Játék és önirónia

Beszélgetés Kárpáti Péterrel, Novák Eszterrel, Simon Balázzsal

Majd’ egy évtizedes  munkakapcsolat, barátság fűzi Kárpáti Pétert Novák Eszterhez és Simon Balázshoz. Az Országalma és a Pájinkás János ősbemutatóit Simon Balázs rendezte a Pesti Színházban, illetve Nyíregyházán (az előbbi darabot a vajdasági Tanyaszínházzal is bemutatta a rendező), ugyancsak Simon Balázs nevéhez fűződik a Díszelőadás színre vitele is a Bárkán. Ugyanitt rendezte Novák Eszter a Világvevőt és a Tótferit. Legutóbb pedig Tatabányán vitte színre ősbemutatóként a Nick Cartert. Kárpáti Péter az Új Színház nyitóelőadása, a Csongor és Tünde óta állandó munkatársa Novák Eszternek.
Sándor L. István


Emlékeztető oltások

Sándor L. István: Volt egy korszakod, amikor városi történeteket meséltél, például a Szingapúr, végállomásban vagy a Halhatatlan háborúban. Mostanában viszont elsősorban mesékből indulsz ki.
Kárpáti Péter: Nemcsak mesék ezek. Inkább afféle őstörténetek.
Simon Balázs: Azt nem kéne elmondani, hogy gyűjteni is jársz?
Kárpáti Péter: Korábban jártam szociológiai gyűjtésre, amit a Világvevőhöz meg a Szingapúrhoz fel is használtam. A mostani meséket viszont nem magnóval gyűjtöm, mert én nem találnék ilyen jó történeteket, hanem a könyvtárakban akadok rájuk mindenféle gyűjteményekben. Nagyon sokat foglalkoztam mostanában  motívumtörténettel, azzal, hogy például egy sok ezer éves perzsa mese hogyan kezd el vándorolni, hogy jelenik meg ez a motívum a héber mitológiában, egy  keresztény legendában, egy Racine-darabban, aztán egy 18. századi ponyvában, majd előkerül egy 19. századi nagyregényben, közben megjelenik a magyar népköltészetben is, és most olvassuk a Pesti Műsorban mint egy vadonatúj hollywoodi  film szüzséjét. Mondjuk ez a 203/b. mesetípus. Nagyon érdekes meg mulatságos is ezeket a vándorlásokat figyelni. Azt hiszem, hozzátartozik a drámatörténethez,  hogy az ember olyan történeteket használ, amelyeket  mások már használtak. És amikor Ámi Lajos meséiből indulok ki, akkor nem dramatizálást készítek, hanem ugyanolyan módon próbálom továbbmesélni őket, ahogy Ámi Lajos is tette. Az Országalmában is hasonlóképp létező, tulajdonképpen szerző nélküli történetekhez nyúltam.
Sándor L. István: Mi késztet arra, hogy újrameséld őket?
Kárpáti Péter: Az, hogy élnek. Élnek és izgatnak, ezért kedvem támad továbbmesélni őket. Tényleg van az egészben egy ilyen érzéki izgalom, hogy az ember egy sok ezer éves folyamatnak lesz a része.
Sándor L. István: Biztos vagy benne, hogy élnek ezek a történetek?
Kárpáti Péter: Az a tapasztalatom (a Tótferinél volt ilyen), hogy ha olyan epizódot használok, amely évszázadokon keresztül élt, de már meghalt, ezt egy pillanat alatt mindenki érti és rezonál rá, de amikor én akarok kitalálni új epizódokat, ezeknek csak egy kis része lesz képes életre kelni. Valahogy  a génjeinkben is hordozzuk ezeket a történeteket. Régóta él együtt velük az ember, egy részük elfelejtődik ugyan, de ezek a darabok afféle emlékeztető oltásként is felfoghatók, melyek hatására újra előjönnek azok a történetek, amelyeket az utóbbi két generáció már elfelejtett, de dédapáink még ismerték őket.
Sándor L. István: És mi alapján választod ki a meséket?
Kárpáti Péter: Hosszú évek óta mindig ugyanabból a történetből indulok ki, és eltalálok valami egészen máshoz. Amikor például ráleltem a Krisztus és Szent Péter legendakörre, abban a pillanatban megcsapott a ráismerés élménye. Hasonló ez ahhoz, mint amikor meglátsz egy lányt, és azonnal ráismersz, hogy igen, ez ő. Ez nem az az érzés, mint amikor megtetszik valaki. Van, aki tetszik, és van, akire ráismersz. És nem a legendakör etikai tartalma ragadott meg, hanem Krisztus és Szent Péter barátságnak a bája, ez a Don Quijote és Sancho Panza kapcsolatához hasonló viszony.
Simon Balázs: Azért valamifajta apokaliptikus érdeklődés is érződik a Tótferiben. A világ megsemmisülésének vagy az újrateremtésének a problémája.
