Él-hal

Akemi Takeya: Drowning fish

Az ajtókat még nem csukták be, a közönség még nem helyezkedett el, a nézőtéri fényeket sem oltották még el, amikor a hófehér játéktér fölé köd úszik be, s a szélek mentén elindul lassan, nyugodtan egy fekete ruhás nőalak. Mintha csak közülünk való volna, valaki, aki a kiemelt tér határára tévedt. Messziről jött, mint mi, mindannyian. Idegen, aki körbejár, mielőtt ideérne hozzánk. Majd belépve a fehér mezőbe a tér kinyílik, és mi a nézőtér sötétjébe merülünk.
Bajna Zsóka

A történet, amit a táncosnő bevezetésként elmond, szép és egyszerű, de sűrű, mint egy haiku. Egy asszonyról szól, akiben megnyílnak az egek, és egy pillanatra áthatja őt a világmindenség hatalmassága. Teremtő erő ébred benne, mégis, mint partra vetett hal, előbb fuldokolni kezd, majd alávettetik a halál gyötrelmének. Itt kezdődik a voltaképpeni tánc. A nőt a hangok vezetik. Sóhajokat, sikolyokat, pendüléseket, koppanásokat érint meg, elkapdossa, összegyűjti őket, labdaként pofozza, gurítja őket földön és égen, mint jóllakott fiatal macska a pamutgombolyagot. Ez a törvény és szabály nélküli játék előhívja belőlünk, nézőkből a gyermeket. Nem az érdekel immár, hogy ki ez az asszony, és mi történik vele, hanem az, hogy éppen mit csinál. Elcsípi az aláhulló hangokat, megnevezi és útjukra bocsátja őket. Hosszasan eljátszik velük, mint aki talán épp a Kozmoszt teremti. A mozdulatok nem magyaráznak, nem ábrázolnak, mégis kiegészítik a táncosnő szavait. Akemy Takeya az univerzumról mesél, s közben fizikai formát, sőt irányt és pályát is ad a golyóbissá gyúrt hangoknak. Látjuk szétszóródni a bolygókat, majd újra rendeződni, már-már halljuk a szférák zenéjét.
A felhőtlen játék azonban hirtelen véget ér, a tér elsötétedik, és a nőnek szűk fényköre marad csupán: csapdába esett. Hasztalan próbál újból és újból kiszabadulni a fénypászma szorításából. Lassan úrrá lesz rajta a riadalom, nyüszít, panaszkodik, míg végül belátja: külső tér bezárult, és ettől kezdve már csak befele van út. Egyre hátrál, míg végül egy távolabbi fénykörbe hullik, ami kéken elnyeli őt. A befele tartó zuhanás a lélek mélyvizében ér véget, melynek parttalan fenekén, a gyűrűző felszín reflexiójában egy pucér és kopasz test tűnik elő. A feketeruhás, feketehajú nőről a ruhával-hajjal együtt az ember is lehámlik. Nemtelen és nem emberszerű ahogy kinéz s amit tesz. Ismételt mozgássoraiban egy merőben idegen lény ismeretlen okú és szándékú monoton cselekvését látjuk. Lüktet, vonaglik benne a nyugtalanság, de ez nem emberi szenvedélynek, inkább céltalan ismétlődésnek tűnik, egy időtlenül hosszú lét puszta anyagcseréjének. A szerves lét elején vagyunk, az őssejtnél – talán a tudatalatti ősóceán mélyén.
Majd az égből fátyolruha hullik alá. Ahogy ezt felölti a táncosnő, különös átalakulásban, szürreális evolúcióban gyönyörködhetünk. Mozgása táncosabb lesz, tartása nőiessé válik, alakja lebbenően könnyed, mint egy pille. De nemcsak a mozduló test válik légiessé. A táncszőnyegre vetített vízhullámok képe is eltűnik (és vele együtt elhallgat vízcsöppek monoton kopogása), a tér ismét kitágul, és a hátsó függönyön felfénylik a mélykék horizont végtelenje.
