A csodák fontosak

Beszélgetés Bozsik Yvette-tel

Bozsik Yvette a dadaizmus legendás művészeiről készített előadást, amely nemcsak a klasszikus avantgarde szellemét idézi meg, hanem a huszadik század meghatározó történelmi és kulturális legendáit is. Mindennek Bozsik Yvette – ahogy már tőle megszokhattuk – rendkívül személyes olvasatát adja, s ezenközben a saját személyes sorsáról  is mesél.
Sándor L. István


A szabadság iránti vágy

– Hogy találtál rá a dadaistákra? Miért gondoltad, hogy előadást kell csinálnod róluk?
– Természetesen nem rekonstruálni akartam a dadaizmust. Ugyan a Cabaret Voltaire felidézésével indul az előadás, de ettől fokozatosan elrugaszkodunk, ellépünk a szürrealizmus felé, majd eljutunk a mi világunk, a mai problémáink, az én érzeteim megfogalmazásához. Az ember mindig erről próbál beszélni, a választott téma többnyire csak ürügy ehhez.
– És most miért a dadaizmus az “ürügy”?
– Megkeresett egy angol producer (aki pár éve látott táncolni a Katonában meg Edinburgh-ban is), hogy nemzetközi produkcióban készül egy film Sophie Taeuberről, s úgy érzik, hogy el tudnám őt táncolni. Akkor még nem ismertem ezt a dadaista táncosnőt, koreográfust, képzőművészt és bábművészt, így hát elkezdtem a témával foglalkozni. Rengeteg anyagot kaptam: zenéket, képeket, szövegeket, és szép lassan beleszerettem a dadaistákba. Elhatároztam, hogy a filmtől függetlenül is csinálok egy darabot róluk, mert rendkívül izgalmasnak érzem a művészetüket.
– Mi fogott meg bennük?
– Hogy sokkal vadabb és őrültebb dolgokat csináltak, mint amikből mostanában botrányok támadnak. Ez bátorságot ad nekem is, hogy ne akarjak megfelelni semmiféle elvárásnak, csak saját magamnak. Hogy merészebbnek lehet lennem, hogy a szabadság iránti vágyban még mennyi kiaknázatlan tartalékom van.
– Felszabadító volt számodra a dadaisták példája?
– Erőt kaptam tőlük, éppúgy mint korábban a Mary Wigmannel, a Martha Grahammel való “találkozásokból”. Indokolttá, elfogadhatóvá tették az “őrületeimet”. Kezdetben jóval provokatívabb előadásra gondoltam, de végül “klasszikusabb” megoldásokat választottam a szabadság iránti vágy kifejezésére, mert nekem fontos az is, hogy a darab eljusson a nézőkhöz. Hogy ne hagyják ott öt perc múlva. A dadaisták biztos valami olyasmit csináltak volna, hogy perceken belül távozott volna legalább a közönség fele.
– És mit tartasz fontosnak a dadaistákban? A szabadságvágyat, az őrületet, a provokációt? Az elvárásokkal való szüntelen vitájukat?
– Azt, amiben leginkább hasonlónak érzem magam hozzájuk: az ellentmondások iránti fogékonyságot. Hogy ugyannak a dolognak többféle, merőben ellentétes megítélése is igaz lehet. Ezt élveztem a legjobban, hogy most még ellentmondásosabb lehettem, mint korábban.
– Érvényesnek tartod ma is a dadaisták művészi törekvéseit?
– Hihetetlenül aktuálisnak érzem őket. Úgy látom, hogy egy új konzervativizmus köszöntött a világunkra, a maga álszentségével, álerkölcsösségével, amit most megint szépen feszegetni kell. Ráadásul a szeptemberi New York-i események felerősítették az a félelemérzetet, ami benne van az egész világunkban …
– …Afféle katasztrófa-előérzet ez, amit az első világháború közelében a dadaisták is megéltek?
– Igen, de erről rendkívül sokszínű humorral beszéltek, egyúttal nagyon keményen is, hogy kopogott az, amit mondtak.
– Néha úgy hat az előadás, mintha egy dadaista tárlaton sétálnánk. A dadaizmus sokféle rekvizitumát megidézitek.
– Igazából csak az első kép felidéző jellegű. (Meg a film, ami az előtérben látható.) De utána elindul egy utazás, amelyben játszani kezdünk a dadaista rekvizitumokkal: továbbgondoljuk, kifordítjuk, másfajta összefüggések közé helyezzük őket. Én mindig a saját történeteimet mesélem, még ha változik is a kiindulópont. Ennek az előadásnak is rengeteg személyes vonatkozása van. Például a vonatozás: rengeteget utaztam kislány koromban, és a vonaton láttam az első mutogatós férfit is az életemben, egy szatírt, aki az újságja mögé rejtőzött… Borzadály volt. Persze beleraktuk az előadásba a képet (Vajdai Vili játssza a figurát). A repüléstől való félelmemből adódott egy másik utazásos jelenet is.
– Az első részt az utazás motívuma tartja össze: vonaton, hajón, repülőn játszódó jeleneteket látunk, sok groteszk alakkal, apró kis furcsa történésekkel.
– Nagy időt szerettem volna beutazni, és arra törekedtem, hogy a szereplők is szüntelenül visszatérjenek: állandóan ugyanazok legyenek, mégis kicsit változzanak. Minden szereplőnek van egy viszonylag állandó karaktere, de az egyes képekben ezek némileg eltérő szerepekben jelennek meg. Kavargó jelenetek zajlanak, amelyekben mindegyik szereplőnek megvan a maga külön története: sok pici dolog, rengeteg apró, személyes történés, amit első látásra talán nem is lehet teljes egészében követni, mégis nagyon fontosnak tartom ezeket. Remélem, hogy az egyenként font szálak végül egybeszövődnek.
– Az első rész mindhárom utazása a baleset, a tömegkatasztrófa felé tart.
– Ez valahogy benne volt a dadaisták képletében, hogy nem mehettek másfelé a jelenetek. De itt a futuristákra is gondoltunk, akik tényleg imádták a mechanikát, a gépeket. A dadaistákat viszont a háború borzalmai is foglalkoztatták. Nagyon sok műlábú, művégtagú ember van akár Gross, akár Otto Dix  festményein.
– És ez a három katasztrófába torkolló utazás készíti elő a második részt, ami lényegében egy furcsa, szép haláltánc.
– A halál mint motívum Georg Gross munkáiban meghatározó. Így is hívta magát, hogy ő a halál-dada. Vajdai Vili őt idézi meg: végig jelen van, hol Sade márkiként, hol az újságja mögé bújt szatírként, később papként. Valamilyen módon mindig irányítója az eseményeknek, mert nemcsak Georg Gross-sal, hanem a halál figurájával is azonosítani lehet a szereplőt. Egyébként számomra fontosabb az előadás második része – amit mi is haláltáncnak nevezünk –, mint az első rész kavargó tablói.
– A záró képben valami szép és mély szomorúság születik meg abból az őrületből, ami az első részt uralta.  Hirtelen súlya lesz az életnek. Lehet őrülten is élni, de ott a végén feltárulnak az emberi sors mélységei.
– Jó esetben végül letisztul valami, és mindenki rátalál önmagára.
– Külön játékokat látunk arról, hogy ki hogyan búcsúzik az élettől: mindenki beáll egy pózba, de Tóth Anita figuráját még a halál sem tartja semmire, nem akarja őt lefotózni. A lány azonban mégis méltósággal búcsúzik az élettől, ha nem is veszi ezt senki észre, ő mégiscsak beáll a forgalmista pózába.
– Végig úgy csináltuk az előadást – csak erről nem beszéltünk –, hogy tudtam, ez a búcsúzás-kép lesz az utolsó jelenet. Ez sokat segített a munkában, mert volt hová megérkezni.

