Slicc

Vannak előadások, amelyeket (előzetes információk alapján) úgy szeretne az ember szeretni. Nem tudom, ez az érzés hol helyezkedhet el a prekoncepció és a szimpátia között; ehhez képest az előadás megtekintése-megismerése után érzett kiábrándultságot viszonylag könnyű megnevezni: csalódás.
A közelmúltban indult Városi Színház “a Sliccel nyitotta meg kapuit”. A Kálvária téri nyitány beharangozója alapján egy 48 órás, non-stop zajló, Slicc című produkcióra számíthattunk. Ezzel szemben a pesti viccekből alkotott színházi esemény csupán egy (igaz folyamatosan megújuló, bővülő) három órás munka, amely a két napos nyitórendezvény eklektikus programjában kétszer is megjelent.
Halász Tamás

Halász vállalkozása még így is kivételesen egyedi, koncepciója páratlan, tárgya pedig egészen egyszerűen kimeríthetetlen. A Slicc szürreális vagy vaskos tréfák dramatizált, színházzá sűrített-oldott-lassított-gyorsított történéseinek sora, hősei viccek patchworkjéből felépített, opálosan áttetsző figurák. A produkció azonban nem áll össze (kérdés persze, összeállhat-e, össze kell-e állnia egyáltalán), az egybetapasztott elemek “nem maradnak úgy”. A lassan hömpölygő szövegből néha bámészan kidugja a fejét egy-egy csattanó, bár igazán kiemelkednie nem kellene, nem is lehet, hiszen a produkció lényege természetesen nem a viccmesélés, hanem mesélés a viccel. Lírai és mégis szilaj ellenkabaré.
Az izgalmas (Rajk László és Halász Péter jegyezte) térben alapvetően (a halászi hagyományokhoz képest mindenképpen) hagyományos színjátszás zajlik. Mindenki a helyén: a színészek a sterilnek tűnő színpadon, a nézők a nézőtéren. Ha máshogyan volna, talán nem lenne az összhatás ennyire nyomasztó és instabil. A viccek közt bőségesen mért szürreális történetek – így például a turisták által körüldongott, csekély baksisért fotózható, sorozatgyilkos szerelmespár sztorija –, a színpadról rendhagyó helyekre mégis kiterjeszkedő (bár néha már-már meghökkentően hullámzó színvonalú) színészi játék ugyan felkelti a nézői érdeklődést, de a figyelem folyamatos ébrentartása nem sikerül. Takátsy Péter (Dénes Iván), Kari Györgyi (a Vörös Nő), Szalontay Tünde és Tamási Zoltán (Bonnie és Clyde) meg a többiek folyamatos metamorfózisa egy idő után nem érdekes.
A Slicc összetett építményéhez sokféle anyagot hordtak össze az alkotók: hosszan hallható meditációs zene, és az előadás idejére már igencsak közismert repülőgép-járatszám “misztériummal” (Q32NY – ) is megismerkedhetnek, akik eddig még nem tették esetleg. (A New York-i–pesti Halász naprakészen igyekszik reagálni az ikertornyok tragédiájára – a black comedy műfajához híven felváltva adagolva hideget-meleget. Ehhez a színpadon még egy igazi zuhany is készenlétben áll.)
Az átütően aktuális és az általános érvényű (aktualizált) elemek, az izgalmak és a leülések azonban nem alkotnak szerves egészet, az események nem válnak sodróvá. A fáradtság jeleit nem ellenpontozza igazán semmi, és különös módon mégis érezhető: nagyon fontos, amit láthatunk.



Halász Péter: Slicc
Városi Színház

Díszlet: Rajk László, Halász Péter
Szereplők: Bagdi Bella, Kari Györgyi, Krasznahorkai Ágnes, Perovics Zoltán, Takátsy Péter, Tamási Zoltán, Szalontay Tünde, Váradi Gábor
08. 08. 5. | Nyomtatás |