Akemi Takeya darabjában a hang, a forma, a fény, a ritmus, a mozdulat nem pusztán önmagukat jelentik, hanem átjárnak egymásba, és sajátos teret alkotnak. A táncosnő alakváltozásai lényegi váltások: az egyszerű nő, az őssejt, és a pillangó sem küllemében, sem mozgásában, sem közegében, sem abban, amit magában hordoz, nem hasonlít a másikra. Nemcsak ruhát, technikát, fényt cserél a változatosság kedvéért, hanem arra is képes, hogy fajsúlyát, horderejét megváltoztassa, anyagának minőségét is átlényegítse a legelementárisabb analógiák mentén: a szél, a virágok, a madarak, a hold vezetik átalakulásait.
Etűdök következnek, a víz hangjait klasszikus, dzsessz, sőt afro-hangzások váltják föl, és egyre inkább “a táncról” szól a tánc. Különböző táncstílusok, mozgásformák – pantomim, balett, butoh – keverednek a táncosnő mozdulataiban (olykor komikusan elrajzolva) sodró lendülettel. A háttér egyöntetű, erős színeket sugároz rá, lilát, narancsot, kéket; talán megannyi ismeretlen dimenzió mind, ami megnyílik előtte. Végezetül a virtuális út visszatér oda, ahol kezdődött: vörös fénykör szippantja magába a pillét, hogy a hosszú agóniából visszarepítse az egyszerű asszonyhoz. Tébolyultan, izgatott morgás, tülekedés, ricsaj közepette, fuldokolva kel életre az ember-asszony, lezárul a kozmikus utazás. Az asszony fekete ruhája, haja vizesen tapad mozdulataira, ébredése magzatvíztől lucskos.
Japán szellemiségében a zen, a csan, a tao olyan régen jelen van, hogy már a budhizmus is csak ráépülni tudott – bázis, ami megtartja a létet és az értelmet. Japán a szépségben az Univerzum tökélyének a kifejeződését látja, és tapasztalata van arról, hogy akár a legapróbb tudati mozzanatok hatására is képes a Nagy Egész elmozdulni. Ez a mély tudás határozza meg a japánok térről való gondolkodását is: olyan helyeket – kerteket, természetes szentélyeket – alakítanak ki, amelyek a lélek belső harmóniájának megtestesítőivé lehetnek. Így válnak a kövek, a fák, a vízesés a kertben, a bonsai, az ikebana egy sajátos univerzum részeivé. Ebben a miliőben a privát tér közkinccsé lesz, ugyanakkor a közterek privát szertartások helyeivé is válnak. Akár a teaszertartást, akár a no színházat, akár a harcművészeteket nézzük, közös jellemzőjük, hogy a cselekvés terében mélyen átitatódtak a természettel, annak minden princípiumával és attribútumával, ideológiájukban azonosultak a Nagy Működés törvényszerűségeivel. Ily módon, a természet zsigeri ismeretében, a külső tér a belső térrel analogikusan megfeleltethető jelsor, “nyelv”, “minta”, “hasonmás” lesz. És ez több, mint szimbólum, több, mint logika vagy elmés, művészies gondolatmanipuláció. Lényegi költészet ez, ami összeköti a hangulatokat a képzetekkel, az indulatot a céllal, az erőt a matériával, a formát a dolgok lelkével, és nem tűr meg semmiféle demagógiát. Fölszámolja a sematikus értést, mert a lélek kaotikus képeit összeköti a logosszal, hogy rendet, harmóniát teremtsen, és fölkeltse a legkifinomultabb emberi érzékelést, az intuíciót. Az embert áthatja a felismerés, az értés, és elárasztja lelkét a világ rendjéről szerzett ismeret melege. Valami olyasmit él át, ami kimozdítja őt önmagából s a legmagasabb rendű valóságba emeli.
Akemi Takeya koreográfiája a japán szellemiséget szervesen őrző, de modern, “nyugati” formákat is felmutató alkotás. Európai dialektusban énekelt haiku a természet hangjaira komponálva. Nyelvezete mélyen tudatos, és pontosan kifejezi a táncosnő “condition humaine”-jét, amely sajátja lehet az Ausztriában élő, japán művésznőnek: megragadni és felszínre hozni a fuldoklás révületéből mindazt, ami létfontosságú – az álmot, a természet erőit, a táncot.
08. 08. 5. | Nyomtatás |