Dada, dirladada

Bozsik Yvette: DADAisták – Bozsik Yvette Társulat – Katona József Színház

"Újramesélt történetek, ironikus játékok" - volt az Ellenfény 25. számának címe. Ebben Kárpáti Péter új darabjaival és Bozsik Yvette új előadásaival foglalkoztunk részletesen. Emellett írtunk a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett új bemutatóiról. Emellett folytatódott Halász Tamás három részes sorozata, mely New York-ban látott táncelőadásokról szólt.

Tompa Andrea

Miért pont a dadaisták? – teszem fel az álságos kérdést. Pedig minél több Bozsik-előadást nézek, annál jobban tudom, hogy hát persze, senki másból, csakis a dadaistákból írhat előadást. Persze ez így sarkítás. De csak annyira, amennyire maga a dada is az avantgarde sarkítása. A dada: szélsőség, extrém, végtermék – és egyben összegzés, az avantgarde kísérletek, tapasztalatok, módszerek, eljárások kvintesszenciája.

Vegyük sorra Bozsik Yvette előadásainak tulajdonságait: kabaré, montázsszerkezet, idézetek, humor, groteszk, önirónia. És még tovább: a nyelv lebontása-váltása, kulturális-történeti korszakok szimultaneitása, a megidézés általi megtagadás. Bár igen általános jegyek ezek, mégis szinte valamennyi darabjában fellelhetőek.