Az ember független a testétől

– Az első rész jeleneteiben mindig megjelenik egy női alak is, aki rendre lekési az elutazást.
– Ez maga Sophie Taeuber, akit az anyukámról mintáztam meg, és akivel sajnos meg is történtek ezek a balesetek. Volt egy vonatbalesete, amiből hosszú idő alatt gyógyult fel. Később elesett otthon, és megint eltört a combja. Úgyhogy a második alkalommal az ő járókájával jelenek meg. Tolókocsiba (ami a harmadik jelenetben szerepel) hál’istennek még nem került, remélem, hogy ezzel a játékkal el is hárítottam róla a rontást. Anyukám különféle baleseteinek megidézéseivel azonban végeredményben egy táncosnő történetét mesélem el, aki mindig rosszkor van ott, ahol lennie kell.
– Mivel nem ismerem Sophie Taeuber életrajzát, az előadás alatt nem tudtam eldönteni, hogy ezekben a jelenetekben az ő sorsának groteszk, de szeretetteli rajzát fested-e meg vagy a saját rémképeidet a jövődről.
– Sophie Taeuber életéhez mindennek nincs sok köze. Itt is csak trambulinként használtam az alakjának megidézését. Az első jelenetben azonban hitelesek a ruhái meg a bábjai is. Aztán az egyik angol versét is elmondom a kőről meg a háromszögről. De inkább a saját történem van benne ezekben a jelenetekben.
– A tolókocsis jelenetben egy groteszk balett-persziflázs zajlik. Ül a béna táncosnő a tolókocsiban, már mozdulni sem tud, de mosolya és kitartott pózai a régiek. Furcsa kontrasztot alkot a szerencsétlen, lebénult táncosnő és az a művészi eszmény, aminek még ebben a helyzetben is meg akar felelni: a szépség, a légiesség ideáljának.
– Ez a jelenet úgy született, hogy láttam a tévében egy fantasztikus csoportot: tolókocsis embereket, akik táncoltak. Hihetetlen volt. Azt gondoltam, hogy igazán ez a tánc: az ember, amikor már menni sem tud, még mindig repülni akar. Megfogott ennek a helyzetnek a képtelensége és abszurditása. De az is, hogy a tolókocsival mégis csak lehet repülni, mert igazából belül történik minden. Ez minden “fogyatékosságra” igaz. Most épp Matatek Judittal csinálok egy rövid darabot. Ő az a vak lány, akivel Tímár Péter Vakvagányok című filmjében szerepeltem együtt. A Fény látnoknője – ez a darab címe, és arra a belső látásra is utal, amivel ő rendelkezik. Az ember ilyen szempontból független a testétől, a belső vágyai meg a belső akarata csodákat tud tenni. Nekem most igazából ezek a csodák a fontosak. Ezért akartam azt is, hogy Tölgyessy Zoltán, aki az Egy faun délutánjában és a Kabaréban is dívaként jelent meg, a DADAistákban férfiszerepet játsszon. Ő alakítja azt a konzervatív tanácsost, aki mindenen mélységesen fel van háborodva, mindent erkölcstelenségnek tart. Egy olyan csodálatos transzvesztita-művész jeleníti őt meg, akiben (már a “szakmája” miatt is) tényleg nincs semmiféle álszentség.

A dada körbeöleli a századot

– A perverzió többféle változatát is megidézi az előadás. Az egyik jelenetben ez vallási őrülettel keveredik.
– Azt nem tudom, hogy a dadaisták szexuálisan mennyire voltak provokálók, de arról olvastam, hogy a Cabaret Voltaire színpadán ibolyakék alsónadrágban jelenítettek meg egy papot, karos gyertyatartó volt a fején, a földön hempergett, és artikulálatlan hangokon üvöltött. Amit ehhez képest Vajdai Vili papként csinál az általad említett jelenetben, az csak egy nagyon kedves, pajkos játék. Egyébként a Sade márki jelenet alatt látható diaképeket a 20-as, 30-as években megjelent könyvekből válogattuk. Hihetetlen, hogy milyen pornográf képek vannak bennük, amelyektől még most is elpirulnának az emberek. Az a kor sokkal szabadabb volt, mint gondolnánk. Majdnem száz évvel később mi sokkal gyávábbak vagyunk. Ilyen szempontból a dada erősen hatott, nemcsak a futurizmusra meg a szürrealizmusra, hanem belőle sarjadt formabontó művészetekre is. A dada körbeöleli az egész 20. századot.
– A történelmet is megidézi az előadás. Ebből az az érzete támad az embernek, hogy magát a 20. századi történelmet is dada mozgatta a maga elképesztő őrületével.
– Van egy könyv, ami hosszasan taglalja, hogy talán maga Lenin találta fel a dadát. Tudjuk, hogy Zürichben ugyanabban az utcában lakott, ahol a Cabaret Voltaire is működött, állítólag inkognitóban ő maga is lejárt oda, szeretett nagyokat inni és énekelni. Ezért szerepel ő is az előadásban. Különösen most érdekes ez, amikor – az előző évtizedekkel ellentétben – már az számít provokatívnak, ha Lenin is megjelenik egy darabban.
– Van egy jelenet, amelyben egy asztalnál politikusok ülnek, és bizarr, érthetetlen szövegeket mondanak.
– Ez az egyik kedvenc jelenetem. Ez lényegében egy experesszionista német táncdarabnak, a Zöld asztalnak állít emléket. Nem láttam a művet, csak képeket róla, de bennem így él ez az előadás. Már amennyit tudhatok róla.

