Két világ találkozása

Requiem – Szegedi Kortárs Balett

A balettről a ráülepedett modernizmust nem szükséges lekapargatni. A réteg, mint a por könnyen lefújható, s így láthatóvá válik az, ami a balett kezdettől fogva volt: zene, tánc és történet egysége. Táncjáték, amelyben elválaszthatatlanul szervesül a ritmus a gondolattal és a mozdulattal. A szegediek legújabb balett előadásában azonban nem a szervesülés energiája jelentette az összetartó erőt, hanem éppen az elemek különvalósága. Paradox állítás, tudom, de ezt tapasztaltam.
Bajna Zsóka

Táncjátékot készíteni Mozart Requiemjére eleve hősies, szinte a lehetetlent kísértő vállalkozás. Nem csak azért, mert a zene, amelyhez a koreográfiának méltóvá kell válnia, több mint zseniális. A feladat azért is nehéz, mert dramaturgiailag kevés fogódzót kínál a muzsikába foglalt sok ima, áldozat és könyörgés. Ebből is adódik, hogy Juronics Tamás koreográfiájának van is meg nincs is története. A táncok nagy része történet-mentes (vagy a történet egészéhez mérten értelmezhetetlen) tánckórus, amelyben nem is mindig azonosítható a karakterek kiléte, sem helyzete, szerepe. Másrészről igenis utal az előadás valamiféle történetre, ez afféle – a tánckórusokkal párhuzamosan kreálódó – színházi keretként próbálja a balett dramaturgiáját segíteni (sokszor úgy, hogy nem is olvad össze a tánccal).
Adva van egy kislány, aki virágot visz a temetőbe. A lelkek feltámadnak az őszi lomb alól, és bált rendeznek az avaron. A leányka a lelkek porzó táncába olykor belekeveredik, talán véletlenül, talán akarja, talán erőltetik, de voltaképpen, a látszat ellenére, nem történik meg vele semmi olyasmi, ami eredeti helyzetét megváltoztatná, ami hatna rá, vagy eljuttatná őt valahová máshová: végezetül kiviszi a virágot a temetőből és leül.
És van egy titokzatos férfi, aki föl-alá járkál, nézelődik, üldögél. Míg a férfi és a kislány cselekvéseikkel valamiféle karaktert vázolnak, addig a feltámadó lelkeket megjelenítő tánckar tagjairól ez nem mondható el. Mozdulataik – akárcsak ruháik – egységesek, korra és nemre való tekintet nélkül azonos mozgásokat végeznek. A férfi és a kislány jelenléte viszont “prózaibb”, mintha táncosok volnának. Profán semmittevéseik fontosak, egészen addig, amíg a Feltámadás balettjének hátfalul szolgáló fehér hártyát a Halál (vagy valami más) véres karmai föl nem szakítják, s a felfedett Vasfal Vaskapujában meg nem jelenik a négy Idegen, (vagy Angyal) akik megkaparintják, vagy beavatják a fiatalabbikat, a tisztát. A kislány négy tárgyat kap tőlük: egy kardot, egy koronát, egy tükröt és egy könyvet (vagy egy laposabb dobozt), és ettől fogva ő fokozatosan bevonódik a táncba, egyre “táncosabb” a jelenléte. Ellentétben a férfi alakjával, aki mindvégig civil marad, kívülálló, aki se táncosi, se színészi minőségében nem értelmezhető igazán. Puszta léte inkább összekuszálja, mintsem tisztázza a koncepciót. Így mindkét figura léte függőben marad: a kislány semmit sem kezd a neki adott tárgyakkal, s a férfi (abból ítélve, amit tesz) semmit nem ad hozzá a történet előrehaladásához. Mindketten tanúk és alanyok, de nem értelmezhetők biztonsággal ebben a “szövegkörnyezetben”, sem szimbólumként, sem tárgyiasított eszmeként, és egymáshoz való viszonyuk tartalmában is bizonytalanságban hagynak. Nem tudni pontosan, hogy kik is ők, és mit akarnak?