Kárpáti Péter: Ez az az etikai szempont, aminek a felvetése nélkülözhetetlen a munkához. Nem valamiféle tudatos elgondolás tartja össze a készülő darabot, hanem az, ahogy az ember megpróbál egy alapvető, nagy teológiai vagy etikai problémát körüljárni. Minden más kiinduló elképzelés a munka során elvész, átalakul, megszűnik. Az egész átváltozik valamiféle érzéki “baromkodássá”, afféle habzsolássá. Az ember habzsolja a képeket. A Tótferinél ugyan érzékileg a Krisztus és Szent Péter közti mulatságos barátság indított be, de azt is tudtam, hogy valahogy benne kell lennie a történetben a születésnek is. Egy gyereknek meg kell születnie, és amíg megszületik, addig a világgal valamit csinálni kell, hogy egy olyan világba érkezzen, ahová érdemes megszületnie. Ennél persze sokkal ködösebb elképzeléseim voltak, de tudtam, hogy errefelé kell mennem. Akkoriban született nekem is a negyedik gyermekem, és az ember szeretne egy olyan világot varázsolni köré, ahová érdemes megszületni.
Sándor L. István: És mi az az alaptörténet, amiből állandóan kiindulsz, de mindig elkanyarodsz tőle?
Kárpáti Péter: Ez az Ultonia nevű kivándorlóhajó története, ami a századfordulón vitte a szerencsétlen nyomorultakat az ígéret földjére. Van erről egy gyönyörűséges könyv, Tonelli Sándor műve, aki álruhában a kivándorlók között utazott a fedélközön, és a naplójegyzeteiből meg az emlékeiből állította össze a könyvét. Volt ott mindenféle náció, nemcsak magyar, hanem német, horvát, szerb, bosnyák, oláh. Mindenki mesélt, vitték magukkal a rengeteg történetet. Ezekből nemcsak az egyéni sorsok derülnek ki, hanem a népek különféle történetei is. Mindig ehhez a nagy mesehajóhoz kezdek gyűjteni történeteket, de sosem ezt írom meg, hanem ennek a különféle leágazásait. Ilyen volt a Tótferi, a Nick Carter, és az is, amin most dolgozom.
Simon Balázs: És a Pájinkás is. Katonák ülnek a világvégi sáncban, és meséket mondanak – ez a darab egyik lehetséges megfejtése.
Sándor L. István: A Pájinkásban is Ámi Lajost meséled tovább. Mitől lesznek mégis ezek a saját darabjaid?
Novák Eszter: Nagyon fontos kérdés.
Kárpáti Péter: A kompilációtól. Attól, hogy a különféle mesékből összerakok egy az eredetinél sokkal rafináltabb történetet. De nem hiszem, hogy sokkal többet teszek hozzá az Ámi-mesékhez, mint amit ő kapott az elődeitől. Ámi Lajos ugyanis azt mondta, hogy ő másoktól tanulta ezeket a történeteket. De megvannak erről a vidékről a korábbi gyűjtések is, ahol nincs nyomuk ezeknek a meséknek ilyen formában. Tehát ezeket nagyrészt Ámi költötte, mégis azt állította, hogy neki csak az emlékezőtehetsége jó, s nem a képzelete. Nyilván ez a mi kultúránktól merőben eltérő, egészségesebb szemléletre utal. De azt is jelzi, hogy a több ezer éve vándorló ősi motívumok azért képesek ilyen mérhetetlen hosszú időn át élni és megtartani önmagukat, mert alkotó tehetségek mindig újraalkotják őket. A legnagyobb tévedése a laikus szemléletnek az, hogy a népművészetet személytelennek képzeli el. Ez nem így van. Ha ugyanis nem szikrázik össze az őstörténet olyan alkotó tehetséggel, aki újra és újra megtermékenyíti a mesét, akkor nem marad életben a történet.
Novák Eszter: A néptáncban ugyanígy van: amit ma táncdialektusnak gondolunk, az egy-egy ember mozdulatait őrzi. Azért épp ilyenek a kalotaszegi tánc motívumai, mert voltak valamikor meggyőző személyiségek, akik ezt így táncolták.
Kárpáti Péter: Ha stílustalan lett volna a mozdulat, akkor nem élt volna tovább.
Novák Eszter: Hiszen rengeteg táncos lépese nem maradt meg.
Kárpáti Péter: A népköltészet és a műköltészet valójában nagyon hasonlóan működik, mind a kettőben nagyon fontos a hagyománynak és a személyes tehetségnek a drámája, egymással való ütközése.
Novák Eszter: Én ezt sokkal egyszerűbben tudom csak megfogalmazni: ezek a mesefeldolgozások mégiscsak Péter darabjai, mert az ő világnézete, etikája  és ízlése áll a “kompilálás” hátterében. Tehát a személyességtől lesznek a saját darabjai. És ne felejtsük el, hogy több olyan darabja is van, amelyben teljesen önálló nyelvet teremt. Ha a Tótferit hallgatod,  akkor elsőre azt érzed, hogy ez biztos valamiféle tájnyelv, de ha jobban megismered a szöveget, kiderül hogy ez a Kárpáti Péter által alkotott csodálatos költő nyelv.
Kárpáti Péter: Ez azért mégiscsak Ámi Lajosból táplálkozik. Ha nem lett volna bátorságom szinte szó szerint lemásolni az eredeti mese első tíz oldalát, akkor nem tudtam volna elszállni belőle.

