Szelíd, szép Casanova

Casanova – Győri Balett

Népszerűt és látványosat prezentálni immár a túlélés alapfeltételének bizonyul a komolyabb költségvetéssel működő társulatoknál és színházaknál. Mivel a Győri Balett sorsa sem könnyebb a többiénél, az utóbbi években szemmel láthatóan törekszik arra, hogy ha már népszerűt és látványosat kell is produkálnia, azt a lehető legnemesebb anyagból tegye. Ennek jegyében készült a Carmen, a Purim, valamint a Rómeó és Júlia, az utóbbi 3-4 év nagyszabású bemutatói. Míg a Carmennal és a Rómeóval kevesebbet kockáztatott a társulat, a Purimmal új talajra merészkedett (élő klezmer zene a színpadon), és ilyen az idei bemutató, a Casanova is, mely akár dramaturgiáját, akár látványtervét tekintjük, felvállalt némi kockázatot.
Lőrinc Katalin

Böhm György, a magyar balettszínpadok dramaturgja (csak emlékeztetőül néhány munkájának címe: Carmina Burana, Kaméliás hölgy, Zorba), talán még soha nem távolodott el annyira az adott irodalmi alaptól, mint az olasz kalandor élettörténeténél. Casanovát naplója, életrajzi adatainak bizarr momentumai alapján joggal képzelhetjük olyannak, aki arrogánsan manipulálja környezetét, és féktelen kezdeményezőképességgel irányítja saját sorsát – nos Böhm György átiratában fordul a dolog: Casanovát beleviszik, belesodorják mindabba, ami megtörténik vele.
Két márványarcú, a XVIII. század olasz-francia udvari stílusában öltöztetett apródféle öltözteti be, hozza-viszi újabb kalandjai helyszínére az inkább csodálkozó, mint aktív Casanovát. Átöltöztetési szertartásaik jelzik az idő múlását és a helyszín változását, cinkos, ironikus összepillantásaik pedig azt, hogy valójában ők “csinálják meg” ezt az alakot. Elveszik naplóját, ezzel ők juttatják börtönbe is (életrajza szerint többek közt sok furcsaságot felfedő naplója miatt kerül Casanova 30 évesen a velencei ólomkamrákba), ők hozzák onnan ki (valóban hamarosan csellel szabadult), s végül a “pályafutás” végén ironikus mosollyal visszaállnak azokba a szoborkazettákba, ahonnan  a darab elején  előléptek.
Addig azonban végigvezetik Casanovát a világon: Velencéből Párizsba, onnan Bécsbe, majd Madrid, London, Szentpétervár után ismét Párizs, Róma, Velence következik. Kalandozásai során az olasz állítólag mindennek kiadta magát: orvos, bűvész, katonatiszt, sorsjátékügynök, kém, ezt-azt valóban gyakorolta is, és így számos fontos személyiséggel hozta össze sorsa – erre a balett nem tér ki (szerencsére, hiszen a tánc nyelvén meglehetősen bonyodalmas lett volna mindezek felvonultatása), a táncmű a szerelmi kalandokra koncentrál, mégpedig logikus építkezéssel. Az ifjú “beavatását” idősebb nők “végzik el”, találkozása a hozzá illő korosztállyal már tapasztalt férfiként éri, s még lehetőséget kínál a normális kapcsolatra, ám a hatalom – itt épp egy császárnő képében – máris beszippantja… Hamarosan belejön abba, hogy szexuális téren szinte semmit se tartson lehetetlennek: néprétegre, nemre, családi állapotra (stb.) való tekintet nélkül mindent kipróbál, amit eladdig még nem.
A “tetthelyek” földrajzi sokfélesége magukat a tetteket nem befolyásolja, annál több lehetőséget nyújt azonban arra, hogy a látványt a lehető legkülönb szín- és stílusvilágba helyezze. Ezzel a sztori egyeduralmáról jótékonyan átkerül a hangsúly egy olyan területre, melyre a XX század balettja (Maurice Béjart-t kivéve) kisebb hangsúlyt fektetett: az önmagában is alkotás rangú kosztümökre. Ezúttal ugyanis a koreográfiát nem kiszolgálja a jelmezterv, hanem teljes jogú résztvevője, sorvezetője az előadásnak. Lehet, hogy egyik-másik szereplő nem örült félméteres fejdíszének vagy kiálló szoknya-abroncsának, a figurák elrajzoltsága, az irónia azonban jótékonyan elemelte a művet az irodalmiságtól, nem beszélve egyik-másik összeállítás lenyűgöző képi hatásáról.
