Álomidő

Kárpáti Péter: Pájinkás János

– Vígszínház Háziszínpada; Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

“Én ezt a mesét a tűzmestertül, a Bunkó Vincétül tanultam. Vagy ötszázszor lemondtam életembe a Pájinkás Jánost, le a fronton, az összes kocsmákba, a Dózsa téeszbe, a legutóbb egy magnyetofonnak is lemondtam. A magnyetofon, appedig fogta magát és lemondta az Erdész Sándornak, ammeg lemondta az Akadémijai Kiadónak, ammeg lemondta a Kárpáti Pétörnek, ammeg most lemondja magiknak.
De hogy az én mesterem, a Bunkó Vince kitül tanulta ezt a mesét? Vajon a Györkös Ignáctul-e? Nade ha Györkös Ignác – ű kitül tanulta? Erre mink azt szoktuk mondani: ›› Ű tanulta Nemtudomkátul!‹‹ – Ámi Lajos
Szűcs Mónika

Így hagyományozódik hát a mese a homályba vesző múltból a jelenbe. Vándorlása során látszólag mindvégig ugyanaz marad, ám valójában folyton változik, alakul, hiszen minden egyes újramesélője a maga szája íze szerint mondja tovább, történetét és hőseit a maga világához hajlítja – így marad eleven, ettől lesz a mesének lelke. (Bár – Ámi engedelmével – a magnyetofon és az Akadémijai Kiadó ez alól mégiscsak kivétel: bennük alszik a mese.)
A Mesélők Nagy Láncolata már jó ideje megszakadni látszik, a mesék könyvekben pihennek vagy gyermekszobákban bujkálnak. És néha váratlanul felbukkannak új mesemondók, hogy továbbörökítsék Ámi legkedvesebb meséit. Tündér Tercia és Király Kis Miklós története Lázár Ervin és Lengyel Pál által a Budapest Bábszínházban kelt új életre (A legkisebb boszorkány) a gyerekek örömére. A felnőtteknek pedig Kárpáti Péter mesél újra és újra darabjaiban: a világvégi szögén asszonnak és a meg nem született világhősének (Tótferi) története után most Ámi legtöbbször mondott meséjét, a Pájinkás Jánost “mondja le” nekünk.
A történet szerint Pájinkás János, aki születésétől kezdve nem evett-ivott mást, csak pálinkát, miután egy szempillantás alatt csecsemőből felnőtté vált, elindult, hogy megjavítsa Oroszországot (“mert óriást le van a világ csehesedve”) és legyőzze a sárkányokat, akik a napot készülnek levenni az égről. Közben eljegyzi, majd feleségül is veszi a cár leányát. Ámi sokfelé elkalandozó meséjét (amelynek párhuzamait hiába keresnénk a magyar népmesékben) Kárpáti Péter jócskán megkurtította, sűrítette, egyes részeit áthelyezte, és gyakran apró változtatásokkal egészen új irányt adott a történetnek. Emellett más mesékből is átemelt figurákat, jeleneteket (például Pájinkás és a világvégi Vénasszony nagy erejű jelenetét az Ólombarát történetéből), motívumokat, szófordulatokat. Egy sokfelé sokféleképpen ismert történetből vándorolt át a cári udvarba a darab másik hőse, Nemtudomka, az elátkozott kertészbojtár. A meséken túl maga Ámi Lajos, az ő emlékei és a lélekről való eszmefuttatásai is belekerültek Kárpáti Péter darabjába: a történetet Ámi meséli el.