Bozsik munkáiban nem egyszerűen csak egy-egy előadást hoz létre, hanem keresi a gyökereit, bejárja saját “törzsfejlődését”. A biológia szerint egy egyednek, fejlődése során a plazma-állapottól kezdve az összes fejlődési szakaszon át kell mennie, hogy eljusson saját “osztályába”; emberré válásunk során eleinte csupán egyetlen sejt vagyunk, később felvesszük egy többsejtű, majd egy hal jegyeit, aztán majmok leszünk, s némi szerencsével ember. Nem kizárt, hogy a művész/műalkotás is ilyen fejlődési szakaszokon megy át: előbb be kell járnia elődei útját, fel kell halmoznia az ő tapasztalatukat, majd ennek a nagy, már magáévá tett tudásnak birtokában hozza létre önmagát. S a dolog visszafele is működik – minden műben ott vannak elődei. (A posztmodern kor komoly művészetfilozófiája és irodalomelmélete igazolja a genetikai-biológiai fejlődés gondolatát; igaz, természettudományi hasonlatok nélkül.)
Bozsik Yvette DADAisták című előadása a Kamrában e “törzsfejlődés” egyfajta összegzése. Ám ezen egyáltalán nem azt értem, hogy tapogatózó tanulmány, vézna vázlat vagy, ahogy rosszindulatú kritikusok írják, szakdolgozat volna a dadából. Ez egy műalkotás: önálló, lezárt, autonóm; önmagában, minden viszonyítási rendszertől – legyen az dadaista antológia, avantgarde művészetfilozófia vagy képzőművészet – függetlenül is érthető és értelmezhető. És, sietek hozzátenni: jó. Mert a DADAisták kettős előadás: olvasható (továbbá nézhető, értelmezhető és főleg élvezhető) különösebb dadaista előtanulmányok nélkül is, bár igaz, hogy bizonyos kultúr-, művészet- és irodalomtörténeti tudás birtokában még pompásabb mulatság. Beavatottnak lenni mindig jobb, gondolom én, mert az előadás sokkal sűrűbb, többértelmű lehet számunkra, a mű így sokkal jobban tud dialogizálni korokkal és művekkel; ám ha egy előadáson kötelező beavatottnak lenni, az baj: akkor annak valószínűleg nincs semmiféle primer recepciója, elsődleges és főként érzéki jelentése. Én szeretem, ha a színházat egyszerre lehet érzéki módon befogadni és intellektuálisan reflektálni. Nekem kevés, ha csak intellektuális élményt kapok a színházban; azt jószerével egyedül is elő tudom magamnak idézni: ahhoz nem kell a színész és a színház élő volta. (Ezzel a gondolattal sokan vitába szállnának; csak azt sajnálom, hogy nem fognak.)
Ezt a kettősséget érzékelem a DADAisták minden pillanatában: az előadás úgy tanúskodik az avantgarde és a dadaizmus elmélyült tanulmányozásáról (forrás- és másodlagos szövegek ismeretéről egyaránt), hogy ez mégsem válik az előadás befogadásának feltételévé. Megkockáztatom, hogy Bozsik arra használja a dadaizmust – és amikor dadát mondok, ide értem valójában a történeti avantgarde egész hagyományát is, elvégre anélkül aligha értelmezhető –, hogy mondandójához kulturális fogódzókat, támpontokat rendeljen. Ezért jöhet létre autonóm műalkotás, nem pedig egy szöveggyűjtemény illusztrációja. Miközben azt gondolom, hogy a DADAistákon túl az avantgarde hagyomány – megint csak: ideértve a dadát is – sokkal mélyebben gyökerezik Bozsik posztmodern műveiben.
Nem is lehetne ez másként, hiszen Bozsik populáris színházat akar létrehozni, de legalább is bizonyíthatóan populáris elemekből dolgozik – erre lesz még számos bizonyíték –, miközben ő maga nagy kulturális apparátusát könnyedén mozgatja egy-egy előadás megalkotásakor.
Bozsik tehát sokat idéz. Hozzáteszem: mindig, más előadásaiban is. De miközben idézeteit általában különböző stílusokból, művészettörténeti korszakokból veszi, meghökkentő ötleteket helyezve egymás mellé, most, a DADAistákban szigorú önmagával: idézeteit a mozgalom létrehozta művekből, happeningekből, tehát egy korszakból veszi. Legalább is a szövegeket. Legalább is első látásra így tűnik.