Humán csodák

Sándor L. István: Mi volt az, ami a szociografikus tények kopár mindennapiságától –  ami még az Akárkit is meghatározza – elindított téged egy csodákkal természetes módon együtt élő világ ábrázolása felé?
Kárpáti Péter: Valamifajta érdeklődés… De mostanában zavar ez. Szeretnék egy kicsit visszatérni a szociografikus témákhoz. Van is komoly tervem: a gyerekekkel szeretnék foglalkozni. A gyerek az egyik legveszélyeztetettebb  lény a világunkban. Tulajdonképpen háború  folyik ellenük, ugyanis nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, ahol ne a gyerekeket próbálnák meg valahogy megragadni, szétgyötörni. Irtózatos kép tárulna fel előttem, ha ezzel elmélyültebben elkezdenék foglalkozni… Szóval szeretnék egy kicsit visszatérni a valósághoz.
Sándor L. István: Mert az nem a valóság, ami a “mesedarabjaidban” megjelenik?
Kárpáti Péter: A Tótferi egyik legfontosabb szépsége azért mégiscsak a szegénység ihletett  ábrázolása. A Pájinkásban is igazán jónak a valósághoz való kötődését tartom. Azt, hogy egyetlen jelenetbe belesűrűsödik az élet, az, ahogy megszületik és egy pillanat alatt felnő a gyerek: elhordja az apja ingét, és önállóan elindul a világba…
Simon Balázs: Ez egy eklatáns példája a Kárpáti-darabok humán csodáinak. Mert ebben végül is az van benne, hogy a Kárpáti egyszer csak úgy érzi, hogy csak öt perc telt a fia születése óta, az előbb még gőgicsélt, most meg 16 éves, felveszi a zakóját és elhordja a cipőjét.
Kárpáti Péter: A zakóm biztos nem, mert az soha nem volt.
Simon Balázs: De azt azért a szemedre veti, hogy kicsi a lábad.
Sándor L. István: És a Nick Carternek mi a “valóságalapja”?
Kárpáti Péter: A játék. Ez némileg kötődik az előbb említett tervemhez is, mert a mai világban az az egyik legnagyobb probléma, hogy a gyereket nem hagyják játszani… Különben nagyon érdekes volt a
Nick Carter olvasópróbája: Eszter hosszasan mesélt arról, hogy miről szól a darab, aztán egyszer csak rám nézett, és elröhögte magát. Ugyanis azt látta, hogy ott ül a szerző, és rendkívül nagy érdeklődéssel hallgatja őt.
Sándor L. István:  Számodra is újdonság volt, amit hallottál?
Kárpáti Péter: Igen. Nem tudtam ugyanis, hogy ennyire összeáll a darabban egy rejtett emberi történet. Azt tudtam, hogy a szerepek (a Nick Carter, a Doktor Quartz meg a Zanoni) egyértelműek, a játék fordulatait is követhetőnek gondoltam. De azt nem gondoltam volna, hogy a szerepek mögött lévő három ember saját története is ennyire összeáll.
Novák Eszter: A Nick Carter ugyan felfogható krimiparódiának is, de fokozatosan az derül ki belőle, hogy valójában három ember (akár gyerekek, akár felnőttek) játékait látjuk. Persze nem ez volt az újdonság Péter számára, hanem az, ahogy én két férfi és egy nő viszonyát elemeztem, egy kicsit párhuzamba állítva őket az Utas és holdvilág szereplőivel. Péter nyilván öntudatlanul, de halálosan pontosan megírta egy ilyen hármas felállás összes lehetséges archetipikus fordulatát, a férfi-barátság különféle formáitól egészen a nőért való vetélkedésig. És hogy tulajdonképpen emiatt hogyan hullik szét egy emberi közösség. Hogyan lesz úgy vége a játéknak, hogy világos: nem folytatható tovább. Pedig ezen az estén már kétezredszer játszottuk ugyanazt. De ma mégis fölrúgjuk azokat a szabályokat, amelyek az egymás közti viszonyban sérthetetlenek voltak, így többet már nem játszhatunk együtt. Ha tetszik, akkor hülye, bornírt felnőttekké váltunk, ha tetszik, akkor már mindent elmondtunk egymásnak az érzelmeinkről, és már nincsenek meglepetéseink egymás számára. A darab végét átható szomorúság a játéknak – mint az életünkhöz hozzátartozó csodának – a generációs elvesztését is jelzi. Valami ilyesmit elemeztem én, persze nem ilyen általánosságban, hanem pontosan a szöveg alapján…
Kárpáti Péter: A Nick Carter írásakor arra figyeltem, hogy hogyan játszanak a gyerekek, még eredeti gyerekszövegeket is fölhasználtam. És a színészek – Eszterrel – képesek voltak valódi, gátlástalan játékká alakítani. El tudta hitetni a színészekkel, hogy gátlástalanul kell játszani, és akkor működik a szöveg.

