Mítosz és játék

Carmen – (Pesti) Magyar Színház

Szergej Maszlobojscsikovot a magyar néző eddig díszlettervezőként ismerhette – jórészt Vidnyánszky Attila előadásaiból. De az ő munkája volt a Magyar Színházban tavaly bemutatott Csongor és Tünde látványos, kitűnően funkcionáló, ám egyúttal szimbolikus, sokat sejtető tere is, mely élesen elütött a fáradtan halovány előadás egészétől. Maszlobojscsikov most lehetőséget kapott Iglódi Istvántól egy önálló előadás létrehozására; a Carmennek nem pusztán tervezője, de írója és rendezője is. S mint azt sejteni lehetett, nem konvencionális produktum került ki kezei közül.
Urbán Balázs


A Carmen mítosz: hősnőjét általában a fékezhetetlen szabadságvágy szimbólumaként szokás emlegetni (mégha a cigánylány és a katona tragikus történetének eltérő interpretációi is lehetségesek). Noha a mítoszt Mérimée teremtette meg, s a Bizet-opera Meilhac és Halévy által jegyzett librettója nemcsak a szokott módon leegyszerűsített, de a korízléshez is finomított, aligha vitatható, hogy Bizet nélkül a Carmen nem lenne az, ami. Maszlobojscsikov előadása Carmenről szól, de nem egy tragikus szerelemről vagy a különböző életformák drámai összeütközéséről mesél, hanem magáról a mítoszról.
A nyitójelenet mintegy emblematikusan jelzi előre a rendező által alkalmazott hatáseszközöket. A tér egyszerű, szinte lecsupaszított. Hosszan kifutó deszkapalló vezet a színpad elején álló akasztófához, mely előtt már csak a befedetlen zenekari árok helyezkedik el. A palló keresztülfut a forgószínpadon is, mely később majd megmozdul, s így a térelemek automatikus szétválasztásával és összekapcsolásával hoz létre újabb helyszíneket. Maguk a térelemek nem bővülnek, csupán a deszkaácsolat túlsó végén lévő üvegzongorát vesszük később észre. Ez és a más funkciókat felvevő akasztófa mindvégig színen marad, a tér hangsúlyos kereteként. Az akasztófához őrök vonszolják a megkötözött Josét, akihez egy pap érkezik, továbbá két turista: Bizet és Mérimée. Utóbbi órájának ellopása is José bűnlajstromát gyarapítja. Az óra megkerül, s lélekharangként kezdi játszani a továbbiakban gyakran, szinte mottóként felhangzó Bizet-dallamot, melyet José furcsamód ismerősnek vél. Az első jelenet rögvest kizárja a lineáris történetmesélést: ha a fogoly becipelésekor még flashback-technikára gyanakodtunk is, most egyértelművé válik: az idősíkok átjárhatók csakúgy, mint a képzelet és a valóság tartományai. Prosper és Georges epizódszereplői Carmen és José történetének, miközben azok (mint képzelet szülte alakok) szintén csak szereplői Mérimée és Bizet életének. José és Mérimée szavai felidézik ugyan a történet kezdeteit, a lány és a katona megismerkedését, ám a sztori minduntalan elakad. Hol Prosperék kommentárjai és vitái, hol a mellékszereplők történetei vagy az eseményekbe kívülről belépő, azokhoz kevésbé szorosan tartozó szereplők miatt. Maszlobojscsikov Carmenje mozaik: ahogy José próbálja rendezgetni emlékeit, vágyait és álmait, hogy megértse Carment és a vele történeteket, úgy rakhatja össze a néző is a történetfoszlányokból, életképekből, monológokból és kommentárokból az eseményeket, hogy megérthesse a mítoszt.
José számára Carmen a meg- és kiismerhetetlen, életébe hol ki, hol belépő Nő. Nem hús-vér valóság, megérteni (pszichológialiag leképezni) lehetetlen; ha lehetséges lenne, már nem is lenne érdekes (a helyett egy nő maradna). Következésképp archetipikusak a vele kapcsolatban lévő szereplők, kivált a szeretők. A tisztnek, az angolnak, a haramiavezér férjnek, a torreádornak José szemében nem is lehet önálló személyisége, van, akinek még neve sincs, vagy ha van, hát keveredik (hiszen Mérimée-nél és Halévyéknél gyakran eltérnek a nevek – kivétel persze a Bizet-nél nem szereplő Garcia); a lényeg a gyűlöletes funkció, s ennek okán az a gyűlölet, melyet José irányukban érez. Természetes tehát, hogy az előadásban valamennyiüket ugyanaz a színész játssza.