Merthogy az előcsarnokban a két forradalmár, Lenin és Tzara sakkoznak; aki nem ismerné fel őket, annak a fejek fölé tűzött névtáblák segítenek. Egyikük a nyelvet forradalmasította, a Nagy Októberi Forradalmár pedig bizonyára a Dominique Noguez Lenin ДАДА (Balassi Kiadó, 1998.) című esszéjéből pottyant ide. Itt hadd tegyek egy kitérőt. Ez a – történeti munkának vicces, viccnek pedig túl komolyan tálalt – tudományos elemzés sűrű lábjegyzetek és grafológiai vizsgálatok segítségével azt bizonygatja, hogy Tzara egyes kéziratai egy bizonyos Lénine-től származnak, sőt, Vlagyimir Iljics nem más, mint a dada feltalálója. Történeti túlbuzgóságában az esszé csupán egyetlen dologgal nem foglalkozik, azzal, hogy a dada utópikus nyelvhasználata, egyáltalán: az avantgarde utópia és forradalmi utópia mégis csak közös tőről fakad az orosz kultúrtörténetben. (Noguez legviccesebb bizonyítéka arra, hogy Lenin találta volna fel a dadát az, hogy a Cabaret Voltaire-t, a dadaista estélyek zürichi színhelyét látogató Lenin oroszul дада-t kiabált be, s így a mozgalom Lenin kettős igen-jéből született volna. De hogy maga Tristan Tzara, a dada apja, meg dada-társa, Marcel Iancu, mindketten román származásúak, s anyanyelvükön az ‘igen’ szintén ‘da’-nak hangzik, az nem jut a szerző eszébe, sőt: nagyvonalúan szlávnak nevezi őket.) Ám Bozsik nem elemzi Lenin dadaista vonatkozásait, nem búvárkodik sem az orosz avantgarde-ban (leszámítva egy Alekszander Krucsenih-szöveget), sem az orosz történelemben. Helyette az orosz kultúra populáris elemeit használja.
Lenin és Tzara (akik egyébként tényleg megmérkőztek, legalább is sakkban, s állítólag még a partit is sikerült rekonstruálni) a Kamra előcsarnokában feszülnek egymásnak. A meccs Tzara fölényes győzelmével végződik. Ugyanitt egy keménykalapos, század eleji dandynek öltözött úr szigorú arccal és kitartóan próbálja lebeszélni a nézőket arról, hogy megnézzék az előadást, amely szerinte rettentő rossz, ízléstelen, és tele van mindenféle perverz dologgal. Tölgyesi Zoltán elszántan, hideg gyűlölettel, valóban hitelesen “dolgozik”, farkasszemet néz az érkezőkkel, s különösen a hölgyeket óvja az előadástól. Persze Bozsik célja nem az, hogy a nézők ténylegesen elmenjenek, vagy eleve arra hangolja őket, hogy rossz előadást látnak majd. Ugyanis Bozsik stilizálja a figurát: századeleji jelmezt ad rá és erősen bepúderezi. Tölgyesinek szinte jelmeze ellen kell játszania: ő egy hitelesen megszólaló, de akkor is múltbeli figura. Hogy további, ennél sokkal stilizáltabb figurákkal találkozhatunk már az előtérben (egyik kéreget, a másik pálinkát kínál a nézőknek – tényleg pálinkát, kóstoltam), no meg ott van Tzara és Lenin is, tovább erősíti ezt a stilizációs szemléletet.
Az előadás bizonyos alapszabályai már most, az előcsarnokban eldőlnek: az egyik a történetisége (történeti kontextusba való helyezése), a másik a stilizálása. Amint stilizálja a figurát (és egyelőre a stilizálás csak annyit jelent, hogy eltartja a jelen nézőjétől, más időbeli dimenzióba helyezi), Bozsik valójában lemond arról, hogy a történeti (azaz akkori) dadaizmus provokatív, tényleges nézői felháborodást, lázadást, netán kivonulást eredményező magatartását maivá tegye és ugyanezt érje el. A Bozsik-előadásról senki nem akar elmenni, nem kéri ki magának, nincs különösebben provokálva. A dadaista happeningek hatását Bozsik nem akarja megismételni. Gondolom, ezért stilizál.