A színház szemtelen tisztelete

Sándor L. István: Mindkét itt jelenlévő rendezőhöz régi munkakapcsolat, sőt barátság fűzi a szerzőt. Ez megkönnyíti a darabok színrevitelét?
Kárpáti Péter: Persze. Ők már tudják, hogy nem érdemes tőlem kérdezni semmit, mert úgyse tudok válaszolni…
Novák Eszter: (nevet) Ezt hosszú évek tapasztalata munkálta ki bennünk, igaz, Balázs?
Simon Balázs: Igaz!
Novák Eszter: Az elején még reménykedik az ember, hogy fölteszi a kérdést az élő szerzőnek, s az majd megmondja, hogy mire gondolt. És telnek a hónapok, az évek, egyik darab jön a másik után, és egyszer csak világosan látjuk, hogy nem kapunk választ semmire.
Simon Balázs: “Dehát hogy veszi ki az agyát” – kérdeztem a Díszelőadásnál. “Nem tudom – mondta Péter –,  kiveszi.” “És akkor jönnek a nyulak, és bosnyákok lesznek. De hát hogy? Most akkor tegyünk oda nyulakat?”
Novák Eszter: És akkor a Tótferiben utaznak az ég óceánján, aztán lebuknak a föld méhébe… Persze most csak viccelünk.
Sándor L. István: Ha a Kárpáti-darabok tele vannak olyan mozzanatokkal, amelyeket szinte lehetetlen színpadra állítani, miért foglalkoztok mégis szívesen ezekkel a darabokkal?
Simon Balázs: Mert arra figyelmeztetnek, hogy hihetetlen módon be vagyunk zárva azokba a realista színházi konvenciókba, amelyek alapján a színpadon egy csomó mindent nem tudunk elképzelni, amit Péter a saját koponyaműködése alapján természetesnek gondol. Hogy valójában mit is lát? Hogyan képzeli el azt, ami ott történik? Fejtágító feladat, hogy a darabok eseményeit az ember a saját nyelvére lefordítsa, illetve hogy megértse, hogy ezekből az eseményekből hogyan lehetnek jelenetek, milyen játékszabályok alapján állíthatók színpadra.
Sándor L. István: Miért inspirálóak számotokra mégis a Kárpáti-darabok, ha nincs bennük semmi olyan, amit megszoktunk a színházban?
Novák Eszter: Ez nem így van. Péter darabjai ugyan valóban nagyon különlegesek, és teljesen szuverén fantáziavilágról tanúskodnak, de olyan humán tartalmakkal vannak bonyolultan és gazdagon teleszőve, ami alapján nem kétséges, hogy színpadra valók-e vagy sem. Az embert – ha történetesen rendező – mérhetetlenül inspirálja az a pofátlanul korlátlan szabadság, ahogy Péter a színházról gondolkodik. De a mesemondás és az emberábrázolás szempontjából nagyon is színházi gondolkodásmódot képvisel. A fantázia szárnyalása az, amivel tulajdonképpen fittyet hány a színház lehetőségeire. Nem érdekli az, hogy lehet-e egyik másodpercről a másikra egy csipetnyi tésztából négy mázsát csinálni. Nem gondol arra, hogy kinőnek-e a virágok egy másodperc alatt a földből vagy sem. A színpadi megvalósítással ő egyáltalán nem törődik.
Simon Balázs: Szerintem is nagyon színházszerűek ezek a darabok. Ha megnézed az Országalmát vagy a Tótferit, ezeket a rejtelmes darabokat, a párbeszédekben nagyon is színházi mondatokra ismersz. Kifejezetten hallom, hogy egy író foglalkozik azzal is, hogy egy színész hogyan tudja majd elmondani a szövegét. De színházszerűek ezek a darabok azért is, mert egyértelműen színházi tradíciókból nőnek ki. Gondolj csak a bábjátékra, a bohóctréfára vagy akár a Szép Ernő-i színházra!
Novák Eszter: Szerintem a színház mérhetetlen tisztelete és csodálata van benne ezekben a darabokban, mert tulajdonképpen azt állítják, hogy színpadon mindent meg lehet csinálni. A színházat Péter olyan csodának tartja, hogy fel sem tételezi, hogy ne tudná megvalósítani mindazt, amit kitalált. Szerintem ezekből a darabokból inkább tanulni kell, mert megleckéztetik, próbára teszik az embert. Engem sokszor megszégyenítenek Péter darabjai, hogy miért vagyok olyan lassú agyú. Nem arról  van szó, hogy nem értem őket, mert az a különleges élményem velük kapcsolatban, hogy elsőre  mindig mindent értek. Elolvasom őket gyorsan – a fülemben dobog a szívem az izgalomtól –, és úgy érzem, hogy tudom miről van szó. Aztán persze, amikor elkezdem részletesen elolvasni őket, akkor rájövök, hogy semmit nem értek. És akkor a semmit nem értésből sok kicsi kérdésfeltevésen keresztül vissza lehet keveredni a 70 %-os megértésig. Most a megértést a szó legmélyebb értelemében használom, nem a mondatok, hanem az összefüggések felfogásra gondolok. Mert szerintem Péter egy kozmikus lény, tehát a kozmosszal kell tulajdonképpen bizonyos kapcsolatba kerülni ahhoz, hogy az ember összerakja az egészet.
Kárpáti Péter: Most már lassan kényelmetlenül érzem magam ennyi szép után.
Novák Eszter: Ki tudja, lehet, hogy lesz olyan olvasó, aki mindezt iszonyú idiotizmusnak tartja. De én ezt gondolom rólad. Szerintem ne udvariaskodjunk, dicsérjél te is minket!
Kárpáti Péter: Ha elkezdeném végiggondolni, hogy mit lehet különösebb nehézség nélkül megcsinálni a színpadon, akkor oda jutnék, hogy olyan életet kell kitalálnom, ami rettenetesen sivár, nem lehetnek benne gyerekek, nem lehetnek kutyák, elefántok, stb. Tulajdonképpen semmi, amitől az élet érdekes vagy egyáltalán valóságos lehet. Ha ezeket a színházi szabályokat mind be akarnám tartani, akkor nemcsak a drámaírástól menne el a kedvem, hanem az élettől is. Akkor már jobb, ha megpróbálok a lehető legszabadabb lenni írás közben, és a megvalósíthatóságra egyáltalán nem gondolni. Csak arra, hogy amit írok, annak legyen színházi értéke és szépsége. Hogy az egyáltalán színház legyen. Ha ketyeg a darabban valami színházi bomba, akkor egy tehetséges rendező – bármennyire is lehetetlennek tűnik a színrevitele – biztos ki fogja találnia megoldást, amivel színre vihető a szöveg. Mondok egy példát. Ott van például a Tótferi, ami tényleg tele van színpadi képtelenségekkel. És volt egy pont, amiről azt gondoltam, hogy már tényleg a pofátlanság teteje: az, amikor a kísértet beugrik  a lábasba, mert nem akarnak neki metéltet adni. Hosszasan töprengtem, hogy  kihúzom. De ez volt az, amire Eszter három másodperc alatt kitalálta a megoldást. A legkisebb problémát sem jelentette számára, mert egy jó ötlettől tökéletesen működött az egész. Azon viszont egyáltalán nem gondolkodtam el, hogy hogyan lesz a tésztából olyan hatalmas mennyiségű csipetke, pedig ennek a megcsinálása sokkal nagyobb problémát jelentett.
Sándor L. István: Nincsenek vitáid a színházakkal a darabjaid különlegessége miatt?
Kárpáti Péter: A feszültségek nem a megvalósíthatóság kérdéséből adódnak. A problémát mindig a történet jelenti, azaz, hogy a nézők  képesek-e együtt haladni velünk. Mi értjük, hogy miről van szó, a színészek is pontosan értik, a kellékes is érti, mindenki, aki benne van az előadásban érti, a nézők egy része viszont lemarad, nem tudja követni a fordulatokat, és ettől elkedvetlenedik. A leggyakoribb kifogás az, hogy nem tudok olyan kerek történetet csinálni, ami  elkezdődik valahol, van közepe és van vége, és nincsenek benne ilyen fura bakugrások, amivel tele vannak a darabjaim. Tudom, hogy ez problémát jelent, csak közben engem talán untat a nagyon kerek történet, és mindig akkor jut eszembe valami érdekes, ha rájövök arra, hogy hogyan lehet azt a szép történetet “tönkretenni”.