Zűrzavar és letisztultság

– Egy René Margritte képet be is rendeztetek a térben. A kétdimenziós mű azáltal válik még elképesztőbbé, hogy háromdimenziós formát ölt. Végeredményben tehát nagyon sokféle elemet egyesít az előadás: vizualitást, táncot, szavalást, performace-ot. Nem féltél attól, hogy ennek a rengetegféle hatásnak a keveréséből merő zűrzavar fog születni?
– Lehet, hogy sokféle hatás van benne, de én valahogy sokféleségben akartam megmutatni ezt a világot, megadva a nézőknek azt a lehetőséget, hogy mindenki arra figyeljen belőle, amit fontosnak tart. Lehet figyelni a tárgyakat vagy a történeteket, esetleg a pici életutakat vagy a karakterek finomságait. Ez épp olyan, mint ahogy a világot figyeli az ember: nem tudunk felfogni mindent, de ha jól figyelünk, ebből a “zűrzavarból” a végére csak összeáll valami. Remélem, hogy az előadás is így működik.
– A DADAistákra is érvényes az, amit a Rényi András a János vitézről írt az Ellenfényben: radikális eklekticizmusnak nevezte azt a szemléletet, ahogy fogalmazol.
– A saját korukban a dadaisták is radikálisan eklektikusak voltak: a görög tánctól kezdve az orosz népdalokon keresztül nagyon sok minden megjelent a Cabaret Voltaire színpadán. Azt gondolom, hogy a világra mindig így reagál az ember. Én például folyton arra vágyódom, hogy egy letisztult zenére csináljak egy egyszerű szólót, ehelyett azonban mindig ilyen zűrös darabokat készítek, mert ezzel tudom kifejezni a kort, amiben élünk. De továbbra is úgy érzem, hogy az lesz majd az igazi, amikor már nem lesz szükségem erre a sokféleségre. Amikor majd mindent ki tudok fejezni a mozdulatokba sűrítve. De idáig el kell jutni. Mary Wigmannek ez hatvanvalahány éves korára sikerült. 

