat.
Az előadás vizuális világa rendkívül egyszerű: a teret csak a koreográfia közepén leereszkedő, három, gyönyörű fény világította, abroncsokra applikált tüllhenger tagolja. Kellék is alig van: egy trónként is funkcionáló három fokos lépcső és egy vaskos könyv. A trónusán idővel helyet foglaló szent ennek Braille-írásos oldalait olvassa egyre fokozódó gyorsasággal. A világtalan bölcs, a vak látó; biblikus kombináció, sok, igazából ki nem használt elemmel. Matatek Juditnak újra meg kell majd jelennie a táncszínpadon, ezúttal dús, csillogó és egyenrangú foglalatban, mert ez így lehet az igazi. A Fény látnoknője ugyanis a koreográfus munkái közt a kiforratlanabb, megmunkálatlanabb darabok – a korábbiakban nem említett, talán mert alig valamit tartalmazó – halmazához tartozik.
A szünet után kisebb közjáték: csak azért “méltó” említésre, mert bizonyos tűzrendészeti okokból többek között az immár a nézőtéren helyet foglaló Matatek Juditot is felállítják, mert nem székre, hanem a dobogóra ült. Nem ismerem az idevágó szabályzatot, de az én képemről sül le a bőr.
A Várakozás (Josef K. szerelmei) Bozsik Yvette 1995-ös (egy évvel később, Edinburgh-ben a kritikusok díját elnyert) koreográfiájának felújítása. A társulat honlapján szereplő adatokhoz képest tíz perccel hosszabb, előadói eredeti névsorához képest számos a változás. A Várakozás lassúnak tűnik: előadóinak játéka, feladata egyenetlen. A már majdnem az egész estés kategóriához felzárkózó produkció összességében nagyon visszafogottnak tűnik. A hálásabb-hálátlanabb szerepeket játszók eltérő módon vannak jelen a színpadon. Bozsik jelen esetben talán nem elég szigorú, talán az előadás anyaga van fáradóban, de olykor mintha lassított felvételt látnánk. Elképzelhető természetesen az is, hogy a táncosi személyre érzékeny módon, szinte “méret után” dolgozó, bevallottan egyéniségvadász koreográfusnő munkája már nem elég elasztikus, hogy újabb és újabb játékosokra legyen ráhúzható. Nem premier-előadásról van szó, a változások nem különösebben jelentősek, így a továbbiakban már csak néhány impresszió álljon itt. A Dzsigolót játszó Vati Tamás és a Dámát megformáló Zarnóczai Gizella külön-külön és együtt is káprázatos, utóbbi (az egyetlen, aki “in situ”a premier óta van jelen az előadásban) egy apró gesztusával is a székhez szegez. Krausz Alíz (Frida) törékeny, mégis hasadóanyag erejével ható sugárzása, mozdulatainak, mozgó testének okos szépsége szintén mélységesen megérint.
Az est harmadik darabja, a vad vitákat kiváltó, rendhagyó képző- és táncművészeti vízió, az Extázis, az alig több mint egy évvel ezelőtt, a Műcsarnokban játszott Bozsik Yvette–Novák Erik produkciónak a harmadára rövidített és a Millenárisba átkomponált variánsa volt. Nekem most volt alkalmam látni első ízben az Extázist, amelynek csak vitáit követhettem. De hol van már az a rovat, rovatvezető, indulatok, hol az eredeti előadás? Novák Erik letaglózó méretű festményei szinte rituális körülmények közepette kerülnek be a színre. Bozsik Yvette gigászi portréi egymás után jelennek meg és kerülnek rögzítésre a térben. A sokféle, mégis annyira jellegzetesen egybecsengő táncosnői arcképek lassan bekeretezik a színt. Novák képei dokumentumok: hatalmasra nagyított, emblematikus portrék a táncosnő jól ismert, mégis (talán irreális méretük, közeliségük miatt) alig-alig nevesíthető szerepeiből. A rövidre vágott Extázis táncosi ujjgyakorlat, átváltozóművészet. Meghökkentő és rendhagyó, de nem mint mozgásművészeti produktum. Bozsik, az évszázadokon keresztül öltözködő, viselkedő időutazó keveset ad magából. Ebben a visszatartósdiban van valami feszültségteremtő erő. Mindenből látunk valamennyit: itt a dizőz és a látnoknő, a máglyán vergődő eretnek és a szende, üde (vagy annak látszó) show-girl, az összhatás pedig mégsem elég erőteljes. Azzá válik azonban, amikor mozdulat (pontosabban emberi jelenlét) és vizualitás egyszerre viharosan egymásra talál. Az Extázis a bizarr pompa perceit kínálja fel, egy dús, barokk stílusban kivitelezett kínzókamrában érezhetjük magunkat. Élőképek sorozata látható itt, játékos, kissé esetlegesnek tűnő sorrendben. Az összhatás emelkedett, ám a tartalom zavarba ejt, mert nem kimondottan kibogozható.
A Bozsik-társulat estjében különös esetlegesség, mégis a megszokottnál kevesebb izgalom és emlékezetes pillanat. Néhány nappal később a DADAisták a Kamrában: ellenkezője mindennek.


A fény látnoknője

Zene: Hildegard von Bingen
Jelmez: Bozóki Mara
Fény: Pető József
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: Bozsik Yvette, Matatek Judit, Krausz Alíz, Fülöp Tímea  

“Várakozás” – Josef K. szerelmei

Díszlet: Ravasz András és Bozóki Mara
Jelmez: Bozóki Mara
Fény: Pető József
Zene: Eric Satie
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: Zarnóczai Gizella, Krausz Alíz, Jantner Emese, Lisztóczki Hajnalka, Halász Anna, Fülöp Tímea, Tokai Tibor, Vati Tamás, Vislóczky Szabolcs 

Extázis

Festő: Novák Erik
Díszlet: Erős Tamás
Jelmez: Berzsenyi Kriszta
Fény: Pető József
Video: Cs. Nagy Sándor, Novák Erik, Juhász Ottó
Zene: Lisa Carbon Trio, Ute Lempert, P. Cohen Solal-C.H. Hueller
Koreográfus: Bozsik Yvette
Előadók: Bozsik Yvette, Vati Tamás, Tokai Tibor

Helyszín: Millenáris
08. 08. 5. | Nyomtatás |