A játékra való igény

Sándor L. István: Számomra egy nagyon határozott színpadi nyelv, egy jellegzetes színházi észjárás rajzolódik ki abból, ahogy színre viszitek a Kárpáti-darabokat. Szellemes ötletekből építkező, nagyon erős színpadi fantáziát mozgósító forma ez, amelyet egyértelműen a játékosság határoz meg. Simon Balázs előadásaira ez abszolút mértékben jellemző, de Novák Eszter Tótferije és Nick Cartere is ilyen volt. Talán csak a Világvevő volt némileg más jellegű. A Nick Carter játékai alapján a Grabbe-előadás, a Tréfa, szatíra, irónia... folytatásának éreztem az előadást.
Novák Eszter: Biztos Magyar Attila miatt is.
Sándor L. István: Miatta is. De a fantázia működése miatt is.
Simon Balázs: Nálam a játékosság valamiféle betegség. Nem tudok ellenállni neki. Függőségi viszonyban vagyok vele. És a Kárpáti-darabok termékeny talajt jelentenek hozzá. Ha erről komolyan kellene beszélni, akkor azt mondanám, hogy Eszter Tótferijében azt irigyeltem, hogy ő megtalálta azt a mértéket, hogy mennyire enged a játékosság csábításának. Ha én csináltam volna a Tótferit, akkor egész biztos, hogy hatszázötvenszer több pici dolgot zsúfoltam volna bele, és valószínűleg ez az előadás kárára ment volna.
Novák Eszter: Voltak nekem is ilyen próbaverzióim, de végül is rám nem jellemző módon önkorlátozást gyakoroltam.
Simon Balázs: A Grabbéban viszont nem.
Novák Eszter: Ott kifejezetten az volt a tét, hogy meddig lehet elmenni a játékosságban.
Sándor L. István: Az első főiskolai előadás, amit Novák Esztertől láttam, Lorca Don Cristobalja pont ugyanilyen játékos ötletközpontú előadás volt.
Novák Eszter: Én minden darabot – azt hiszem – ugyanazzal a személyiségemből fakadó fogalmazásmóddal állítok színpadra, és erre valóban egyfajta játékosság is jellemző. A Vérnászhoz – ami egy balladisztikus sűrűséggel fogalmazó tragikus történet – természetesen nem így közelítettem. De én Péter darabjait ugyanazzal a szemléletmóddal viszem színre, mint  más szerzők műveit. Ebből a szempontból nincs különbség köztük.
Kárpáti Péter: Tegyünk hozzá a játékossághoz még egy szót, ha már pontosak akarunk lenni. Ez az önirónia, ami számunkra az egyik legfontosabb érték az életben.
Simon Balázs: Meg a közirónia.
Kárpáti Péter: Igen, az is.
Novák Eszter: Bővebben kifejtve: nincs olyan picike pillanata a történéseknek, amit ne lehetne több oldalról is megközelíteni, a tragikus és a komikus oldaláról egyaránt. Ha megpróbálod a kicsi kis pillanatokat is a lehető legbonyolultabban körbejárni, akkor a kisördög szüntelenül ott bujkál benned, hogy amikor éppen már meghatódnál, akkor mutasd meg azt is, hogy tulajdonképpen ezen röhögni is lehet. És ez nyilván az öniróniával függ össze. Életem legnagyobb válságaiban elképedve bámulom magam kívülről, hogy képes vagyok viccet csinálni abból is, ami egyébként lehet, hogy a sorsomat dönti romba.