A homályosnak ható történet miatt a négy túlvilági lény, a négy szimbolikus tárgy, a többízbeli helyszínváltás, a jelmezcserék, a díszlet és a kellékek mozgatásai is némileg súlyukat vesztik. Kifejezőerejüket csorbítja a szüzsé megértéséért vívott befogadói küzdelem. Emiatt minden kissé általánosnak, elnagyoltnak hat. Nemcsak a figurákról, hanem a karról is ez a benyomásom. A föltámadt lelkek állapota egysíkú: zaklatott, megcincált, omlatag, de egyben harcos is, pontosabban inkább vívódó. A zenébe foglalt megdicsőülést a kín hatja át, a lebegést a vonszolódás és tagdobálás teszi lehetetlenné. A négyek túlvilági modora hűvösen rendeli maga alá a többnyire döbbent vagy ijedt leánykát, s feljebbvalói méltósággal szór szerpentint a vasfal tetejéről a bámuló lentiekre. Összhatásában a két világ találkozása inkább ijesztő (s ezáltal a túlvilági szempontjából despotikus, hierarchikus), mint dialektikus, metafizikai értelemben pedig kifejezetten földszintes. Amit mindez kifejez: a halál fájdalmas, rossz, hideg, szédült. Irtózatos.
A lélek határátlépéséről lenne szó? Álom talán vagy fantázia, ami úgy esik meg velünk, mintha mi sem történt volna? Élhetetlen és tehetetlen a lélek a küszöbön való áteséskor, akár egy éretlen kislány?
Miközben a látott eseménysor belső tartalmait tekintve bizonytalanságban hagy az előadás, rendkívül erősnek tűnnek benne a felhasznált hatáselemek. Egyrészt a koreográfiát szemmel láthatóan az az alapelv szervezte, hogy a táncoknak fergetegesnek, dinamikusnak és a külsőségeikben egységesnek kell lenniük. Másrészt az alkotók ezúttal is kitüntetett szerepet szántak a látványnak: a díszletek fantáziadúsak, sőt, grandiózusak, a jelmezek nemes ízlésről tanúskodnak.
A tánc olajozott és pontos. Lendületes. Juronics stílusteremtő módon ötvözi a hagyományosat az újjal. Mai balettet készített, a maiság minden külsőségével, de eszmeiségében színesen amorfot, formájában nehezen meghatározhatót. Nem tudni ugyanis, hogy az alkalmazott színházi eszközök, (a dramaturgiai keret, a karakterek, a párbeszédszerű mozdulatjáték, a funkcionális tér, a jelzés értékű fényhasználat) milyen célt szolgálnak: egy történetet mutatnak meg, vagy pedig sokkal inkább a zenedarabok szabta táncintervallumok összefűzésében hivatottak a figyelmünket fenntartani.
Juronics Tamás és társulata – belelátom, érzem – kitűnő ötletből indult ki, amikor Mozart Requiemjét választotta, s nem hétköznapi adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy ne a lehetetlent kísértse a vállalással. Mégis van valami banánhéj az avar alatt, ami miatt elcsúsznak az előadás hangsúlyai a látvány irányába, s nézői fantáziám az értelemmel próbálja fogcsikorgatva kompenzálni hiányérzeteimet. Nem fér a fejembe az, ami a lelkemet kellene, hogy eltöltse: ki ez a kislány, és mi lett vele, ami velem is megtörténhet? Amikor azonban hagyom magamat a zenétől lenyűgözni, felkavaró élményben van részem a fényesen játszó, színes villogásban.


Requiem
Szegedi Kortárs Balett

Zene: W. A. Mozart
Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa
Koreográfus: Juronics Tamás
Előadók: Kopeczny Katalin, Juronics Tamás,  Topolánszky Tamás, Sárközi Attila, Aczél Gergő, Kocsis László, Barta Dóra, Farkas Zsuzsanna, Kolozsi Viktória, Kovács Dóra, Mészáros Máté, Nemes Zsófia, Pataki András, Tonhaizer Tünde, Varga Fanni
08. 08. 5. | Nyomtatás |