Útközben

– És most hol tartasz ezen az úton?
– Nem látom én magamat. Az embert mindig hajtja valami, rengeteg dolog dolgozik benne: meg akar felelni a következő feladatoknak, közben szeretne jó ember is lenni: normálisan élni, figyelni a társulatára meg a családjára. Igazából nem marad energiám arra, hogy elmélkedjek a pályámon. Pedig talán erre lenne szükségem: leülni, zenéket hallgatni, és elfelejteni a kényszert, hogy mindig csinálnom kell valamit.
– Újabb és újabb előadásokat?
– Az újabb és újabb előadások újabb és újabb módon vesznek ki belőlem energiákat, és egyre kevesebb idő marad feltöltődésre… Majd egyszer biztos megmondja valaki, hogy milyen ez az életút, de én még benne vagyok a sűrűjében, így nem tudok mérleget készíteni róla.
– Mennyire vállalhatók számodra kezdetként a Természetes Vészekkel készített performance-ok?
– Már vállalhatóak. Volt egy időszak, amikor el akartam szakadni tőlük, mint ahogy korábban el akartam szakadni a klasszikus balettől is. Olyan ez, mint egy kapcsolat vége: amikor már nem fáj annyira, akkor az ember kezdi nézegetni a régi képeket, és már nem zavarja, ha összefut azzal, akit nemrég még messze elkerült. Ma már ismét nagyon fontosnak tartom ezeket az Árvai Gyurival közösen készített munkákat. Úgy érzem, hogy megint nagyon aktuális ez a fajta művészet. Pár éve még azt hittem, hogy meghalt a performance is meg az avantgarde is. Úgy éreztem, hogy nem kíváncsiak az emberek ezekre a fájdalmas, kínos élményekre, mert  egyébként is annyira nyomorúságos a világunk, hogy nézőként el akarnak ettől szakadni. Ekkor jelent meg a humor és az irónia a munkáimban, mondjuk a Kafka-darabban vagy a Lakodalomban.
– Nagyon jó volt a Természetes Vészek név is: valóban vészek, fájdalmak, gyötrelmek jelentek meg az előadásokban, de ezek nagyon természetesnek hatottak, olyanoknak, amelyek szükségszerűen hozzátartoznak a léthez. Nézőként valamifajta alámerülésnek, mélybe hullásnak éreztem azt, ami ezekben az előadásokban történt.
– Én, aki csináltam őket, sokkal inkább ezt éreztem. Ezeket a performance-okat valóban megszenvedtem. Klausztrofóbiám, allergiám rengeteg egyéb bajom lett tőlük. Készült egy film, meztelenül kúsztam benne végig a frissen nyírt füvön, ami teljesen végighorzsolta a testem, égési sérüléseim lettek tőle. Volt egy olyan performance is, amiben elástak. Mindenki csak kamerázott, és senki sem vette észre, hogy nem tudok kijönni az iszapból. Hiába üvöltöttem, senki nem hallotta. Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyedül kell magamat valahogy kiásnom, különben ott fulladok meg. Nagyon sok ehhez hasonló történt velem, és egy idő után telítődtem. Más dolgok kezdtek el érdekelni. De most már a helyére került bennem ez a korszak.
– Miért vállaltad ezeket a megpróbáltatásokat?
– Mert én tényleg az anyatejjel szívtam magamba az efféle dolgokat. Anyukám gyerekkoromban folyamatosan Grotowskiról meg Halász Péterről mesélt. Nekem már kislányként is Kafka meg Dosztojevszkij volt a kedvencem. Aztán a balettintézetben megtanultuk az alázatot, hogy azt kell csinálni, amit mondanak. És kialakult ez a kettősség: az anyatejjel magamba szívott lázadás és a növendékként elsajátított alázat összhatásaként számomra magától értetődőnek tűnt, hogy nekem ezt csinálnom kell.
– Amikor elkezdted az önálló pályádat, akkor azt éreztem, hogy továbbra is használod azt az erőt, amit ezek a performance-ok szabadítottak fel benned. Az “alámerülésekben” megtapasztalt élmények rendkívül intenzív színpadi jelenlétre tettek képessé téged. Ez éreztem az Estélyben, Az úrnőben meg a rákövetkező produkciókban is.
– A táncosoknál és a színészeknél szerintem ez a legfontosabb. Engem az nem érdekel, hogy ki mit csinál a lábával, a karjával – jó, nézem azt is –, inkább arra figyelek, hogy a szereplők mennyire izgalmas személyiségként vannak jelen a színpadon. Most egy kislányt tanítok be a Kafka-darab egyik szerepére, és úgy próbálunk, hogy minden egyes mozdulata közben mondom, hogy miről van szó, hogy mi történik akkor épp benne. Én magam – bármelyik darabot is játsszuk – mindig ezer fokon próbálom csinálni a szerepemet. És ezt a közösségi izzást igyekszem megteremteni a társulat egészében is. Hiszek abban, hogy ez az energia átjön a rivaldán, hogy végeredményben ettől lesz jó az előadás.