Porrá vált főhős

Sándor L. István: A színpadi játékosságot nyilván a Kárpáti-darabok is inspirálják, hiszen Forgács Péter ugyanezzel a szemlélettel állította színpadra a Pájinkás Jánost, pedig egyébként az ő előadásaira nem ez a könnyed irónia jellemző.
Kárpáti Péter: A Pájinkás az egyetlen darabom, amit rendezőnek írtam, nevezetesen a Balázsnak. Sőt nemcsak hogy neki írtam, hanem az ő lakásában is. Szerencsére nem volt Pesten...
Novák Eszter: Azért lehettél volna egy kicsit kíméletesebb is a Balázzsal.
Sándor L. István: Hogyhogy a Balázsnak írtad?
Kárpáti Péter: Volt ez a mese, és kitaláltuk, hogy csinálunk belőle egy darabot... Nem mesélem hosszan a történetet, mert elég mulatságos…
Novák Eszter: …Nem lehetett a Nick Cartert családi bérletben adni Nyíregyházán...
Kárpáti Péter: …És ebben a konyhában egyszer csak megcsörrent a telefon, és azt mondta a Balázs , hogy mégis csak meg kéne írni a Pájinkás Jánost, és van rá egy hónapom, viszont odaadja hozzá a lakását is.
Simon Balázs: Mert én Franciaországban voltam éppen.
Novák Eszter: Utazgatott, világot látott…
Simon Balázs: És hazajöttem, és a barátom jól megszívatott.
Kárpáti Péter: Ez mutatja, hogy milyen kegyetlen világ a mienk: a Balázzsal négy előadást csináltunk együtt, melyek közül a Díszelőadást én életem egyik legfontosabb munkájának tartom, de Pesti Színház-beli Országalmát is nagyon szerettem. És akkor lehetőségem lesz, hogy külön neki írjak egy darabot, ami viszont nem sikerül annyira, mint a korábbiak. De ha a barátságot megpróbáljuk esztétikai keretek közé foglalni, akkor abból mégiscsak az következett, hogy a Balázs kénytelen volt kicsit túlságosan is tisztelni ezt a szöveget. Aztán jön a Forgács Péter, aki csak egy kedves ismeretlen számomra, egy szimpatikus ember, de nincsen semmifajta viszony közöttünk, és rám tudja kényszeríteni azt, hogy a történet 850 bakugrásból legalább 32-őt kihúzzak, és ez tényleg nagyon jót tett az előadásának.
Simon Balázs: A legdurvább veszekedéseink Péterrel a Pájinkás kapcsán voltak, mert egy-két bakugrást megkérdőjeleztem az összes többi bakugrás mélységes tiszteletében…
Kárpáti Péter: Az ember a barátjától ezt nem fogadja el.
Simon Balázs: Még nem láttam a vígszínházi előadást, de nyilván olyan fordulatok is kiegyenesedtek benne, amivel mi is sokat vesződtünk.
Kárpáti Péter: Azért is, mert ez a te véredre ment. Ha egyszer már nem tapasztaltam volna meg, hogy az tényleg durva, hogy előbb Pájinkás, a főhős porrá válik a Vénasszonnyal való küzdelem végén, aztán a következő jelenetben újra megjelenik, akkor  nyilván nem hittem volna el Forgácsnak sem, hogy ez azért már túlzás.
Sándor L. István: Mit szóltál hozzá, hogy megváltoztatták a darab végét?
Kárpáti Péter: Ezt én találtam ki.
Simon Balázs: Most akkor mi lett? A Vénasszonnyal való küzdelem került a legvégére?
Kárpáti Péter: Radnóti Zsuzsa mondta a legkeményebben, hogy meg kell változtatni a darab befejezését, de ő mást akart, a Forgács nem tudta igazán, hogy mit akar, és akkor én kitaláltam ezt a megoldást, ami szerintem sokkal jobb, mint ami az eredetiben volt.
Simon Balázs: Tényleg gondot okozott, hogy a főszereplő, miután elpusztította a Vénasszony, hamarosan feltámad, és folytatódik a története, mintha mi sem történt volna vele. Közben meg a Vénasszony jelenete az egyik legkerekebb, legerősebb, ezért volt hatalmas dilemma, hogy mit lehet vele csinálni, mert nyilvánvalóan nem akartuk nagyon megpiszkálni, mert attól féltünk, hogy elveszíti az erejét. Átvariáltuk, visszavariáltuk…
Sándor L. István: A legenda természetéhez hozzátartozik, hogy a hős meghalhat és feltámadhat. És szellemes volt az eredeti befejezés is, hogy Pájinkás a végén üzemi párttitkárnak áll.
Kárpáti Péter: De az szebb vég, hogy a hősünkből, akit megszerettünk az elején, aztán lassan megutálunk, legvégül műtrágya lesz. Szerintem ez sokkal pontosabb, mint hogy üzemi párttitkárnak áll.
Simon Balázs: Akkor végre egy bombasztikus befejezés. Reményt adó.
Kárpáti Péter: A műtrágyától a földek újra élettel telnek meg.

A semmiből varázsolni

Sándor L. István: Azért a nyíregyházi előadás egészéből hiányzott az a könnyedség, ami más Simon Balázs-rendezésekre jellemző.
Kárpáti Péter: Emögött is van itt egy írói probléma. Míg az első darabjaimnál hosszú, prózai igényű instrukciókat írtam, a Tótferiben, a Pájinkásban meg a Nick Carterben egyáltalán nincsenek szerzői instrukciók. Belső instrukció van, ami rettenetesen megköti a rendezők kezét.