Ám mindez nem jelenti azt, hogy ami a színpadon történik, azt csak José szemével látnánk. Mert ahogy ő próbálja megérteni a mitikus nőt, úgy próbálja megérteni Bizet és Mérimée magát a mítoszt. A két szerző két jellegzetes művésztípust képvisel: Mérimée a szelíd, zárkózott, lelke mélyén idealista, az igazat megírni kívánó, ám ugyanakkor racionalista, két lábbal földön járó, a közízlést cinikusan megvető alkotó, míg Bizet az érzékeny, labilis, “elvarázsolt”, de a sikert mindennél jobban szomjazó, annak érdekében kompromisszumokra is képes művész (a felesküdött wagneriánus, aki imádja az olasz operát). Ez a két szemlélet mást akar ábrázolni, s következésképpen mást akar megérteni a mítoszból – így szükségszerűen másképp interpretálják a történteket. (Bizet például nem akarja az önmagából mindinkább kiforduló antihőst meglátni Joséban; a Garcia-történet végén szenvtelenül közli is Mérimée-vel, hogy ez a jelenet nem szerepel az ő operájában.) Maszlobojscsikov az alkotás születésének, fogadtatásának (bukásának, majd sikerének) történetét is belekomponálja a színpadi cselekménybe; az alkotásfolyamat története gyakran reflexíven, nem kevés iróniával kapcsolódik össze a Carmen-történettel (“Győztem!” – kiáltja José, mikor rövid ideig ismét hinni tud Carmen szerelmében, s abban, hogy magához láncolhatja a nőt – s e pillanatban Bizet-ből ugyanez a felkiáltás tör ki, mivel az egyik felkért primadonna végre elfogadta a felkínált szerepet.) De a szerzők álmodják meg a szimbolikus szereplőket is: Bizet saját anyaképét vetíti bele a történetbe: a színpadon megjelenő anya – akinek alakja éppen a Carmenével ellentétes, kiismerhető, meleg, gondoskodó nőiességet testesíti meg – egyszerre anyja Bizet-nek, Josénak, sőt a meg sem jelenő Micaélának is (hiszen betölti azt a funkciót is, melyet a lány az operában).
Maszlobojscsikov ügyes színpadi írónak tűnik: gondosan öltögeti össze az elbeszélést a librettóval és saját soraival, csúsztatja egymásba az eltérő jeleneteket, s invenciózusan kreál saját figurákat és sajátos helyzeteket. Dialógusai általában gördülékenyebbek inkább, mint mélyek; különösen Bizet és Mérimée párbeszédeinél érződik, hogy a riposztok ugyan igen szellemesek, de legtöbbször közhelyszerű igazságokat foglalnak tetszetős formába. Igaz, a szó (gondos megmunkálása ellenére is) csupán alapanyag: a színpadi alkotó elsősorban képekben, játékötletekben, színészi gesztusokban gondolkodik. Lenyűgöző az a könnyedség, mellyel a rendező minden látványos csinnadratta nélkül, a legegyszerűbb vizuális elemből (például a cigarettafüstből) is erőteljes képeket tud létrehozni. A képek és játékötletek összekapcsolódnak, hangsúlyos pontokon új gondolati tartalommal telítődve térnek vissza. Jól érzékeltethető ez az előadás talán legszebb, legintenzívebb vizuális ötletsorának leírásával. A végre egymásra találó Carmen és José a szerelmi jelenetben nem egymás testét öleli. Egyikük a földre fekszik, a másik krétával körülrajzolja. Két testet formázó (s egyúttal rögtön a halálra is asszociáltató) krétarajz marad egymás mellett a közben forgásnak indult palló egyik végén, s a szerelmesek ezt a krétatestet veszik birtokukba. A krétarajzok mindvégig ott maradnak, s a színpad más pontjaira később más rajzok is kerülnek. Carmen meggyilkolása előtt nedves ronggyal letöröl minden rajzot a színpadról. Utoljára marad a két krétafigura, melyek közül az egyiket José kétségbeesetten próbálja a vizes pusztítás elől megvédelmezni. A krétarajz így aztán valóban Carmen halálának, hiányának egyszerre metaforikus és metonimikus kifejeződésévé is válik. Nemcsak az ölelés stilizált persze, hanem az ölés is; s a kettő eggyé is forr. José áldozatait rendre öleléssel, kézfogással vagy más, érzelmet kifejező gesztussal öli meg.
