Két hét, ott

Táncelőadások New Yorkban

Első rész
New York évtizedek óta valószínűleg a világ első számú színházi központja. A gigantikus város akár néhány év leforgása alatt rendkívül divatossá váló vagy lepusztuló negyedeiben álló kicsi, “helyi” színházak, a mára – a közhiedelemmel ellentétben – szinte teljesen színháztalanodott Broadway mellékutcáiban sorakozó, fényes bulvárszínházak, az egyre polgáribb East Village és Greenwich Village kisszínházai, az East Side ipari-sivár utcáinak kísérleti színpadai, a birodalmi pompát sugárzó, hatalmas színi paloták és a kortárs tánc kultikussá vált vagy a közelmúltban megnyílt előadóhelyei lenyűgöznek kínálatuk gazdagságával.
Halász Tamás

Ha 2001. szeptember 11. óta New York-ról beszélünk, gondolkodunk, nem tehetjük többé “célirányosan”. A szó, a gondolat át kell, hogy hatoljon a sűrű füstön, a hónapok múltán is fullasztó poron. A merénylet után alig több mint másfél hónappal, ösztöndíjasként érkeztem a nagyvárosba, amely most tanul újra élni. Bárkivel beszéltem, sietett leszögezni: New Yorkban örökre megváltozott valami. Többé semmi nem lesz úgy, mint régen.
A késő ősz színházi nagyüzemnek számít minden nagyvárosban, ahol a nagyérdeműt a “nyugati” rendszerű színházi évad szerint dolgozó társulatok szórakoztatják. E nagyüzemnek idén New York-ban alig volt külföldről, de akárcsak az amerikai vidékről érkezett, “külsős” nézője. Kelet-európai, fiatal táncművészeti szakírókból álló delegációnk tagjait, a New York-i Dance Theater Workshop (DTW) vendégeit boldogan és megilletődötten fogadták minden helyszínen. Soha, senki nem gondolta volna, hogy New York-ba menni egy nap a bátorság, nem pedig a kíváncsiság, az anyagi helyzet próbatétele lesz. Tánckritikusként öt, más-más kelet-európai országot képviselő kollégámmal a DTW szervezte, különleges jelentőségű programsorozat részeként tizenöt előadást láthattam a városban, amelynek utcáin futó városnéző buszokon alig egy-két turista lézengett, amelynek leghíresebb idegenforgalmi zarándokhelyein most unatkozó pincérek sütkéreztek a novemberi kánikulában, amelynek kisszámú látogatója első vagy kizárólagos programként egy kísértetiesen füstölgő csatateret járt körbe, görcsösen markolva fényképezőgépét és az arca elé szorított zsebkendőt.    
A szeptemberi tragédia még nem lépett át a valóságból a művészetek világába, legalábbis nem az előadóművészetébe. Arra gyakorolt hatását azonban mégis érezhette, aki a támadást követő hetekben színházba indult: az előadásokat – ha egyáltalán úgy döntöttek, hogy megtartják – negyed házak előtt játszották. Az emberek hetekre bezárkóztak, hogy idővel rájöjjenek: így nem lehet, nem szabad élni. 2001 őszén New York-ba utazni, ott metróra szállni, étterembe, színházba, egyáltalán, nyilvános helyre menni drámai módon egyfajta demonstrációnak is beillett. 2001 őszén a város lakói magukban voltak.
Nem könnyű megfelelő szavakkal érzékeltetetni, miféle gazdag kínálatból választhat a New York-i táncrajongó. Művészekkel, kulturális szervezőkkel beszélgetve gyorsan nyilvánvalóvá vált előttem: a sokkból ocsúdó város lakóinak a mindennapi élethez való visszatéréshez szükséges “eszközök” listáján a színház (de a művészet általában) igen előkelő helyet foglal el. A kiürült nézőterek gyorsan benépesültek. A számtalan stílusban, felfogásban dolgozó művészek számára hatalmas kihívást jelent e megváltozott nézői igény kielégítése. A már régebb óta futó vagy éppen csak bemutatott előadások új értelmet nyernek, nézőik sokkal közvetlenebbül viszonyulnak hozzájuk, hiszen konkrétumokat várnak tőlük: ha választ még nem is, de megnyugvást, felejtést, feloldást, támaszt mindenképpen.
A két hét során láthattam balettet, folklór-esztrádot, multimédia-operát és természetesen kortárs táncelőadások sorát. Ha hazai mezőnyünk aktuális előadásait összevetettem e munkák jelentős részével, bizony nem éreztem nagy színvonalbeli különbséget, sőt.