A megszületett világhőse

Bár Kárpáti Péter ugyanabból a mesehagyományból merített a Tótferi és a Pájinkás János esetében, mégis a két darab egymástól meglehetősen eltérő sorsú hősöket, illetve világot teremt. Tótferit Atyám Teremtőm ajándékul ígéri a szögén asszonnak és megváltásul a világnak. Pájinkás János születését nem kísérik csodás előjelek, sőt az Annya még szülése közben sem igen érti, mi is történik vele. “Valami nyől meg tekerődzik meg rúgkapál! A vízzel ittam meg vagy belém bútt?” A gyermek igazi természetét a vén Nénnye ismeri fel, és a semmiféle tejet elfogadni nem akaró csecsemőnek pálinkát ad. A Nénnye alakjában mintha a cigány hiedelemvilág mitikus sorsasszonyainak – az Uringyéknek – egyike öltene testet, akik az ember születésekor megszabják annak jövendő sorsát: János a pálinkából nyeri soha nem lankadó erejét, állandó tettrekészségét. (Nénnye a továbbiakban a harc, a háború előhírnöke, később a forradalom komisszárja lesz.)
Tótferi figurájának ironikus paradoxona, hogy (Istentől kapott) feladatát úgy is elvégezheti, hogy meg sem születik, hiszen az Ancikrisztussal való küzdelem más világszinten zajlik le. A Pájinkás Jánosban mintha azzal a gondolattal kezdett volna eljátszani Kárpáti Péter, hogy mi történne, ha mégis megszületne a világhőse. Pálinkás János nem egyszerűen feladattal, hanem kész megoldásokkal jön a világra, még meg sem született, már tudta, “hogy mit kell az országnak jovára tenni”. De nemcsak tudja, hanem feltartóztathatatlanul valóra is váltja mindazt, amit megálmodott: a vakluvat (azaz a mozdonyt), a bányákat, a gyárakat, a kohókat, a vegyikombinátot. Pájinkás modernizáló mohósága ugyanolyan ambivalens, rombolást és halált is hozó, mint a nagy mitológiák kultúrhéroszainak (Prométheusz, Gilgames stb.) civilizációteremtő tevékenysége. Ezért állja végül útját egy vénséges Vénasszony, aki elnyeléssel fenyegető ölével mintha maga a Földanya volna: “te az egész világot huzalba húztad, a főddnek szőrjét, a rengeteg erdőket leberetváltad, és föltörted a főddnek kérgét, kipakóttad a fődd méhe gyümőccsét, elfüstőted, főkotortad, lekapartad, kiszivattyúztad…” Ha a Nénnye Pájinkás János sorsának kijelölője, úgy a Vénasszony annak beteljesítője: keze között porrá (pontosabban műtrágyává) válik a “lélek mérnöke”.
Van azonban a darabnak egy másik hőse is, aki mindenestül az ellentéte Pájinkás Jánosnak. Pájinkás mindent tud, Nemtudomka látszólag semmit (“bőccsek bőccse” – mondja is róla János). Pájinkás János még a bölcsőbe sem feküdt, máris indult a politikába, Nemtudomka viszont egész nap csak ült az anyja házánál, és az eget bámulta. Pájinkás János céltudatos, gyakorlatias, racionális, ő a szellem embere (érzékeli a problémát, megtervezi, kigondolja a megoldást, még a sárkányokat sem erővel, hanem fortéllyal győzi le). A kertészbojtár ezzel szemben csodás képességekkel bír: például könnyedén átváltozik lódarázzsá vagy hattyúvá, ha úgy akarja. És tud valamit, amit Pájinkás nem: képes teremteni. A veres tér aszfaltjából virágok nőnek, jázminokkal ülteti be az égboltot, keze nyomán a természet nyer új teret, az élet diadalmaskodik: ha ő fűti a vakluvat, szempillantás alatt azt is benövi a borostyán; furulyájával feltámasztja a holtakat. Gizella, a cár leánya mégis fél, menekül tőle, s csak akkor fogadja el ragaszkodását, mikor már senkije sem marad. És ekkor velük is megtörténik a csoda: a cárleány gyerekét lefürösztve, tisztába téve lehullik Nemtudomkáról az anyja átka, s lesznek hárman egy család.