A vizuális mellett természetesen az akusztikus hatással is él a rendező; Bizet zenéje nemcsak aláfesti, hangulatában is erősíti a képeket, de a dallamok asszociatív összekapcsolása éppúgy új lehetőségeket teremt, mint a zenére komponált játékok megteremtése. Utóbbiak sem öncélúak: José és Dorothea még a boldogság korai, múló perceiben játszanak a zenére fergeteges bikaviadalosdit  –  a torreádor-motívum legközelebb már teljesen más környezetben, teljesen más hangsúlyokkal tér vissza. Ám maguknak a – második felvonásban egyre sűrűsödő – tragikus motívumoknak s a hozzájuk kapcsolódó ötleteknek is mindvégig megmarad valami bájos, felelőtlen játékossága.
Talán ez a mindenen átütő játékosság is közrejátszik abban, hogy ebből az egészen eredeti, lenyűgöző könnyedségű, ritka invenciózus előadásból gyakran hiányzik az átütő erő. A fő ok azonban valószínűleg a színészi alakítások relatív haloványsága. A színen nem jellemek, pszichológiailag felépített figurák, hanem mitikus alakok, jelenségek, archetipikus figurák láthatók; megjelenítésükhöz nemcsak a színészi igyekezet kevés, de még a lélekábrázolási, figuraépítési tudás, tehetség is. Igazi színpadi kisugárzásra, rendkívüli intenzitású jelenlétre lenne szükség  –  ami azonban a színen levők közül legfeljebb Béres Ilona Anyájáról, s némi megszorítással, egy-két jelenet erejéig Rancsó Dezső és Őze Áron szerzőpárosáról mondható el. De már Őzének és Rancsónak is bőven vannak fáradtabb, önismétlésbe hajló jeleneteik. A többieknél pedig inkább az igyekezet, a szokatlan feladat kiváltotta érezhető lelkesedés, s legfeljebb egy-két jelenet precíz megoldása dicsérhető. Tóth Sándor elegánsan, jó tempóérzékkel, de meglehetősen erőtlenül hozza José vetélytársainak figuráit, Soltész Erzsébetre (Dorothea) pedig vészesen kezd rázáródni a jópofa, viháncoló kislány skatulyája. Vasvári Csaba színészi alkata ideális José szerepéhez. Ahogy az elején bamba képpel mered a világra, az sokat ígér. Ám ez az alapgesztus részint nem bővül, nem variálódik igazán a későbbiekben, részint önmagában nem annyira erős, hogy mindvégig érdekessé tegye a figurát. Carmen szerepére természetesen fokozottan vonatkozik mindaz, amit a színészi kisugárzás, az intenzív színpadi jelenlét szükségességéről írtam; a szerepet alakító Benkő Nóra viszont egyszerűen nem az a típusú színész, aki puszta jelenlétével tudna erőteljessé tenni szerepet vagy szituációt. Van néhány erősebb gesztusa, érdekesebb megszólalása  – ami azonban önmagában igen kevés ahhoz, hogy a mítosz hitelesen megépüljön és átélhetővé váljon.
Ám hiányosságai ellenére is Maszlobojscsikov Carmenjét az idei évad egyik legérdekesebb, legeredetibb előadásának érzem, mely méltatlanul kevés visszhangot váltott ki. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy ha másutt, némileg más körülmények között születik meg, az évad egyik legtöbbet vitatott, eseményszámba menő bemutatója lenne.


Carmen
Magyar Színház

P. Merimée és Bizet műve alapján írta: Szergej Maszlobojscsikov
Díszlet: Szergej Maszlobojscsikov
Jelmez:
Zene: G. Bizet
Rendező: Szergej Maszlobojscsikov
Szereplők: Rancsó Dezső, Őze Áron, Benkő Nóra, Vasvári Csaba, Tóth Sándor, Béres Ilona, Soltész Erzsébet, Pathó István, Mihály Pál, Pavletits Béla, Botár Endre, Fazekas Andrea, Dihen Viktória, Horváth Anna, Sallai Nóra, Benedek Péter
08. 08. 5. | Nyomtatás |