Táncszínházat a legmeglepőbb helyszíneken láthatunk: New York két, immár legendás mozgásművészeti színpada a  Judson Memorial Church és a Danspace-St.Mark’s in the Bowery Church, mint a neve is mutatja, templom. A Joyce Theatre az East Village egykor volt hmmm… vigalmi korszakában speciális filmszínházként kezdte működését, a mór stílusú, fényes City Center nyolcvan évvel ezelőtt szabadkőműves szentélynek épült. Ám mindez nem meglepő, ha az ember elmélyül a város történetében: itt az idő másként múlik. A múlt – hiszen oly rövid – felértékelődik, ha nincs útban. Utcák tűnnek el hirtelen és nyomtalanul, de mégis, pillanatok alatt évszázadokkal léphetünk vissza az időben, ha sétánk során jó irányba vesszük utunk. A város megőriz és elpusztít – sajátos, a végeredményt tekintve izgalmas logika szerint, amelyet alapvetően talán a praktikum és a kegyelet együtt irányít. Ez a városképet alakító szemlélet különös módon a (tánc)színházi életben is tetten érhető: nem csupán az előadások helyszíneit, de alkotóit illetően is. Jól megférnek itt (gyakran azonos színpadon) öreg – néha a fáradtság jeleit mutató, de új utakat keresni is erős – “emblematikusok” és hamvas újdonászok, újonnan jöttek és őshonosak, táncosok, illetve a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői, silányak és nagyszerűek. Ki-ki megtalálja a maga közönségét, avagy az őt.
A St. Mark’s templom, New York második legrégebbi egyházi épülete 1799-ben épült. 1974 óta az Egyesült Államok egyik legfontosabb kortárs művészeti központja. Nem sokan tudnak arról, hogy már nyolc évtizeddel ezelőtt is szolgált táncelőadások helyszíneként. A templom plébánosa, William Guthrie a húszas évek elejétől teret biztosított – az eurithmia jegyében fogant – előadásoknak. 1922-ben pedig nem mást hívott szónokként a gyülekezet karácsonyi istentiszteletére, mint Isadora Duncant, aki A tánc erkölcsnemesítő hatása az emberi lélekre címmel tartotta meg előadását. A nyitott szellemű pap indián, perzsa, kínai és hindu híveket is meghívott a templomba, hogy azok az érdeklődőknek bemutassák saját vallási ceremóniáikat. A hatvanas évek során indultak be a ma is működő színházi, filmes és költészeti projektek a megszentelt falak között. A szervezett táncélet az 1974-ben megalakult Danspace Projecttel vette kezdetét az épületben. Első vezetője, Larry Fagin az 1960-as években virágkorát élő, de akkorra már jelentőségéből jócskán vesztő másik “tánctemplom”, a Judson Memorial Church szellemiségét igyekezett ide átmenteni. A St. Mark kortárs művészeti központtá válásának első évtizedében a kor vezető művészegyéniségei szerepeltek itt: Steve Paxton, Douglas Dunn, Lucinda Childs, Simone Forti, Bill T. Jones, Arnie Zane táncos-koreográfusok mellett Meredith Monk, William Borroughs, John Cage neve fémjelzi a hőskort.
Fagin óta negyedik igazgatóként, 1992 óta egy volt táncos (és tapasztalt kulturális vezető) Laurie Uprichard vezeti a Danspace Projectet. Uprichard kiemelt figyelmet szentel Kelet-Közép-Európának. A Trafó – Kortárs Művészetek Háza ünnepélyes megnyitójának szónokai közt őt is ott találhattuk.
A St. Mark’s sokat látott falai közt legfeljebb a messziről jött látogató érezte extravagánsnak, különlegesnek Kei Takei, a negyedszázadon át nagy sikerrel New York-ban működő, de közel egy évtizede hazatelepült japán táncosnő (és zöld öves karatés) estjét. A minimalista szóló A felhők 108 napja (108 Days of Clouds) címet viseli. A védikus tanítások szerint 108 fő asztrális csatorna fut ki a szívből szerte a testbe, de ugyanennyi gyöngyszem található a buddhista rózsafüzéren, a juzun is.