Simon Balázs: Nézd, kinő itt a betonból a virág – mondja a szereplő.
Kárpáti Péter: Nem instrukcióban írom oda, hogy kinő a virág, amiből a rendező tud majd valamit varázsolni, hanem a szereplő mondja is, hogy mi történik, és ehhez képest kellene a rendezőnek még varázsolni valamit, hogy kinőjön a betonból a virág. Ez ritmuskérdés is. Eszter a Nick Carterben rengeteget szenvedett ettől, hogy minden a hangzó szövegbe van kódolva, és ez egyszerűen nem hagy helyet a csendre, a szünetekre.
Novák Eszter: Ez nem kedvez a színháznak.
Kárpáti Péter: Mint írás ez így értékesebb, csak épp színházilag nem működik.
Novák Eszter: Meg a színészi játéknak sem kedvez. A Nick Carterben egy-két dolgot ki is húztam ebből az önreflexív technikából Egy darabig lehet ezt valamiféle játékmódnak fölfogni, de aztán unalmassá válik, és egyre nehezebb megtalálni, hogy mit is játsszon az a szerencsétlen színész.
Kárpáti Péter: Nem is folytatom többé ezt a belső instrukciós baromkodást.
Sándor L. István: Engem a túl sok eszköz is zavart a nyíregyházi Pájinkásban. Úgy érzem, hogy a Kárpáti-darabok arra is lehetőséget teremtenek, hogy a játékosság segítségével a semmiből varázsolódjanak elő a csodák. Ugyanilyen problematikusnak érzetem a bárkás Tótferi álomjeleneteit szervező állványt is. Túlságosan is megkötötte a fantáziát.
Novák Eszter: Oltári sokat küszködtünk vele, hogy hogyan kerüljön be, miképp mozgassuk, hogyan használjuk. Azért hagytam mégis benne az előadásban, mert ennek az egész születésvíziónak a legfontosabb és legszebb pillanata –  amit szerintem Szikszai Rémusz gyönyörűségesen csinált meg – az volt, amikor Tótferi kinézett a világ ajtaján. Annak az állványnak a tetején volt egy kis ajtó, ami kinyílt, és nagyon magasan, a levegőben csak egy elképedt fejet láttál meg azt a csodálatos döbbenetet, ahogy a semmit nézi. Erről a képről egyszerűen nem tudtam lemondani. Akkor inkább vállaltam, hogy küzdjünk meg ezzel az állvánnyal.
Simon Balázs: Valóban lehetne eszköztelenül is játszani. Ez azonban bennem hiányérzeteket keltene. Lehet, hogy inkább valamiféle egyensúlyra kellene törekedni. Vannak képek, amiket elég felskiccelni, de vannak olyan dolgok is, amelyeknek meg nagyon is kézzel foghatónak, valóságosnak kell lenniük…
Novák Eszter: A felsorolt előadások mindegyikében vannak olyan pillanatok, amikor a semmiből teremtődik valami, és van, amikor a zsúfoltságból, mert a játékosságnak az alapvető  lényege szerintem az, hogy nincsen benne egyetlen néven nevezhető szabály, ami az egész előadásra jellemző, hanem  a szabály pillanatról pillanatra átalakul. Ettől nyilván eklektikus is az előadás. Mert ugyanabban a produkcióban, amelyben a tészta tényleg kiömlik a fazékból, egy másik jelenetben egy nő a hasára teszi a kezét, és csillámpor jön az égből, mert az isten megáldotta őt. Szerintem nem szabad ebben rendet teremteni, mert az ötletek szülik magukat, az egyikből adódik egy másik. A játék lényegének ezt tartom. És egyébként is irtózom azoktól az előadásoktól, amelyek túlságos rendet teremtenek. Én máshol keresem a rendet. Persze lehet hogy ebből a szemléletből néha rendetlen előadások születnek, de inkább ezt vállalom, minthogy egyetlen játékszabály alapján vigyek színre egy darabot. Mert igazad van, meg lehetne csinálni őket eszköztelenül is, de 10 perc után baromira megunnád.
Simon Balázs: Ha valamit valóságosan megmutatsz, egy tárgyat, kelléket, ebből nyilván adódik egy játékszabály. De abban a pillanatban, ha valamit megtettünk játékszabálynak, ez szinte már követeli, hogy újabb és újabb játékszabályokat vess fel. Épp ez izgalmas benne. 
Novák Eszter: A Pájinkással sem az volt a baj, hogy nem a semmiből teremtették meg a csodákat, hanem az, hogy a tér egyszerűen rossz volt. Túlterhelt, zsúfolt teret csináltatok, nehézkes volt a falakat tolni, nehéz volt az asztalt odébb vinni, és ettől súlyos lett minden.
Simon Balázs: Mindegyik jelenethez lett volna egy kép, ami vezeti a nézőt, hogy ne tévedjen el a kusza történetben. Olyan rendszert szerettünk volna teremteni, ami az események gyors követését teszi lehetővé. És pont ez volt benne a csapda, hogy ezt nem lehetett pontosan és könnyedén megcsinálni. A nyíregyházi színház akkori állapota sem tette lehetővé (egy művelődési házban kellett játszanunk), hogy egy ilyen precíziós rendszer működhessen Esténként 350 embernek kellett követhetővé tennünk azt az előadást, amit valószínűleg stúdióban kellett volna játszanunk.