Álom és forradalom

Pájinkás János mesebeli történetében lépten-nyomon mitikus témák, helyzetek és archetipikus alakok sejlenek fel. Ha felidézzük Freud  mítoszértelmezését (a nép álomgondolata), akkor megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a darab különös műfaji megjelölésének – álom  és forradalom – első fele a darabnak erre a mitikus aspektusára utal.
De nemcsak a mítoszok felé nyílik meg a történet. Kárpáti Péter darabjában olykor-olykor történelmi eseményekre és személyekre ismerhetünk, még ha groteszk vagy mesésen elrajzolt (ám hallatlanul mulatságos) formában is. Pájinkás János országjavító hadjáratában a 19. századi ipari forradalom ellentmondásossága mutatkozik meg. A sárkányokkal való harc a világháborút idézi, ami után kitör forradalom, amely elsöpri a cárt és létrehozza a “Szovjetúnijót”. Ahogy szaporodnak a történelmi eseményekre való utalások, úgy kezd el Pájinkás János figurája is egyre több hasonlóságot mutatni a nagy orosz forradalom legendás vezérével.  Érdekes véletlen, hogy Lenin hiedelmekből összeszőtt figurája nem sokkal a nyíregyházi ősbemutató előtt is feltűnt már a színpadon ugyanennek a társulatnak egy másik nagy sikerű előadásában (A mandátum – rend.: Mohácsi János). Ám amíg Mohácsinál a jelen idejű legendaképződés működését láthattuk (hogyan lesz egy valódi élményből – magyarázatképpen – infantilis mítosz), addig Kárpáti darabjában éppen ellentétes irányú a folyamat, a mesei-mitikus szöveten tetszik át a konkrét történelmi személy, vagyis mintha a történelem ismételné az archaikus mintát.
A Tótferi misztériumjátékában az idő ciklikus képe áll előttünk: a világ a rendből a káosz felé tart, majd újrarendeződik. A történet vége nyitott, hiszen egy olyan lélek született, aki “még nem volt”, de éppen ebben a tisztaságban rejlik a kozmikus rend ígérete. De nyitott maga az egész világ is. Tótferi a születését előrejelző fecskét keresvén elérkezik az ég boltozatán a világ ajtajához, és kitekint rajta. Rejtély, hogy mit lát, de az ajtó kinyílik.
A Pájinkás János világa ezzel szemben tökéletesen és reménytelenül zárt: “monolit beton kupolla”, amiből az ember “nem tud kimenni”. A darab a történeti időben játszódik, a folyamatos, visszafordíthatatlan változások lineáris idejében. A “lecsehesedett” világ a hős munkálkodása nyomán egy beláthatatlan (és korántsem biztos, hogy jobb) jövő felé tart. A történet itt is születéssel végződik, ám a gyermek nem áldásként, hanem egy gigantikus erőszak – háborúk és polgárháborúk “hagyományos” velejárója – nyomán fogan. (A Pájinkástól elutasított, Nemtudomka elől menekülő bomlott eszű cárleányt végül a kutyafejű Raszputyinka veszi feleségül, és játssza el vele huszonhétszer “a jénusz játékát”.) És bár a világ nem lett élhetőbb, a megszületett kisded mindennek ellenére örömet és megbékélést hoz Gizellának és Nemtudomkának.