Kei Takei tánca tipikusan japán, ha ilyen egyáltalán állítható. A táncosnő teste önmagában műalkotás: ahogyan szellemét, úgy fizikai valóját is meghatározta három évtizedes művészi pályája. A modern japán irányzatok, de akárcsak az egyszemélyes “iskolák” táncosainak esetében is alapvető: közszemlére tett (akár mindvégig mozdulatlan) testük már művészi gesztusnak, műnek minősül. Takei alig mozog. Ha táncolni látjuk, akkor sem azt teszi: utat jár be, a mozdulataival vándorol. Gesztusai teremtő elméjének látható jelzései, kivetülései. Mozdulatlanságába végre nem hajtott vagy nem látható mozdulatok tömegét zsúfolta. Fényekkel végtelenné tett tere minden oldalról körülülhető. Emberi testtől szokatlan, megrendítő lassúságát nehéz befogadni. Eleinte ugyanúgy viszonyulunk hozzá, mint egy túl gyorsan, követhetetlen sebességgel mozgó táncoshoz. Íjszerűen megfeszítve álló, kicsit kilépő teste lassan ernyed el: húsz percig azonos, a mindennapos életben (de táncszínpadon is) szokatlan pózból látjuk kilazulni. Takei varázsa azonnal érzékelhető: az általa láttatott “alig-történésről” nem tudjuk levenni a szemünket. A formátlan, laza jelmezbe öltözött, felborzolt hajú táncosnő Somei Satoh mágikus zenéjébe keveri hangját. Eleinte abban sem lehetünk bizonyosak, hogy az új neszek a különös, ember és tárgy határán mozgó jelenéstől erednek-e. Takei suttogása, sóhajtása, sziszegése egyre erősödik, akárcsak az általuk színre idéztetett feszültség. Az eddig szinte mozdulatlan alak beletép maskarájába: a hófehér anyag valószínűtlen darabokban, vattaként, gyapjúként szakad le róla. És ekkor a felismerés: felhő, hát persze, az szakadozik fel így, vihar után. A táncosnő egyre vadabb mozdulatai idővel megszelídülnek. Mozdulatai csillapultával lassan ereszkedik csak le a sötétség. A taps bántja a fület. Az első New York-i előadás, Kei Takei darabja után nem könnyű visszatalálnunk a közeli Broadway forgatagába. Napokkal később érdekes párhuzamra lelek a MET-ben, a Metropolitan Museum of Art-ban. A felhők 108 napjára kísértetiesen rímel Bill Viola 2000-ben készült videóinstallációja, Az emlékezés kvintettje (The Quintet of Remembrance). A Bosch Kigúnyolt Krisztusa ihlette mozgóképes munkán öt átlagember áll, talán egy család, gyásztól megtörten. Arcukon a fájdalom fintorai. Viola hatvan másodpercnyi, 35 mm-es filmre vett mozgást írt át, nyújtott meg 16 perces videófelvétellé. A hatás hátborzongató. A szinte észrevétlenül megváltozó arcvonások, gesztusok egy az egyben idézik fel Takei világát.
Rendkívüli helyen, a világ talán leghíresebb múzeumépületének, a Guggenheimnek a pinceszintjén található a Peter B. Lewis Theater, ez a csodálatosan letisztult terű színház, amelyet az extravagáns múzeumi épülettel együtt a legnagyobb amerikai modern építész, Frank Lloyd Wright tervezett. A hatalmas spirálban aktuálisan látható, páratlanul izgalmas Brazil – Body & Soul, a dél-amerikai óriásország művészetét a portugál hódítástól napjainkig bemutató kiállításhoz kapcsolódó Brazil!Dance, Music & Spirit című folklorisztikus táncelőadás eleinte nem keltett bennem nyugtalanságot. A színházban 1984-óta futó, Works & Process at the Guggenheim című, előadóművészeti sorozat aktuális darabja a hagyományos brazil táncművészet kevésbé közismert formáit mutatta be, szakértői hozzászólásokkal tagoltan. Az afro-brazil candomblé, capoeira és a szamba archaikus változata azonban olyan tálalásban került az est nézői elé, hogy attól jóérzésű ember tenyerébe temette arcát. A tudományosra hangszerelt est látványos, harsány elemeinek számára rendkívül rossz keretet biztosított az elegáns színház. A patetikus gyökérkutatás jegyében induló est úgy fulladt villámgyorsan turistacsalogató giccsparádéba, hogy attól még egy óceánparti nyaralóhely folklórbungalójában is elönti az ember arcát a pír. A páratlan tudású táncosok önmaguk legjavát adták, végül még valami halvány benyomást is sikerült erről-arról szereznünk, ám a közönségbevonásban profi, olajozott, meztelen felsőtesttel chippendale-show-t adó latin bikák ripacskodása alapvetően tette közröhej tárgyává a szándékot, amely tudományos hátteret igyekezett kölcsönözni az estnek.