– Pályád következő szakaszában mintha a gyökereidet, a táncos előképeidet kezdted volna el keresni.
– Igen, de az a fura ebben, hogy nem én kutattam őket, hisz majd’ mindegyik hommage-darab felkérésre készült. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy belebújjak Isadora Duncan vagy Mary Wigman szerepébe (bár róla írtam a szakdolgozatomat). Miután azonban megszülettek ezek az előadások, úgy gondoltam, hogy nem szabad megfeledkeznem Martha Grahamről sem.
– Aztán nagy és fontos táncművekre készítetted el a saját variációidat. Ezek a néhol ironikus, gyakran idézőjeles, időnként eklektikus előadások afféle posztmodern interpretációkként foghatók fel. Ilyen a Faun, a Tavaszi áldozat, a Mandarin.
– Egy idő után minden koreográfus eljut ezekhez a darabokhoz, nem tudtam én sem kitérni előlük. Egy ideje kacérkodom a Boleróval is. De az ember nem úgy dolgozik, hogy eltervezi, hogy mostantól ilyeneket fog csinálni, hanem eljön az életében egy olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy emberileg és művészileg is elég érett ahhoz, hogy foglalkozzon ezekkel a művekkel. De nem tartom véglegesnek az elkészült verzióimat. Biztos vagyok benne, hogy például a Mandarint meg fogom majd csinálni érettebben is… De hát te jobban látod a korszakaimat. Most melyik korszakomban vagyok?
– Abban, amikor a táncos mozzanatok és a színházi megoldások nagyon szerencsés arányban  keverednek egymással. A DADAisták előképének bizonyos értelemben Pina Bausch táncszínházát gondolom, amelyben a gesztikus megoldásoknak és a színészi játékoknak is meghatározó szerepük van. Te sem csak táncban gondolkodsz, hanem sokféle színházi hatásban is.
– Egyre erősebb bennem a szándék, hogy ne legyen kategorizálható az, amit csinálok. Nem az a fontos, hogy milyen eszközöket használ az ember, hanem az, hogy mit akar a segítségükkel körüljárni, és hogyan tudja ezt a lehető legegyszerűbben megfogalmazni. Ha ehhez nem mozgásra van szükség, akkor bátran ellépek a tánctól. Mert az a fontos (minden művészetnek ez a lényege), hogy az életben átélt kivételes pillanatokat valahogy meg tudjam mutatni. Ez nagyon nehéz és izgalmas munka, mert az ember percenként átél olyan élményeket, amiket mindenképpen rögzíteni szeretne.
– Nem lehet könnyű Bozsik Yvette-nek lenni, mert neked nemcsak magadért, hanem az egész kortárs művészetért helyt kell állnod, hisz ezen a területen te vagy a legismertebb alkotó, így mindenképpen fokozott figyelem irányul a munkáidra. Nem nagyon engedheted meg magadnak a kísérletezést, az esetleges tévedést. Nem csinálhatsz rossz előadásokat, amelyekből olyan tapasztalatot szerezhetnél, amelyek majd igazán jó művekben tudnának összegződni. Nehéz művészként Bozsik Yvette-nek lenni?
– Nagyon nehéz. De ez nem csak rám érvényes. Nagyon jó frissen felfedezett alkotónak lenni, akkor még az embert nagyon szeretik, sokat várnak tőle, de sokat el is néznek neki. Akkor még lehet nagyokat hibázni, és ebből tényleg rengeteget lehet tanulni. És biztos jó lehet nagy mesternek is lenni, amikor már szinte mindent elnéznek, megbocsátanak az embernek, úgyhogy ismét bátran kísérletezhet.  De a kettő között van 30-40 év, ami örökös harcban telik el, hogy újra és újra bizonyítsd, hogy te az vagy, akinek tartanak. Minden pillanatban megbukhatsz. Bármikor kikezdhetnek, beléd rúghatnak, vagy épp ellenkezőleg: felemelhetnek, megdicsérhetnek, kitüntethetnek. És közben nem nagyon érted, hogy épp miért az előbbi vagy az utóbbi történik. Ez egy iszonyú időszak. Túl kell rajta jutni. El kell oda érni, hogy mesternek tartsák az embert, és így ismét megadják neki a tévedés lehetőségét.