A megkésett szerelem meséje

Az ősbemutatót rendező Simon Balázsnak nemcsak a darabbal, cselekményvezetésének merészségével, fantasztikus fordulataival kellett megküzdenie munkája során, hanem még egy további tehertétellel is. A nyíregyházi színház felújítása miatt az előadást a Városi Művelődési Központ kietlen és rút színháztermében kellett elkészítenie. A hatalmas hodályban a nézők fizikailag olyan távol kerültek a játszóktól, hogy a rendező minden fortélya ellenére, amivel megpróbálta ezt a lehetetlen teret bejátszatni, csupán a játék felszíne vált érzékelhetővé, a látványosságok hatottak. Pedig videofelvételről (mikor is a kamera ki tudta rekeszteni a minden energiát elnyelő holt teret, és közel tudott menni a színészekhez) visszanézve az előadást jól látszik, hogy a parádés ötletek mellett milyen pontosan végiggondolt emberi történeteket vezetnek végig a színészek és a rendező. Végtelenül sajnálom, hogy ez az előadás nem került át a felújított színház valamelyik kisebb terébe, így a beléfektetett munka gyakorlatilag látatlanul lett semmivé.
Simon Balázs a mesemondás egyik tipikus helyzetét választotta az előadás keretéül: Ámi Lajos (Horváth László Attila) katonatársainak “mondja le” – meséhez illő komolysággal – Pájinkás történetét. A hallgatóság időnként maga is szereplővé válik, belőlük alakul a Nemtudomkát (Avass Attila) követő virágcsorda, majd, mint fojtogatóan tekeredő gyökerek, ők verik agyon a Gizellához (Szabó Márta) betörni akaró Raszputyinkát (Róbert Gábor). Természetesen ők alakítják a sárkányokkal való háborúra készülődő hadsereget is. És időnként hangszereket hoznak be, s katonanótákat játszanak.
Jól érzékelhető rendezői törekvése  volt Simon Balázsnak (vagy inkább rendezői alkatából következik ez?), hogy a szöveg lehető legtöbb mozzanatához játék- vagy látványötleteket rendeljen. Nála Ámi nem egyszerűen csak elmondja, hogy került Nemtudomka a cári erkély alá, hanem a mesélő és Avass Attila el is játsszák a jelenetet. Pájinkás (Egyed Attila) fejében nem készen állnak a találmányok, hanem a szemünk láttára születik meg a fejében a gondolat, és ott, nyílt színen írja-rajzolja le lázasan a terveket (amiket aztán a szöveg szerint majd lead a gyárba). A napot levenni készülő sárkányok felsorakozását az összenőtt két sárkányvezér (Petneházy Attila, Tóth Károly) kacagtató burleszkje jelzi. A veres tér alatti olajforrás először láthatatlan erejével ki-kibillenti Pájinkást az egyensúlyából, majd sugárban tör elő a földből. Lement a nap, meséli Ámi, és egyszerre a színpaddeszkák alól kezd a fény kiszűrődni. Borzongatóan szép kép, ahogy a Nemtudomka furulyájának hangjára a hátsó falon megnyíló hasadékból köd és léggömbök – a feltámadottak lelkei – gomolyognak elő a másvilágról.
A gazdagon áradó játékötleteken túl Simon Balázs nagy hangsúlyt fektet a figurák emberi motivációinak megjelenítésére is. Pájinkás János és az apja (Gyuris Tibor) beszélgetnek, hogy miért tisztább táplálék a pálinka, mint a gabona. Egyszercsak  az apának eszébe jut valami, de nem mondja ki – kíméletből. Ám amikor nem sokkal később a fia durván megtaszítja, szinte kirobban belőle – bosszúból – az előbbi gondolat: a pálinkát is gabonából főzik! Legaprólékosabban természetesen a három főszereplő, János, Gizella és Nemtudomka egymáshoz való viszonyát, illetve annak változásait ábrázolja az előadás. János először csak rámenősen flörtöl Gizellával, ám amikor komollyá válna a játék, elmenekül előle. Mikor újra találkoznak, Pájinkásnak már családja van (egyenest Sárkányországból), s hiába szeretné, már lehetetlen elfogadnia a cárleány szerelmét. Sok apró, váratlan gesztus árulkodik erről a sóvárgó keserűségről, az elkésett szerelem beteljesülhetetlenségéről. Ez a megérzett kötődés nem engedi Gizellát, hogy Jánosról lemondva elfogadja Nemtudomka odaadását.