Dary Roth producer színházában a Union Square-en évek óta fut egyetlen, különös előadás, a metropolisz egyik legnagyobb színházi slágere. Az eredetileg argentin de La Guarda formáció Villa, Villa (a szó spanyolul is kertes házat, valamint kisvárost jelent) című show-ja az egyik legnagyobb sikerű off-Broadway produkció. A Daryl Roth Theater egy zegzugos alagsori folyosón megközelíthető, hirtelen megnyíló hatalmas térség. Az argentinok azonban teljesen megbolondították terét. Elképesztő előadásuk a mozgásszínház, a cirkusz, a kortárs zenei koncert és a rave-party egyvelege. A de La Guarda információs anyagában turnéhelyszínek, nézőszám-adatok döbbenetes halmaza. 1995-ben elkészült Villa, Villájukat Belgrádtól Montrealig játszották: Londonban egyetlen szezonban háromszáz előadás 252 000(!) nézője látta őket, Buenos Aires Velodromo stadionjában játszott, gigantikus verziójukat 5 előadáson 65 000 érdeklődő követhette.
Az argentin társulat előadása az ún. Új cirkusz előadásait idézi, ám “kockázatossága”, keménysége leginkább a világhírű barcelonai társulat, a La Fura dels Baus munkáihoz hasonlítható. Ez utóbbiak gyárcsarnokokban, sportpályákon zajló show-ikon már-már életveszélyes helyzetekbe hozzák adrenalinszint-emelkedésre vágyó nézőiket. A de La Guarda produkciója elképesztően népszerű: a helyi viszonyok közt is borsosnak számító, átszámítva közel tizenötezer forintot kóstáló belépő ellenében azonban hátborzongató (ám a rutinosság jeleit már meglehetősen nehezen rejtegetni képes) színházi kalandba bocsátkozhatunk. Az előadás közönségének jelentős részét igazi “fan”-ok, megrögzött rajongók adják: e tízen-huszonévesek party helyett jönnek ide, a káprázatba.
A Daryl Roth Theaterben nincsenek székek, a földre leülni, lepakolni szigorúan tilos – mindezen jelek és figyelmeztetések nyomán az égbe emelkedett pulzusszámmal lépünk be (adóvevős jegyszedő-asszisztensek irányításával) egy szinte teljesen sötét, hatalmas térbe, ahol már százak állnak, a visszajárók, jól értesültek a mennyezetre szegezett tekintettel. Egy árny suhan át a fejünk fölött, aztán egyre újabbak és újabbak követik. Először alig eldönthető, mit is látunk: árnyékot, vetítést, hús-vér embert? Időbe telik, amíg összeáll a kép: a fejünk fölött több száz négyzetméternyi papír feszül: az árnyakat az “álmennyezet” fölött, köteleken suhanó táncosok vetik.
A papírra hirtelen foszforeszkáló folyadék kezd csepegni: csillagos ég alatt érezzük magunkat; a világító esőt apró (mint később kiderül, csak műanyag) békák, majd a papírra potyogó, szélturbinák kavargatta, szintén foszforeszkáló labdák tízezrei követik. Mikor minden realitásérzékemet elvesztve, immár nem hinném, hogy a hatás fokozható lehet, karnyújtásnyira tőlem átszakad a négy-öt méter magasan kifeszített papírmennyezet, és egy kötélen fejjel lefelé lógó, ordító táncos zuhan be a nézők terébe, hogy azonnal el is tűnjön rugalmas függesztéke segítségével. A tér több pontján szakad be újabb és újabb akrobaták alatt a papír, majd valaki vagy valami megragadja az egész, több száz négyzetméteres takarást, és magával rántja. Hogy pontosan hová, azt nem láthatjuk, mert a “plafonon” felhalmozódott labdák, békák, illetve a födémtelenítés pillanatában ránk öntött papírzuhatag miatt a látótávolság néhány centiméterre csökken. Dobhártyarepesztő dübörgésben egyszerre könnyű papírszeletkék tonnái kavarognak a levegőben – az egész olyan, mint egy igazi New York-i díszfelvonulás. A papíresőt hamarosan igazi követi, majd olyan mennyiségű léggömb, ami majdnem derékig ellepi a “nézőteret”. Mikor az egész leírhatatlan tárgyi tornádó elül, egyszerre egy hatalmas belmagasságú teremben találjuk magunkat.