A Gangesz-parton

Sándor L. István: Az a fajta játékosság, amit többek között ti is képviseltek, a 90-es évek elején olyan erősen jelentkezett, hogy úgy tűnt, alapvetően meg fogja változtatni a magyarországi színházi nyelvet.
Novák Eszter: Borzasztó nagy elutasításra is talált.
Sándor L. István: Pedig egy korra rezonált. Azért tudott kultuszelőadás lenni a Grabbe. Megtalálta a maga közönségét. A következő Székely-osztály tagjai is használják ez a fajta színházi játékosságot, de valahogy épp ez az örömelv hiányzik a munkáikból. Sokkal hidegebb, eltartottabb előadásokat csinálnak.
Novák Eszter: Szerintem Rusznyák Gábor kivétel ebben.
Sándor L. István: Ez így van.
Novák Eszter: Bár rég nem láttam a többiek előadásait.
Simon Balázs: És Forgács is szerintem.
Sándor L. István: Mondtad, hogy ellenállásba ütközött...
Simon Balázs: Szerintem nem erről van szó. Inkább arról, hogy ez a dolog számunkra nem ment úgy vérre… Nem ellenállásba ütközött, hanem mi nem nyomtuk eléggé.
Novák Eszter: Ez hülyeség.
Simon Balázs: Szerintem az mégis csak fontos, hogy ki mennyire állítja arról az útról, amit ő megtalál a színházban, hogy az egyrészt értékálló, másrészt rendszer, új út, valami vaskos, erős, ütős dolog. Ha ezt állítottuk volna, hogy valami ilyesmit csinálunk, akkor lehet hogy a világ is automatikusan elfogadta volna. Azt mondták volna az emberek, hogy ha tényleg ennyire mondják, akkor ez biztos így is van.
Sándor L. István: Nem írtatok programot, kiáltvány, manifesztumot?
Simon Balázs: Ha nagyon sarkítva akarok fogalmazni, akkor ilyesmiről van szó.
Kárpáti Péter: Ez fel se merült. Nem fért volna össze az öniróniával. Miközben az önirónia tényleg nagy érték, ugyanakkor  számolni kell azzal is, hogy ha nem veszed komolyan önmagadat, akkor más sem fog komolyan venni.
Simon Balázs: Igen, ennyire egyszerűen ezt szerettem volna mondani.
Kárpáti Péter: Nekem le kell azt nyelnem, hogy állok egy színészbüfében, és általában én kapom meg utoljára a kólámat. Általában úgy működnek a sorok, hogy az kerül előbb sorra, akik korábban érkezik. A színészbüfékben nem így történik. Ott azé az elsőbbség, akinek erősebb a személyisége. Mit tegyek, nem tudok úgy csinálni, hogy nekem fontosabb megkapni a kólát, mint a stúdiósnak, mert nem hiszek benne. Miközben természetesen megvan az egészséges öntudatunk, tehát tudjunk magunkról, hogy mire vagyunk képesek, hol tartunk a szakmánkban. Csak ha az ember folyamatosan kontrollálja magát ezzel az öniróniával, akkor iszonyú ciki ennek az öntudatnak a nevében fellépni. Ez nagy hátrány, de megvannak az előnyei is. Azt hiszem belsőleg sokkal könnyebb így egészségesnek maradni. Közben meg mi soha az életben nem fogunk tudni programot hirdetni, mert az első mondatnál kiröhögnénk magunkat, mert annyira ciki lenne valamiben úgy hinni, olyan nagyképűen...
Simon Balázs: Miközben eléggé nagyképűen meg vagyunk arról győződve, hogy jó utat járunk.
Kárpáti Péter: Az önirónia ugyanolyan betegség, mint a játékosság, amivel együtt kell élni.
Novák Eszter: Neked annyival könnyebb a helyzeted, hogy a te akkor is dolgozhatsz, ha nem jutsz munkalehetőségekhez.
Kárpáti Péter: Különben Eszter – szerencsére – egy kicsit hamarabb hozzájut a kólájához (és nekem is vesz).
Novák Eszter: Ha akad olyan színházi büfé, ahol beállhatok a sorba. A Világvevő és a Tótferi óta gyakorlatilag most dolgoztam először Magyarországon. Nem volt rá lehetőségem. Bonyolult lenne megfejteni, hogy miért, nyilván az én hibámból is. Ilyen helyzetben azért az ember könnyen elveszíti a humorérzékét. (És nagyot nevet.)
Sándor L. István: Egyszerűen érthetetlennek tartom, hogy – miközben a magyar színházakban a középszerűnél is egyre gyengébb előadásokat látni – ti nem juttok munkalehetőségekhez. Mint ahogy azt is, hogy Rusznyák Gábor sem dolgozik itthon.
Simon Balázs: Lehetőségek még csak volnának, sokszor találnak meg feladatok, de inkább csak úgy, ahogy a véletlen dobja. Olyan pillanatokban, amikor lehet, hogy magamtól egészen mást csinálnék, más érdekelne. Nem lehet mindenáron bármit dolgozni. Számomra a színház nem válhat megélhetéssé.
Novák Eszter: Nekem is volt két ajánlatom, Tasnádi Csaba és később Csizi (Csizmadia Tibor) hívott. Olyan konkrét darabokat ajánlottak, amelyek engem sajnos nem érdekeltek eléggé. A rendezés számomra is személyes választáson alapul, ezen nem tudok változtatni.
Simon Balázs: Épp az riasztó, hogy az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy olyan nyomulhatnékja támad.
Novák Eszter: És az is, hogy most már nagyon kell vigyáznod arra, hogy ne gyűljön benned keserűség.
Kárpáti Péter: Az igazi probléma az, hogy amikor a Díszelőadást csináltuk, annyira hihetetlenül együtt voltunk, akkora nagy energiáink voltak, aminek most a morzsalékával gazdálkodunk. Ez a nagy baj. Nyilván ezért lehet másokat is felelőssé tenni, de ezzel nekünk is mindenképpen el kell  számolnunk. Speciel nekem most azzal, hogy a Nick Carter és a Pájinkás valahol kisebb igényű írások, mint a Díszelőadás vagy a Tótferi voltak. Közben persze tudom, hogy nem feltétlenül kell az embernek folyton nagy igényű írásokban gondolkodni. De az mindenképpen nyomaszt, hogy semmi esélyét nem látni, hogy bármikor is olyan lélektani helyzetben legyünk, mint amikor az Új Színházban a Grabbét vagy a Csongort csináltuk. Ha a Díszelőadás nem lett volna akkora nagy munka, akkor valószínűleg nem írtam volna meg a Bárka számára a Tótferit sem.
Novák Eszter: Ez összefügg azzal, hogy mikor lehetünk megint egy társulatban. Mert én még mindig azt tartanám a legfontosabbnak, hogy legyen egy társulat, akivel lehet dolgozni. A színházcsinálás olyan, mint a hosszútávfutás. Sokkal kevesebb energiája, inspirációja és invenciója van az embernek,  ha csak egy-egy elszigetelt előadásra van lehetősége. Iszonyatos szenvedés volt például most a Nick Carter három színészét egyeztetni, minden próbáért külön megküzdeni. Dolgozhattunk félórát, aztán éjszaka kettőt… A  munka szempontjából amorális helyzetek tömegét eredményező küzdelem árán sikerül valahogy megcsinálni egy előadást, aminek nem biztos, hogy lesz folytatása. Az nem véletlen, hogy a Grabbe a harmadik évben jött létre az Új Színházban, ahogy az se, hogy a Díszelőadás a Bárka Színház legjobb előadása szerintem. Az energiák ugyanis csak hosszú távon tudnak összeadódni, a munkakapcsolatok elmélyülni. Ebben a mostani furcsa színházi helyzetben, amikor vannak is társulatok, meg nincsenek is, amikor a produkciók többsége ad hoc jellegű összeállásokban jön létre, inkább szétforgácsolódnak az erők. Ebből ritkán születhetnek jó előadások, legfeljebb csak középszerűek.
Kárpáti Péter: Az a kérdés, hogy az ember ebből mit háríthat át, és miért kell magát okolnia, hogy nincs elég ereje ahhoz,  hogy megteremtse a feltételeket.
Novák Eszter: Persze. Nekem sokkal inkább ez fáj, hogy nincs erőm ehhez.
Simon Balázs: Az is baj, ha rávetíted emberekre, igazgatókra, hogy ki miért felel a pályádon.
Kárpáti Péter: Ne személyeskedjünk. Egyedül a Bárkával érdemes személyeskedni...
Simon Balázs: Illetve a Csányival.
Novák Eszter: Azért én tudnék még mással is.
(Nevetnek.)
Novák Eszter: Hagyjuk ezt. Menjünk Moszkvába – dolgozni.  Vagy a Gangesz-partra elmélkedni. Ha elutazhatnánk holnap a Gangesz partjára, akkor ott bizonyára visítva nevetnénk azon, amiről most beszélünk. De azt, amit előtte három órán keresztül a szakmánk kérdéseiről mondtunk, azt a Gangesz-parton is  ugyanolyan fontosnak tartanánk.
08. 08. 5. | Nyomtatás |