Akkor mit akar?

Utazni akar. Bozsik Yvette egy érzéki-intellektuális utazásra invitál. A Dada 666-os járatára kapunk beszállókártyát, és a történeti avantgarde-ból, a dada születésétől indulva a posztmodern jelenbe érkezik velünk. Mindenkivel, aki hajlandó vele menni. (Hogy ennek a jelennek hol húzza meg a történeti határát, megint más kérdés. Márpedig, úgy tűnik, ezt is kijelöli.)
Az előadás egyik alapmotívuma az utazás. Nagyszerű jeleneteket konstruál egy vonatozásról, egy repülő- és hajóútról. Az utazás egy kiáltványjelenettel, egyfajta menetrend és a szabályok ismertetésével kezdődik. Az avantgarde kiáltványfogalmazás hagyományát követve Bozsik szereplői egy nagy könyv papírlapjait tépik szét (gyűrik össze, gyújtják fel), melyen a klasszikus polgári értékrend egy-egy jelszava olvasható: erkölcs, házasság, pénz, logika stb. A “vacanza apocaliptica balcanica”, a nagy balkáni utazás Khell Zsolt stilizált vonat-terében kezdődik. A néző-színpad viszonya szempontjából hagyományos felépítésű térben a színpad hátsó falán egy hatalmas, lehúzható vonatablak van (a mögötte megnyíló tér önálló jelentéssel bír majd az előadás folyamán), alatta túlméretezett MÁV-szemetessel (olyannyira túlméretezett, hogy Lenin is eltűnik majd benne), az ablak két oldalán ülések, fölöttük csomagtartó. Száguld a táj az ablakon túl; remek vetített képek, egy korabeli utazás illúziója. Az utazók pedig: századeleji falusias emberek, típusok. A hatalmas, kövér, pirospozsgás asszony az orosz avantgarde korában virágzó, a népi élet alakjait és jeleneteit ábrázoló metszetek, az orosz lubokok stilizált változatából léphetett ide. Az utazók semmit sem csinálnak, csak ülnek, és rázza-himbálja őket a vonat. Míg a vonat hatalmasat nem fékez (a hátsó falon vetített kép talán a valamikor Nyugati pályaudvarból a körútra kifutó vonatot ábrázolja). Az őrület lassan elszabadul az utazókon. Balkáni zene szól, táncra perdülnek. Mindenkin valami nem odaillő tárgy tűnik fel: egy fejre tett cipő, teáskanna, táska – tán Dalí fejére kötözött vekni szürreális mintájára –, hogy ez a tánc egyre erotikusabb legyen, végül vad szeretkezéssé fajuljon. A hátsó fal képei egyre maibbak, a vonat egyre MÁV-szerűbb, a képek a jelenbe futnak. A vonat büfésnője pedig kántálva nyomja a kávé-szotyi-mogyi-csííípsz rigmusát. A jelenet végén a vonatablak mögött különböző állatmaszkokat viselő figurák lejtenek, a kalauznő (Tóth Anita) pedig eltűnik a szemetesben. Ám kecsesen viselt uniformisán szőrős, démoni állatfarkat hord.
Ezután repülni hív Bozsik, a Dada légitársaság ama bizonyos járatára, ahol csinos légikisasszonyok táncolva-karlengetve mutatják meg a menekülési útvonalakat és módozatokat, míg a jól ismert szöveg dada-hablattyá nem válik. A gépen megint típusok utaznak, a legharsányabb közülük a nejlonba öltözött, polaroid-fényképezőgépes turista. Amint elhangzik, hogy a járaton dohányozni tilos, dada-logika szerint mindenki rágyújt. Az ismét felhangzó balkáni zenére zuhanni kezd a gép, majd űrutazásba fog; bekukkant az ablakon Gagarin is, hogy majd az utasok mind valami túlvilági-lírai űrkeringőbe kezdjenek.
Egy következő jelenetben hajózni fogunk: most már igazi mítoszok sétálnak a színpadon. A pipás Popey, a 101 kiskutya Szörnyellája, egy Batman-nő meg persze Lenin. A háttérben Dracula riogatja a tenger halait. (Dracula és démoni hasonmásai mindvégig a többiektől elkülönülve van jelen az előadásban; a tar fejű Vajdai Vilmos alakítja.) A hajó is elsüllyed, persze, szintén balkáni zenére, a színpad jobb felső sarkában lévő, korábban észrevétlen hajóablakra Lenin komótosan rajzolja az s, o, s betűket. Az előcsarnokból ismert kalapos férfit, aki gyanútlanul dallik, egy vetített cápa falja fel.