A színházra alig emlékeztető csarnok különböző erkélyein, kiszögellésein pillantjuk meg végre az eddig láthatatlan koboldokat, akik vad repkedésbe kezdenek a fejünk fölött. Táncosok tűnnek fel a tér legelképesztőbb pontjain, karabinereken lendülnek faltól-falig, dübörgő zene szól, az egyik falat borító vászon (a legnagyobb textilfelület, amit életemben láttam) egyszerre izzó, vörös fényben úszik. Köteléken lógva egy táncosnő száll felé, majd hatalmas dörrenéssel becsapódik, majd vagy tucatszor újra meg újra. Az elegáns öltönybe illetve kosztümbe bújtatott táncosok túlélőshow-t játszanak. Az emberi teljesítőképesség végső határait közelítik meg, arcukon olyan kifejezéssel, amelyre enyhe kifejezés az elszántság.
A terem közepén aláhulló kötélre egy egész fürtnyi ember kapaszkodik fel: a magasból esőgép zúdít rájuk vizet, majd hatalmas orkánt gerjesztenek a szélgépek. Rámpán trappoló-doboló-ordító táncosok gördülnek végig a hatalmas térben, egy kötélen lógó akrobata gyors döntéssel vállalkozó szelleműnek látszó nézőket ragad magával a magasba. A előadás lassan átvált rave-partyba. A csuromvíz játékosok belevegyülnek a fegyverropogás-szerűen elpukkanó lufik és foszforeszkáló szeméthegyek közt kavargó nézőseregbe; egyre többen táncolnak körülöttem, többek közt a kissé túlzó ráutaló magatartással élő táncosok aktivitásának köszönhetően. Az egész előadás ezen a ponton válna zavaróvá. Aki mozdulatlanul áll, már-már inzultálják a buli katonái. Kötelező a jókedv, a transz, nem bújhatsz el a csuromvizes, ordító, idétlenkedő előadók elől. A de La Guarda elképesztő technikai és technikusi gárdával működtetett műsora ezen a ponton ér véget. Emlékbe még mindenki felmarkol néhány műbékát, aztán kiverekszi magát a nagyvárosi éjszakába. Néhányan azonnal beállnak a sorba a kijáratnál található jegypénztár elé. 
Vendéglátónk, az 1965-ben alapított Dance Theater Workshop a tavasz folyamán költözik új épületébe. Az East Village hangulatos mellékutcájában épülő központ három szintjét birtokolják majd. Irodák, próbatermek és egy saját színház kap helyet az elegánsan puritán épületben. Az építkezés befejeztéig a DTW táncelőadásai a The Duke on 42th Street (röviden Duke) színházban láthatók. A Duke egy egészen sajátos színházi komplexum része. Az otthonául szolgáló, ma rendkívül elegánsnak számító 42. utca az 1980-as évekre igen lepusztult állapotba került: a Broadway-közeli utcaszakaszon egymás után zártak be a csődbe jutott színházak. A Duke épülettömbjében hét, történelmi jelentőségű színház rekonstrukciójára került sor az elmúlt évtizedben. A 2000-re elkészült kicsi (alig kétszáz férőhelyes) játszóhely rendeltetése szerint bevétel-orientált és non-profit előadások, elsősorban táncprodukciók otthonául szolgál. Nézőtere, próbatermei természetesen állandóan zsúfoltak – sántít a hasonlat, de mégis: képzeljük el a MU Színházat vagy a Trafót a Vörösmarty téren…
A Duke-ban két táncos-koreográfus, Ellis Wood és Lisa Race munkáit láthattuk egyetlen estén. Wood neve jól cseng az észak-amerikai modern táncot ismerők fülében, hiszen szülei, Marni és David Martha Graham vezető táncosai voltak. Ellis fiatal kora ellenére komoly szakmai múlttal rendelkezik, pedagógusként is elismert. A korábban többek közt Stephen Petronio társulatában is dolgozó művész szakmai díjak sokaságát nyerte el. Funktionslust Slut című alkotása igazi női tánc. Öt előadója (egyikük maga Ellis Wood) más és más szabású, anyagú, de egyaránt fekete, kombinészerű öltözékben táncol. Az előadás alig negyven perce alatt egy sajátos közösség képét tárja elénk. A koreográfus remek pszichológiai érzékkel hívja elő és bontja ki táncosai személyiségjegyeit. Munkájában különös feszültség, néha egészen zavarba ejtő nyugtalanság uralkodik. A Funktionslust Slut táncosai beszélnek, de úgy tűnik, most már szinte minden kortárs táncelőadásban beszélnek. Az öt fiatal nő azonban remekül teszi a dolgát: színészi játékuk a lehető legmagasabb színvonalú. Wood munkája nem feminista darab; nem a férfinélküliség az alapja. A társadalom valamennyi alapfiguráját igyekszik megjeleníteni, szereplőit szinte családdá formálja. Izzó feszültséget ábrázol, gyengédségbe forduló brutalitást, apátiába fulladó rajongást. A táncosait összefűző viszonyt másodpercek alatt fordítja tökéletesen ellentétes irányba. A különös asszonyközösség legdrámaibb figurája maga Wood: a lenyűgöző tudású táncosnő hangja, arcjátéka, gesztusrendszere páratlan. Eszelősen lángoló tekintete valósággal magával ránt. Amit csinál, az a tánc és színészmesterség tökéletes egyesítése.