Bozsik Yvette művei

?????  Kis női szalon – Szegedi Balett
1992 Várakozás (Joseph K. Szerelmei) – Szegedi Balett
????    A villik – Szegedi Balett
1993 Az estély – Bozsik Yvette Társulat
1994 Az Úrnő – Bozsik Yvette Társulat
1995 Bartók-est (A csodálatos mandarin; Két portré) – Bozsik Yvette Társulat
1995 Sárga tapéta – Bozsik Yvette Társulat
1996 Lakodalom – Közép-Európa Táncszínház
1997 Hungarian blues – Közép-Európa Táncszínház
1998 Trois Hommages (In memoriam Isadora Duncan; Honour to Martha; Hommage a Mary Wigman) – Bozsik Yvette Társulat
????  Xtabay – Bozsik Yvette Társulat
1997 Egy faun délutánja – Bozsik Yvette Társulat
1998 Kabaré – Bozsik Yvette Társulat
1999 Sztravinszkij-est (Tavaszi áldozat; Most ősz van...) – Bozsik Yvette Társulat
2000 Holtodiglan – Bozsik Yvette Társulat
2000 Ito és Szajuri – Bozsik Yvette és Frenák Pál
2000 Extázis
2000 János vitéz – Bozsik Yvette Társulat
2001 DADAisták – Bozsik Yvette Társulat
2002 A fény látnoknője – Bozsik Yvette Társulat
08. 08. 5. | Nyomtatás |