Bozsik idő- és kultúrutazásaiban elképesztő alakok kerülnek egymás mellé: Lenin rajzfilmhősök társaságában hajózik, maga is végképp elvesztve komolyan vehető történelmi üzenetét, és maszkká, a többiekhez hasonló rajzfilmfigurává változik. (NB: saját arcát maszkként viseli, feje mindkét oldalán.) A reálisnak felvillantott helyzetek mind átlépnek egy szürreális, apokaliptikus, groteszk látomásba-lidércnyomásba. Csakhogy ezek mindig mulatságos lidércek.
Hogy mit akar Bozsik? Szórakoztatni. Vonatszerencsétlenséget, repülőzuhanást, hajósüllyedést nevetve szemlélni; röhögni a megsemmisülésen, ropni egy jót a katasztrófa kellős közepén. Dans macabre felhangok nélkül. Kabaré ez, Bozsik-féle, a Cabaret Voltaire mintájára, ahol dadaisták, Lenin, és az alvilág rázták a rongyot orosz balajkazenekari kísérettel.
Van még itt Sade-ot idéző szado-mazo jelenet, amelyben egy copfos kislány veri ostorral a fekete maszkos vendégeket, és kétségbeesetten szorongat egy gyümölcsöstálon kínált műpéniszt, hogy aztán az Only you... kezdetű lírai dalra ártatlanságában magárahagyottan zokogjon – pénisszel a kezében. És van itt vallási őrület is, melyet az ügyeletes démon tombol végig a maga dada-nyelvén, majd az ájtatos gyülekezet, ruháit ledobván, véres keresztényi kínzatások paródiáját adja elő élőképben. A belépő tollas angyal puskát ragad, és lepuffantja az élőképet, ám a semmiben függő fegyvere őt magát is célba veszi. Ez utóbbi jelenetben sok a humor: másodszorra sem állom meg röhögés nélkül, amikor Vajdai Vilmos a kezére tekeredetett, kibogozhatatlan rózsafüzérrel vadul küszködik, vagy amikor hirtelen hatalmas felfújható kereszt tölti be a teret. Az előbbi a kevésbé sikerült jelenetek közé tartozik, humora is fakóbb: Sade-ot túl komolyan veszi, a szűz kislány jelenetéből a hímtaggal hiányzik Bozsik finom, könnyed iróniája. És képek sorjáznak, melyeket Bozsik élőkép formájában rekonstruál, majd a film segítségével elutazunk a 60-as évek Amerikájába is, ahol két (élő) reklámfigura énekel valami fülbemászó reklámdalt Mr. Cleanről, aki cleans everything. Idézetek, végtelen számú idézet egymás mellett. Nagyon különböző helyekről, stílusból, játéknyelvből származóak.
A megidézett 60-as évekkel eljutunk a posztmodern bölcsőjéig – miközben persze az előadás mindvégig a posztmodern elvei alapján épült.
De az előadás nem mentes a hullámvölgyektől: számos jelenetben a humor- és játékbombák nem robbannak azzal a könnyedséggel és sebességgel, mint korábban. Valamivel hosszabb a kelleténél egy kártyajelenet, az örömport vásárló tömegben pedig csak Szacsvay László, akinek furcsán-viccesen remeg arcának jobb oldala, tud igazán megnevettetni. Vagy a halálmaszkos-kalapos férfiak tanácsának jelenetében több a példázat és az “üzenet”, mint a játék.
A Katona Bozsikkal dolgozó színészei közül Szirtes Ági nem először kiemelkedő fizikai teljesítménye (a színésziről már nem is beszélve), Szacsvay megunhatatlan flegmatikus grimaszai és Vajdai Vilmos igazi mímus-alkata izgalmas, a táncosok (vagy legalább is a Bozsik-társulat) közül pedig a szuggesztív Krausz Alíz, a színészként-táncosként egyaránt remeklő Vati Tamás és meggyőző, groteszk hajlamú Tölgyesi Zoltán munkája figyelemre méltó.