Lisa Race-től elsőként nyúlfarknyi szólót látunk. A két éve keletkezett Három kívánság (Three Wishes) saját előadásában kerül színre. Az 1998-óta önálló társulatot vezető táncosnő 11 éven át dolgozott David Dorfman társulatában, pedagógusként a fél világot bejárta a bécsi ImpulseTanz-tól a Trinity College-ig. Szólója olyan rövid, hogy tulajdonképpen csak egyfajta mesterjegyként értelmezhető. Míves, finom hitelesítő bélyegző a Social Climb (érdekes szójáték, mert a cím fordítható Csoportos (hegy)mászásként, ugyanakkor Társadalmi emelkedésnek is) című premierdarabja előtt. Race koreográfiájának előadója két fiatal nő és két férfi. Mozgásuk szépsége, kifinomultsága és okossága olyan fokú, hogy arra igen nehéz szavakat találni.  Wood komorabb hangulatú darabjához hasonlóan üres térben, egyszerű, praktikus ruhában dolgozó táncosokat mindössze háttérvetítés (hófehér felhőkkel tarkított kék ég – tökéletes kirándulóidő) “egészíti ki”. Erősen gyanítom, hogy New York-i táncos körökben szokásba jöhetett színészmesterség órákat venni, ugyanis az ezúttal is (gyakran) megszólaló táncosok olyan remek, komplex játékot produkálnak, hogy nehéz eldönteni, prózai- vagy mozgásszínészként ragyogóbbak-e. Race koreográfiája repülés, súlytalanság: a kék ég háttere előtt mintha madárrajt látnánk. A négyek felállása nincs egyértelművé téve: nem tudni, ki-kivel alkot párt. Mintha egy viharos és szellemes szócsatát vívó szerelmi négyszög életébe csöppentünk volna bele. A Social Climb táncosai olyan szeretettel viszonyulnak egymáshoz, hogy az az első pillanattól észrevehető: tökéletesen ismerik egymás testét, természetét, gyengéit. A darab nem érzelgős, mégis hihetetlen melegséget sugároz; az ember elbűvölten nézi az érintéseket, az ölelő-taszító kezeket, a tekintetváltásokat, a kifinomult arcjátékot. Hihetetlenül igazinak látszik minden, mintha csak egy leállásokkal tarkított próbára csöppentünk volna be. Mindeközben pedig olyan lenyűgöző, a gravitációra fittyet hányó elemek forrasztják torkunkra a szót, amelyeket mintha csak úgy mellesleg, két ölelés, két mondat közé illesztettek volna be.       

(folytatás a következő számban)

Az írás a Dance Theater Workshop – Suitcase Fund segítségével jött létre. Külön köszönet illeti a Dance Theater Workshop munkatársait (Nolini Barretto, Cathy Edwards, Kate Mattingly Moran, Zach Morris, Tom Pearson, David Sheingold, David White) munkámhoz nyújtott segítségükért. Ezúton köszönöm a következő - a programban részt vállaló, illetve baráti segítséget nyújtó – magánszemélyek szíves közreműködését: Jack Anderson (The New York Times), Tom Bogdan, George Dorris (Dance Chronicle), Jennifer Dunning (The New York Times), Deborah Jowitt (Village Voice), Meredith Monk, Sally Sommer, Laurie Uprichard (Danspace Project), Elizabeth Zimmer (Village Voice).
08. 08. 5. | Nyomtatás |