A mesemondó kópéságai

A Vígszínház Háziszínpadán maga Ámi Lajos (Szegedi Dezső) fogadja házigazdaként a közönséget, cigányul beszél az érkezőkhöz, el-eldúdolja magát, és amikor látja, mindenki elhelyezkedett már, belekezd a mesébe. A rendező, Forgács Péter nem félt a darab epikusságtól, bátran hagyja Ámit hosszan mesélni, nem akar mindent eljátszatni. És Szegedi Dezső le is nyűgözi közönségét egyszerű közvetlenségével, magától értetődő természetességével. Van egy kis kuckója a fal mellett, egy zsúfolt polc, nagy fazekak, tűzhely, kályha, mellette demizson, szék: ha a mese úgy kívánja, ide húzódik vissza, és mire az előadás véget ér, jó házigazdaként meg is főzi, ki is tálalja a vacsorát.
Ámi Lajos nemcsak meséli a történetet, hanem (sorban előhúzva a díszletelemek közt rejtőző szereplőket) ő lendíti mozgásba és segíti mindvégig a színpadi játékot is. Odakészíti a demizsont a Nénnye keze ügyébe, a sóhegyből törni készülő Pájinkás János kinyújtott kezébe sótartót nyom, a Nemtudomkának szemet kereső Gizellának két félbevágott hagymát ad (sőt, ha Gizike véletlen kizökken a szerepéből, egy kis pohár pálinkával önt erőt belé) stb. Forgács Péter rendezése láthatóan nem látványos effektekre épít – ez a Háziszínpad viszonylag kis terében elég nehéz is volna –, hanem egyszerű ötletekre. Ilyen egyszerűségében is elbűvölő megoldás az, ahogy Nemtudomka virágba borítja az aszfaltot: a kertészbojtár először egy tál festékbe mártja a kezét, majd néhány földre terített csomagolópapírra nyomogatja őket, s lám, keze nyomán valóban virágok nőnek. A térben eleve megtalálható tárgyak a jelenettől függően bármivé átalakulhatnak. A kis szeneskályhából megfordítva vaklú lesz, mögötte egy szék a vagon, és az egész a földre fektetett létrából lett sínen zakatol. A kihúzható ágyneműtartóból szoba, árok vagy akár sír is lehet. Bármi és bárki a játék részesévé lényegülhet, így veheti fel például a színre véletlenül bebóklászó takarítónő (Pap Vera) a Vénasszony szerepét.
Forgács Péter előadásában – Simon Balázs rendezésével ellentétben – nem törekszik az emberi motivációk részletes kibontására, színészei néhány alapvonással rajzolják meg a mese figuráit. Gyuriska János Pájinkása egy örökké siető, öntudatos kamasz, aki töretlen kedéllyel masírozik át a történeten. Hujber Ferenc Nemtudomkája ártatlan angyal (van is két kis szárnya hátul a mellényén), szelíd és állhatatos. Gizella szerepében Sztankay Orsolya kedvesen nyílt nagylány, akit elriaszt Nemtudomka túlságos ragaszkodása.
Bár eltérő eszközöket használnak, alapvetően mindkét előadás a játékosságra épít. Ez a fantáziát mozgósító színházi szemlélet képes életre kelteni a szellem határain szabadon kalandozó Kárpáti Péter meséit.

Lábjegyzetek:

Kárpáti Péter: Pájinkás János – mottó
“egy osztrákmagyar embör fölfedezte, hogy van lélek…” Ámi magyarázza a darabban.
Az ausztrál bennszülöttek mítoszaikat ’álomidő’-nek nevezik.
S hogy “a forradalom főkolompossától” sem volt idegen a kultúrhéroszi igyekezet, annak bizonyítékaként hadd emlegessem fel a harmincon túliak népszerű napközis mesekönyvét, a Lenin lámpácskáit.


Kárpáti Péter: Pájinkás János
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Díszlet: Néder Norbert
Jelmez: Kárpáti Enikő
Dramaturg: Faragó Zsuzsa
Rendező: Simon Balázs
Szereplők: Horváth László Attila, Egyed Attila, Zubor Ágnes, Sándor Júlia, Gyuris Tibor, Avass Attila, Hetey László, Szabó Márta, Róbert Gábor, Varjú Olga, Petneházy Attila, Tóth Károly


Kárpáti Péter: Pájinkás János
Vígszínház, Háziszínpad

Díszlet, jelmez: Füzér Anni
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Rendező: Forgács Péter
Szereplők: Szegedi Dezső, Gyuriska János, Búza Tímea, Majsai-Nyilas Tünde, Fesztbaum Béla, Hujber Ferenc, Hajdu István, Sztankay Orsolya f.h. Csőre Gábor, Pap Vera, Oroszlán Szonja
08. 08. 5. | Nyomtatás |