És persze mindeközben Bozsik önmagáról beszél. Megszemélyesíti ezt a 20. századi kultúrutazást, és egy színész-táncos-vásári komédiás köntösében lép színre, nyakában a dada egyik alakja, Sophie Tauber nevét viseli. Bozsik lila-piros-narancssárga ruhában alakítja az utcai mutatványost, babaarcot ábrázoló dobozzal a fején, két bábut mozgat. Majd ugyanolyan váratlanul, mint ahogy megjelent, eltűnik; vonatrobaj, aztán a hátsó képernyőn egy síneken fekvő lány. (A vonat tán éppen az a dadavonat, amelyen a többiek utaznak a katasztrófába.) A következő Bozsik-jelenetben, mely a többi közé ékelődik, egy járókerettel esetlenkedő, tüllruhás, spicc-cipős, átszellemült arcú táncost látunk, valószínűleg az előbbi táncos romjait. Az első, kissé fakó jelenet – mely valójában csak a “baleset” miatt nyer értelmet – most kezd történetté, színészi-táncosi önéletrajzzá, vallomássá alakulni. Bozsik harmadik visszatérésében mindez már igazi groteszk és humoros dimenziót kap: az elhülyült, szinte nyáladzó nyomorék tolókocsiban ül, feszülő nadrágos aranyifjú kísérője (Vati Tamás) pedig manökenként lépked és szépeleg, majd a tolószékkel artistamutatványokkal szórakoztatja a nézőt. Mintha a végképp megsemmisült táncosnő helyett most ő produkálná magát. A jelenet azzal zárul, hogy ápoltja szintén mutatványba fog: felcsimpaszkodik egy kötélre, a sikeres erőfeszítést az arcán megjelenő mosoly, a féleszűek ártatlan, túlrajzolt mosolya koronázza. Csak ebben a jelenetben sikerül megkonstruálni az irónia és önirónia, a groteszk, a dráma és humor árnyalt, jól adagolt vegyülékét. Ez Bozsik legsűrűbb jelenete önmagáról.
Negyedik és utolsó jelentében már egy spekulatívabb konstrukciót kínál: testre feszülő trikóján saját anatómiai önmagát viseli, egyre gyorsuló, hipnotikus (dob)zene hatására pedig eleven hús, dobogó szív, dolgozó szervek illúzióját kelti a felsőtest munkájával előadott mozgással. A jelenet a Bozsikra olykor jellemző tisztán konceptuális és spekulatív, szimbolikus, emberi mozzanatoktól mentes, és így a groteszket, a humort, az iróniát és öniróniát elhagyó jelenetek sorába tartozik. Ezzel a saját színészi útjáról írt, három jelenetben megfogalmazott történet némiképp megbicsaklik, hangvétele a negyedik – az előzőekkel nehezen összeköthető jelenetben – radikálisan megváltozik. Azonban a színészi önmagát finom iróniával szemlélő, groteszk, humoros, személyes Bozsik sokkal többet képes magáról elmondani, mint a személytelen és spekulatív anatómiai tanulmány.
Az előadás záró képében stilizált, groteszk meztelen-jelmezbe öltözött tömeg egy “embergépet” alkot – a dada gépkultuszának megfelelően. A láncban mozgó gép tagjait a vörösruhás Dracula-halál kergeti majd szét, és egy búcsúfényképet készítve mosolyogva tereli őket a halálba. Aztán kimegy a fény, és a hátsó üvegfal mögött sorakozik a fehér félmaszkot viselő Katona-Bozsik társulat. A zárószámra lassan mindenki rázni kezdi magát, bolondozik, maga Bozsik Yvette odasúg az előtte állónak, és – gondolom – máris értékeli a mai előadást. DAliDA “Agyő, möszjő, tut e fini, DADAdirlaDADA” refrénű számára jókedvű, boldog, felszabadult, véget érni nem akaró hülyéskedés kezdődik.

Bozsik Yvette: DADAisták
Bozsik Yvette Társulat – Katona József Színház

Díszlet: Khell Zsolt m.v.
Jelmez, maszkok, bábok: Nagy Fruzsina m.v., Sosa m.v.
Video: Novák Erik m.v., Juhász Ottó m.v.
Fény: Pető József
Zene: Boris Kovac, Jean-Philippe Heritier, Sáry László
Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette
Előadók: Bozsik Yvette, Szirtes Ági, Tóth Anita, Szacsvay László, Vajdai Vilmos, Vati Tamás, Krausz Alíz, Czakó Klára, Tölgyesy Zoltán, Tokai Tibor, Halász Anna, Fülöp Tímea, Lisztóczky Hajnalka, Vislóczky Szabolcs

08. 08. 5. | Nyomtatás |