Az iróniát erősíti Fellini emlékezete, hiszen nem kerülhetjük el Nino Rota zenéjét hallva, hogy ne lépten-nyomon a nagy olasz filmrendező egy-egy groteszk, bizarr vagy éppen melankolikus pillanata jusson az eszünkbe. Nem tudni, hogyan nézi a művet az, aki sosem látta például az Országúton című alapművet az ötvenes évek elejéről – nos aki látta, annak talán fájhat a melódiák teljes átértelmezése, s az úgy érzi, talán nem kellett volna Rotát erőltetni, de bizonyára nincs igaza, hiszen végtére is: miért ne?
Ami a táncanyagot illeti, a koreográfus, William Fomin következetesen használ egy kortárs technikával lendületbe hozott neoklasszikus alapot, kombinációi esztétikusak, kellemesek, kettősei rafináltan szépek és virtuózak. Minden ízléses, úgy általában az egész előadás, melyre az a jó modor jellemző, mellyel a legocsmányabb történést is a magas kultúra szűrőanyagába csomagolja.
Ne lepődjünk meg tehát, hogy az előadás Casanovája nem az a kemény arcélű, cinikus tekintetű férfi, akit a róla készült metszetekről ismerhetünk, hanem az angyalarcú, Apolló-testű, gyengéd mozdulatú Pátkai Balázs. Casanovája, akit egy tiszta, normális életviteltől csak az égi és földi hatalmak térítenek el, ártatlan tekintettel, szinte értetlenül fogadja a világ (és önnön életútja) furcsaságait. Élete végén rátörő magányát viszont nehezen hisszük el, mert nem láttuk az odáig vezető közönyt, arroganciát és cinizmust.
A darabban minden más szerep és szereplő az “eredeti” helyén van: a nők nagyon nők, az ártatlanok, a bűnösök, az esendők, a gondtalanok – mind azok, amik, és ez a nagyszerű társulat minden alakot egyértelműen, sallangmentesen, technikailag kifogástalanul s egészében igen rokonszenvesen fogalmaz meg. Nehéz a kiemelés mintegy 25 táncos közül, de talán mégis van olyan, aki mellett nem kéne szó nélkül elmenni: ilyen egy szűzlány szerepében Sóthy Virág, akinek minden mozdulata költészet, ilyen Becker Szabolcs bajor karakterfigurája, Bombicz Barbara öregasszony-karikatúrája, Cserpák Szabina csupa-izom, csupa-ifjúság orosz cselédje, egy áldozat szerepében Horváth M. Lilla, s  a két, szemtanúként megjelölt “ceremóniamester”: Sebestyén Bálint és Sándor Zoltán.
Egyetlen nevet a színlapról mégiscsak hangsúlyozottan ki kell emelnünk, mert a szép kiállítású műsorfüzetben – melynek illusztrációit is készítette – méltánytalanul kevés áll róla. Kemenesi Tündének hívják, ő az, aki – Bátonyi György perspektivikus díszletének impozáns keretei között – talán a legmerészebbet, a legkockázatosabbat nyújtotta: a balettszínpad hagyományain túlmutató jelmezeivel egyetlen nagy divatkreátor sem szégyenkezett volna.

Casanova
Győri Balett

Librettó: Böhm György
Díszlet: Bátonyi György
Jelmez: Kemenesi Tünde
Szcenika: Vidos Tibor
Fény: Hécz Péter
Zene: Nino Rota
Koreográfus: William Fomin
Szereplők: Pátkai Balázs, Sebestyén Bálint, Sándor Zoltán, Bombicz Barbara, Sóthy Virág, Ékes Georgina, Horváth M. Lilla, Fuchs Renáta, Cserpák Szabina, Hardi Beatrix, Hegyi Réka, Afonyi Éva, Horváth Iatván, Demcsák Ottó, Szigeti Gábor, Ábrahám Zoltán, Zádorvölgyi László, Velekey László, Becker Szabolcs, Gestattner Gergő, Horváth Krisztián, Jalits Edit, Lukács Levente, Müller Ervin, Ócsag Anna, Szántai Hajnalka, Varga Ágnes
08. 08. 5. | Nyomtatás |